Hadd támadjon föl mégegyszer a múlt,
Hol szívünk és poharunk kicsordult,
Kedv s bor bennök meg nem férve már.
Koszorúnk egy levelét veszíti,
A szél épen engemet röpít ki…
Cimborák, ez a búcsúpohár!
Amiért a sorshoz úgy esengtem,
Bár sokára, de megadta: engem
Házasélet boldogsága vár.
Hányt-vetett a vad hullámos élet,
S végre, végre meglelém a révet…
Cimborák, ez a búcsúpohár!
Nem veszem már a bort gyógyszeremnek,
Ha a kígyók lelkemen teremnek,
Melyeket a bú szívembe zár;
Barna kislyány ajka mézet árul,
Mézzel élek édes ajakárul…
Cimborák, ez a búcsúpohár!
Még ez este vagyok a tiétek,
Töltsétek meg poharam, töltsétek,
Koccantgassunk, míg e nap lejár;
Holnap messze járok, más vidéken,
Üresen fog itten állni székem…
Cimborák, ez a búcsúpohár!
S mert szeretlek bennetek, kívánom:
Nyíljon ily út nektek is utánam.
Feleség föld s ég közt a határ.
Adja isten azt az áldást rátok,
Hogy egyenként ezt kiálthassátok:
Cimborák, ez a búcsúpohár!
Pest, 1847. június 14–30.
P
