Télen is milyen szomorúan
szépek a fák – nem érezik,
haptákoló fejszéken túlnan
írmagjuk is elvérezik.
Csupasz bőrrel, a fehér börtön
mélyén is, bárhogy havazik,
– hó, nyaktiló csusszanva döndül –
nem tiltakoznak tagjaik.
Cella mindegyik. Különlő tömlöc.
Csak belül, a rácsoló üreg
erein kopog a begöncölt
láng, a tititás rügyek.
Döngnek gyolcsgyanútlan a téli
földre. Mint mind, ki halni él.
Mosolyuk tűz lesz – melegcsélni –
kínjuk meg jajj-nyers fejszenyél.
Forrás: Lélektől lélekig
