Karácsonyest, nyugalmas este,
szemünk a friss havon mereng;
és lelkünk bánattal övezve
ki tudja, merre, merre leng?
– A szél kint a havat kavarja,
és trombitálva jár a tél;
a lelkünk félve gondol arra,
ki tőlünk most oly messze él…
Karácsonyest. – Egy drága könnyben
ó, mennyi boldogság van itt!
A gondolatunk messzeröppen
és lelkével ölelkezik:
– elcsöndesül az ég haragja,
csillag ragyog, elült a szél,
és lelkünk áldva gondol arra,
ki nemsokára visszatér…
Forrás: Szeretem a verseket
Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt…
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;
Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed…
beléje néztem: vissza-vissza nézett…
és bíztatott és kérdezett…
Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen…
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.
Forrás: nem került megjelölésre
Ez a nap is,
Mint a többi.
Elmúlt. Vége.
Ez az est is,
Mint a többi.
Eljött. Béke.
Szerény béke,
De hálával
Veszem ezt is,
Jó pihenni,
Ha az ember
Csatát veszt is.
Furcsa béke:
Hallgat, talpig
Feketében,
Mint egy titkos
Esti virág,
Mely az ében
Alkonyatban
Nem egyéb, csak
Néma illat,
Mit az ember
Behunyt szemmel
Mélyre szívhat,
Elmosódva,
Álmosodva
Nem keresve,
Milyen lehet
Az illatnak
Szirom-teste:
Szép virág-e,
Mint az ifjú,
Mint a pőre
Rózsabimbók
Hajnalszínű,
Gyenge bőre,
Vagy csak fáradt,
Régi rózsa,
Mely reggelre
Széthull némán,
Föld porával
Elkeverve?
Forrás: Szeretem a verseket
Aranylanak a halvány ablakok…
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.
Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.
A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.
S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.
Forrás: Szeretem a verseket
Az alkony kéken hamvazó ködében
Most térnek nyugovóra mind a házak,
A csöndbe bámulnak komoly fehéren
S tetőiket lehúzza az alázat.
Az ablakok kis, vaksi fénnyel égnek,
Öreg parasztok néznek így az éjbe
És lecsukódnak jó korán e fények
S virraszt tovább az udvar jegenyéje.
Mint régi csősz, dúdolgat egymagában
S a csillagokba nyújtózik didergőn,
Alatta boldogabb a tyúkok álma
S ha elszundít, hát ő is egy az erdőn.
Az országút elindul bandukolva
Az éjszakában, tornyokat keresve,
Fáradt utast és aranypénzt a porba
S egyszer csak eltűnik a végtelenbe.
Forrás: szeretem a verseket
A hullámok lágy tánca s odaát
a lombok gyenge lejtése az éjjelt
lassudan hozták s csillagok raját
hívták reszketni az egekre széjjel.
Így ők. S az érzelmek is csendesen
mozdulnak benn a szívben ringatóan,
emlékezés visszfénye, szerelem
hatalma ring, mint a nagy víz a tóban.
Én nem értem, csak érzem az egészet.
Itt tangót jár a sok lány és fiú,
a sok számító, kedves és hiú.
Mert ez itt egy divatos nyári fürdő.
De némán, hiszen ráér a természet,
a zene mögött zúg az örök erdő.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
…
Reggel
ma még minden megtörténhet
ami tegnap sem történt meg
most még jövő ami estére a múlt
kecsegtet a jelen teli van a pult
most még gyúrható ami estére bekövül
kibújtak a tervek álmom fátyla mögül
Kettős ingembe hál’ Isten visszatértem
tegnapi tudatlan: talán ma megértem
Délben
amit elkezdtem, be kell azt fejezni
amit tanultam, ki kell azt fejezni
ami téveszme, le kell azt fejezni
csak el ne siessük
csak le ne késsük
Este
most már odaát várnak
nyílnak-kattannak a zárak
hét ajtó hét küszöbén
merre futsz, hova jutsz, kicsi én?
szomorú, szomorú ami lett
elszakadt, elszaladt az a tett
Forrás: FB – Szeretem a verseket
Az esti felhők torlatag csodája
Aranyligetté zsúfolódva áll,
Meghalt a nap…..
Elmúlt. S csodálkozol: a szíved él.
A sóhaj megfeszíti bús kabátod,
Mint agg vitorlát édes, ifju szél.
És messzi partok enyhe rajzát látod.
Ajkad egy új, csodás igét keres,
Telit, zengőt, a régi szóknál szebbet,
Az esti felhő… hűvösebbet,
Talán ezt: ölj meg! tán ezt, hogy: szeress!
Forrás: MEK
Fácán ragyog a sötét földeken,
a szegények lecsavart lámpájának fénye
sugárzik a remegő nyakán.
Körbe a dombok torokhangú kékjén
széttárt farkát terítve lépeget a Nap,
a zománc mellű páva.
A gerleszín virágú lombok tollászkodnak.
Egylábon állva, szárny alá dugott fejjel,
már alszanak a jegenyék,
a borzolt tollú gólyák.
A láthatáron körben
a hegyek sóvár dallama lebeg.
Kiárad az este a parttalan világra,
mentőcsónakjában száll a képzelet.
Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979
Lassan elülnek a zajok,
a nap fénye összegyűlik a fák között,
mint víz a mélyedésben.
A házak lehajtják fejüket,
az ég is halkabb lesz,
már csak a tücskök beszélnek.
Én ülök az ablakban,
a fények kihunynak körülöttem,
de bennem valami még világít –
egy apró emlék,
egy régi szó,
egy ember mosolya.
Nem nagy dolog, csak fény.
De elég, hogy ne legyen sötét.
