Türelmetlen hóviharok topognak
a meteorológiai inté-
zet kapujában,
maholnap megint csokrot köthetek
varjúszárnyakból, miként minden évben,
mert mily kopár lenne a téli ég,
mily egyhangú a havas háztető
e csokrok nélkül.
Ennyivel én is hozzájárulok
az évszak szépségeihez, a többi:
a holdsütötte zúzmara gyémántja,
a hómezőkön lépkedő kék árnyak,
a fenyvesek zöld gleccsere a ködben,
de még a jégcsap és a jégvirág is
más költők művei.
(Akár ide is írhatnám, melyik
alkotás melyik költőtársamé,
ki mestere a jégcsapfaragásnak,
s ki az, ki tudja, mennyi fényt kíván
az esti ág, hogy remekmű legyen?)
Az én munkám néhány percnyi csupán,
csak földobom madaraim az égre,
aztán pihenhetnek
jövő novemberig,
nem úgy, mint szorgos társaim, akiknek
ahány reggel és ahány délután,
megannyi föladat –
ezért talán illetlen is, ha szólok,
ha végül is én figyelmeztetek:
Közel a perc, barátaim,
készüljünk föl a télre!
Forrás: Magyarul Bábelben
