(ford.: Kálnoky László)
Királyok s kurtizánjaik,
rang, báj, ész minden fénye itt,
s a nap, mely a múló évszakokat
teremti, most egy évvel korosabb,
mint mikor megláttál s megláttalak:
minden a pusztulás felé halad,
csak szerelmünk nem lesz halott;
nem ismer holnapot, sem tegnapot,
bárhogy rohan, számunkra közeli:
első, végső, örök ünnepnapját üli.
Két sír lesz, mely minket bezár,
egyben nem válás a halál.
Ó, jaj, mint más fejedelmek, magunk,
kik egymásban fejedelmek vagyunk,
vakok leszünk holtan és süketek,
bár esküs édes-sós könny éltetett;
de lelkünk, hol a vágy az úr,
s más érzelmek csak bérlők, megtanul
így élni, vagy nő ott fent vágya még,
ha testünk sírba száll, s lelkünk sírból kilép.
Ott boldogok leszünk megint,
de csak úgy, mint a többi mind;
most királyok vagyunk, s nem látható
itt lenn több ily király s alattvaló.
Van-e nálunk sebezhetetlenebb,
ha árulónk csak egyikünk lehet?
Távozzanak félelmeink,
szeressünk méltón, s nőjön éveink
száma, míg tollunk hatvanat jegyez:
uralmunknak csak a második éve ez.
Forrás: Magyar Bábel
