a fénynek különös színe volt,
mint utolsó hangnak egy szerelmes dalban,
különös teret teremtett,
ahol a dolgok élénkek és kikerülhetetlenek:
egy másfajta zöld, mint az ajtóm előtti
sövény zöldje, nekiütődött a sápadt falak
türelmes fáiba,
a lekaszált pázsit rózsaszínjébe
beszivárog (most éj van)
a csöndhegyekbe.
egy madár néha trilláz,
ahogy mindig is.
Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Lajosi Krisztina)
Kincseket hoztál nékem, asszonyom,
a drága aranytálak roskadoznak.
Elfáradhattál. Ülj le és pihenj.
Már este van. A fények oszladoznak.
A kályha mellett megleled helyed,
s egy korty italt a csillogó pohárba,
s ha majd leszáll az éj, elalhatol,
itt nem zavar meg külvilági lárma.
Én majd kis lábad elé borulok,
és megőrizlek, mint az éber dajka.
S halkan dalolgatva majd feltűzöm
a csillagokat éjsötét hajadba.
… E csillagokat adom én neked
a kincsekért, miket hoztál, cserébe.
Hogy örökös fény ragyogjon reád,
a férfihűség ritka éterébe!
Forrás: Lélektől lélekig
Ablakomba szürke este könyökölt.
Úgy osont el a Nap szinte titokban,
egyik pillanatban még fent tündökölt,
majd itt ültem már, sápadt alkonyatban.
Borúsan bólogató barna ágak
kukkantanak be az álmos üvegen.
Bent a szekrények ásítozva állnak,
s falhoz dőlve merengnek rég üresen.
A szőnyeg kusza árnnyal takarózik.
Bársonyos testén néhány furcsa rajzolat…
Lámpáért nyúlnék, de nem akaródzik
még elűzni az ákombákomokat.
Puha csend van. Halkan zümmög a gépem.
Mint macska, dorombolóan hízeleg.
Míg rám szakad az este, egyre nézem
képernyőjén a rőt-arany képeket.
Ülök a fakó, bús fénytelenségben.
A billentyűket, lásd, vakon keresem.
Szavak gyűlnek…oly idegennek érzem,
hogy közben a színes fotókat lesem.
Mint az este, úgy szakadt rám a magány.
Az izzó képekről átsüt valami:
szerelmet, érzelmet idéz valahány…
S én mit érzek? Nem tudom megvallani…
Forrás: Lélektől lélekig
Vasárnap este, borzasak a fák,
hajlik nagy esőre az ég,
ma este súlyosan hajolok rád,
számon csodaszép muzsika-beszéd.
Angyalom, a fejedet ne rázd,
gyöngy a nyakadon, szétpereg,
megrázkódik az ég, de ne lásd,
leütő gyöngyei ménkövek.
Oda, hol ágyad van, elvezess,
égszakadásban megszeress,
utána a világ kiderül,
Dávid király a holdban
édesen hegedül.
Forrás: Lélektől lélekig
Este jó, este jó,
este mégis jó.
Apa mosdik, anya főz,
együtt lenni jó.
Ég a tűz, a fazék
víznótát fütyül,
bogárkarika forog
a lámpa körül.
A táncuk karikás,
mint a koszorú,
meg is hal egy kis bogár:
mégse szomorú.
Lassu tánc, lassu tánc,
táncol a plafon,
el is érem már talán,
olyan alacsony.
De az ágy, meg a szék
messzire szalad,
mint a füst, elszállnak a
fekete falak.
Nem félek, de azért
sírni akarok,
szállok én is, mint a füst,
mert könnyű vagyok…
Ki emel, ki emel
ringat engemet?
Kinyitnám még a szemem,
de már nem lehet…
Elolvadt a világ,
de a közepén
anya ül és ott ülök
az ölében én.
