https://verskucko.com

Címke: este

  • Babits Mihály: Babona, varázs

    Nem szánom én az ostobát,
    kinek üres a mennyek boltja:
    ki méltó látni a csodát
    az a csodát magában hordja.

    Az este a kertek alatt
    jártam és elborúlt az élet:
    az Este varázspoharat
    boritott a földre hogy éj lett.

    Hirtelen, árva éjszaka
    (szomoru, mégis szép varázs volt);
    és a fák alatt egymaga
    lassan feljött az óriás hold.

    Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
    Égő gyümölcs az ében ágon!
    Ó melyik napkeleti bölcs
    varázsol ílyet Indiákon?

    Ó nagy varázsló, titkos Est
    ki elborítod e világot,
    Kinod nedves ecsetje fest
    zajtalan éjjel száz virágot:

    varázsköpönyeget terít
    kezed és elnyomja a későt; –
    Szüzeknek alvó testeit
    érni mintázza néma vésőd:

    Te mintáztad őt is, te bölcs,
    sok régi lányos éjszakáján
    hogy érve majd arany gyümölcs
    legyen életem ében fáján;

    mert te vagy a nagy Érlelő. –
    ekkor a hold feljött a fáról
    furcsán mozogva jött fel ő
    regélve még Amerikáról.

    Felhők kapkodtak szerteszét
    hideg sejtelmek szele támadt,
    s halottam ideges neszét
    a rángatózó ijedt fának.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gyurkovics Tibor: Tükör – este

    A domb ezüst falán a füst rajongva fűz ma egybe
    titkolódzó teret rajongó kerteket
    A Rózsadomb fölött a hold lassan kiont kegyelve
    valami gyermeteg éteri permetet

    Homályon át bolyong a tág terű világ: az este
    lepleken élveteg éli az életet
    Majd jő a szél mint könnyű él a kés hegyén s kimetszve
    a házak élesen állnak mint ékszerek

    Nagy fényei az égbeli világnak kibomolnak
    ott fenn a csillagok itt lenn az ablakok
    ragyognak és ragyognak ragyognak és ragyognak
    itt lenn az ablakok ott fenn a csillagok

    Tükrökön át homályon át ha lát ki lát e földön
    az ember e privát szende és semmi báb
    Majd fönn a fény örök szemét nagy ékszerét ha följön
    látja Istent magát – kit színről színre lát.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Berda József: Esti levél

    Arcomat soha nem látta,
    pedig este van, de én szeretem Őt,
    s Ő tudja ki vagyok én.

    Ó furcsa betűk: Ő lámpa előtt ült
    és maga elé beszélt akkor,
    míg kisírt és derült érzéssé
    szaladtak a szavak, s most itt van,
    lila bogarak futnak a szemem elé, –
    mily zsibbasztó áldás!
    futnak, majd megállnak, sok apró állatocskák
    s te árva férfi, szóba állsz velük,
    a lelkükkel beszélsz; mit akarnak tőled
    e kicsiny világban?

    De egyszerre csak eloltod a lámpát,
    mint szomorú kamaszok szokták
    s a tűzbe dobsz valami ártatlan
    papírost, – ó hiába szeretnéd lehúnyni most
    szemérmes szempilládat:
    a késő őszi éjben két elfáradt lélek
    hangosan lobogni kezd.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Sötétedik

    Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna
    – becsukja szemét –, de csak magába mélyed
    az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,
    mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

    mikor már este van, s megmosakodtam
    – megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek
    mindennapos szutykát számról letörölted.
    Megfürösztötted homlokom a hajadban.

    Mikor már este van, s nem tudok, akarok
    csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan
    a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy
    a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csukás István: Decemberi vázlat

    Őrízlek már, futhat a vonat messze veled,
    vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!
    Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,
    aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,
    más látomások, mint a csillag s mint a telihold;
    mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,
    mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –
    tégedet sejt meg először, aki már e világnak
    más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,
    s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös
    lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;
    de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan
    pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:
    még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!
    Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!
    Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,
    s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:
    csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szergej Jeszenyin: Kékegű estben

    Kékegü estben, holdselyem estben
    egykor erős volt s ifju a testem.

    Vissza se térhet, újra se éled,
    messzire száll el minden… az élet…

    Lanyhul a szívem, húnynak a fények…
    Kék öröm alkonya! Holdderes éjek!

    ford: Weöres Sándor

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Anna Ahmatova: Ház a hóban

    Bolyongunk egyre, kéz a kézben,
    nem tudunk elszakadni még.
    Szótlan tűnődsz. Nem szólok én sem.
    Sötétedik az esti ég.

    Hallgatunk, templomba betérve,
    keresztelőt, nászéneket.
    És nem nézünk egymás szemébe…
    Velünk minden másképp esett.

    Aztán a havas temető vonz.
    Ülünk. Könnyűl lélegzetünk…
    Egy házikót a hóba rajzolsz. –
    Abban mindig együtt leszünk.

    (Fordította: Rab Zsuzsa)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Marina Cvetajeva: Versek Blokhoz

    3.

    Elmész a messzi napnyugatra,
    az esti fényt meglátod ott,
    elmész a messzi napnyugatra,
    hófúvás törli el nyomod.
    Házam előtt, hó-némaságot
    átszelve, visz tovább utad,
    igaz szívű, Istentől áldott,
    ki lelkem fényessége vagy.

    Nem irigylem, hogy a te lelked
    rendíthetetlen célt követ.
    Én csókoktól sápadt kezednek
    húsába nem verek szöget.
    És neveden se szólogatlak,
    és nem nyújtom feléd kezem.
    Viaszos, szent orcád előtt csak
    távolról hajtom meg fejem.

    S a lassú hóhullásban állva,
    letérdelek a szűz havon,
    és a te szent neved kiáltva,
    az est havát megcsókolom
    ott, hol utad – hó-némaságot
    átszelve – vitt fenségesen;
    fényem, dicsőség kelyhe, áldott,
    uralkodj árva lelkemen!

    (Baka István fordítása)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Desmond Egan: Napnyugta

    a fénynek különös színe volt,
    mint utolsó hangnak egy szerelmes dalban,
    különös teret teremtett,
    ahol a dolgok élénkek és kikerülhetetlenek:
    egy másfajta zöld, mint az ajtóm előtti
    sövény zöldje, nekiütődött a sápadt falak
    türelmes fáiba,
    a lekaszált pázsit rózsaszínjébe
    beszivárog (most éj van)
    a csöndhegyekbe.

    egy madár néha trilláz,
    ahogy mindig is.

    Forrás: Lélektől lélekig (fordította: Lajosi Krisztina)

  • Somlyó Zoltán: Kincseket hoztál

    Kincseket hoztál nékem, asszonyom,
    a drága aranytálak roskadoznak.
    Elfáradhattál. Ülj le és pihenj.
    Már este van. A fények oszladoznak.

    A kályha mellett megleled helyed,
    s egy korty italt a csillogó pohárba,
    s ha majd leszáll az éj, elalhatol,
    itt nem zavar meg külvilági lárma.

    Én majd kis lábad elé borulok,
    és megőrizlek, mint az éber dajka.
    S halkan dalolgatva majd feltűzöm
    a csillagokat éjsötét hajadba.

    … E csillagokat adom én neked
    a kincsekért, miket hoztál, cserébe.
    Hogy örökös fény ragyogjon reád,
    a férfihűség ritka éterébe!

    Forrás: Lélektől lélekig