Forrás: Lélektől lélekig
csípett már az esti szellő
elhalványult nappalom
nagyon messze volt még az éj
azt hittem, hogy álmodom
kupoláját a Végtelen
kék bársonyból készíté
aranysárga csillagokkal
szabálytalan díszíté
az arcomra sápadt fényből
álarcot font ezüst-Hold
bőrömön lágy érintésed
szívemhez ért (átkot old)
minden álnok, hazug érzés
messze futott, menekült
tisztítótűz forró lángja
a testemen szétterült
sötét lángok átöleltek
és egyik sem égetett
kristályból szőtt magány-gömböm
meghasadt, majd szétrepedt
ott álltam meztelen szívvel
éreztem, hogy fáj nagyon
de többé a kristály-gömböt
rá záródni nem hagyom
fájdalmakból születhet meg
a legnagyobb boldogság
menekülni a sors elől
a legnagyobb bolondság
meztelenül születik meg
testünk, ám felöltözünk
ruhánk alatt mi is lapul
arról megfeledkezünk
most másodszor pőre lelkem
látta meg a Végtelen
milyen vagyok igazából
többé el nem rejthetem
menekülni nem akarok
végre önmagam vagyok
ha hiszek majd önmagamban
talán az is maradok…
Forrás: Lélektől lélekig
Oly jó ilyenkor este már,
mikor az izzó nap leszáll,
s a csillag csillog csak nekem.
Elgondolom az életem.
Ami elmúlt és ami lesz még,
mit rég meguntam s amit szeretnék,
messziről nézem és nyugodtan,
ami után egykor futottam.
Mire az izzó arc lehűl,
a szív is békés lesz belül.
Öröm, kétség oly messzi cseng,
és jól esik az esti csend.
Jó így még egyszer szemlehunyva
mindent végiggondolni újra,
a lélek könnyű, mint a pára,
s csend van. Elalszunk nemsokára.
Forrás: Lélektől lélekig
Jó estét! – Hallva ezt szívem mélyén öröm kel,
soha, valahányszor csattan az éji zár,
vagy reggelünk újabb találkozóra vár,
köszöntés, búcsúzás nem tölt el íly örömmel,
mint most, mikor mindent az este pírja önt el,
s szavamtól arcod is édes pirosra vál.
Szemed tükrében is kigyullad egy sugár,
és boldog sóhajod vegyül az esti csönddel.
Akik együtt élnek, övék a „jó napot”,
a dolgozó kézé, mely kenyerük kereste;
„Jó éjszakát” – köszönj boldog szerelmesekre,
ha telt gyönyörükből szíved vigaszt kapott;
s azoknak, kikre a remény hoz holnapot,
„Jó estét” – suttogjon szemünk mélyén az este.
(Végh György fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
Sötétlő fenyvesek mögött,
Túl a dacos nagy hegyeken
Leszállt a nap.
A vizeken a mesék apja jár:
Az este.
Az este a vizek ünnepe.
Mikor elül a zaj,
S a vízre ráterül
Halkan, simogatón
Az ünnepek nyugalma:
A hullámok mesélni kezdenek.
Mint amikor hajnalos éveimben,
Szép csendes nyári estelen,
Házunk előtt, akácfalomb alatt,
Édesanyám elringató ölében,
Gyerekfejem keblére hajtva,
Elálmodoztam ébren
Tündéres álmokat.
Harmatos fűben ciripelő tücsök szólt,
S a bólogató, vén akácfa
Halk titkokat súgott fülembe.
S míg édesanyám puha ujjai
Hajfürtjeim közt simogatva jártak,
A kertek alól, susogó lombon át
Bús nóták elhaló dalát
Hordta felénk akácillatú szél…
Susogva, halkan, lágyan, álmodón,
Estéli órán, ünnepi csöndben
Mesélnek a vizek…
Forrás: Lélektől lélekig
Mint halk csapatban szürke nyest,
a hegyre kúszik már az est,
s a bokrok alján meglapul:
itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
s a vak bozóton átremeg:
lámpák vagy bús állatszemek?
Kék fák közé most jer velem,
hol minden árny és rejtelem,
és minden vén törzs mély csoda.
Nézd! Gesztenyefa-pagoda!
Lombja mélyén egész sereg
zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
s bent apró virágoszlopok
halvány ivor-színe lobog.
Üljünk le itt e szent helyen,
öledbe hadd tegyem fejem;
agyamban alszik gond, szitok,
most áhítatot áhítok,
szárnyat, röpítőt és puhát,
levetni a bús test-csuhát,
nehéz szívem elejteni,
a fájó Én-t felejteni.
Így-így! Tedd főmre most szelíd,
halk Veronika-kezeid,
ne bánd, hogy szól már a kuvik,
s hogy már a hold is elbúvik,
csak ringass lágyan, csöndesen,
míg jő majd halkan, könnyesen
az ébredés, mint bús, csodás,
furcsa, ámult feltámadás…
Forrás: Lélektől lélekig
