https://verskucko.com

Címke: félelem

  • Szabó Magda: Kinek már álma sincs

    Rólad, terólad. Míg erőm tart,
    s a lopott pillanat
    szabadsága szavakra bomlik, megnyitja torkomat.
    Ó, hadd kiáltsam messzire,
    mi vagy nekem e súlyos ég alatt!
    Talán utólszor. Mert a nappal
    kiszopja csontjaimat,
    mert ébren várom, a hegyen
    hogy gázol át a virradat.

    Kinek már álma sincs, meddig tart élete?
    E test meddig lesz még erős?
    Itt lassan-lassan minden ismeretlen,
    csak a halál meg te vagy ismerős.

    Hogy írjon verset, aki fél?
    Hogy írjon verset, aki fáradt,
    hogy írjon, aki nem remél,
    ki úgy tölti az éjszakákat,
    hogy mire új reggelre kél,
    várja, valaki nekitámad?

    Lásd, rólad írnék, s szüntelen
    másról beszélek én,
    világunk iszonyú vizében
    gázol e költemény.

    Ó, mennyire szeretlek, hogy miattad
    sorsunk keserű kortyait nyelem,
    rémült testem meg tud pihenni
    békítő testeden, s az éjjel
    szörnyei közt lehelleted a védelem.

    Milyen sötét van mindenütt!
    Csak az ablakunk fénylik.
    Csak dadogok. Szeretlek, annyira,
    hogy még kívánok élni.

    Vezess! Támaszd meg homlokom
    szelíd homlokodon,
    ha mint a részeg, dülöngőzve járok,
    s kiáltozom.

    Átláthatatlan, téli reggelek:
    alig virrad, hogy munkába megyek;
    csiszolja ifjú érdességemet
    a város. Egyszer oly kerek leszek,
    oly síma, mint a többi odalenn.
    Őrizd lelkem épségét, szerelem!

  • Várnai Zseni: Fekete kutya

    Az árokparthoz értem hazafelé menőben,
    hajamban és ruhámban szagosodott az erdő,
    kakukfűvet és mentát nyaláboltam karomban
    s úszott velem az illat, akár egy könnyű felhő.

    Az árokparthoz értem, a hunyó nap utolsó
    kigyúlt tekintetét az erdőn átlövellte
    s mint óriási fáklyák, a fák lobogni kezdtek
    s e vészes esti fény a léptem nyomát követte.

    Azután, mint ha égő kazal üszökbe hamvad,
    úgy hunyt a napkorong s eltűnt vörös uszálya,
    kísértetesre nyúlva imbolygott körülöttem
    a fák suhogva lengő, sejtelmes, hosszú árnya.

    Már féltem ott magamban és akkor ráijedtem,
    fekete, óriási kutya lohol utánam,
    vadul rohanni kezdtem, hallottam lihegését,
    verejték verte testem és reszketett a lábam.

    Futtomban visszanéztem: a szeme karikázott
    s fogai közt lecsüngve leffent vöröslő nyelve,
    már majdnem elkapott és szoknyám fodrát cibálta,
    kitátott torka párás gőzét reám lehelte.

    Azt hittem itt a végem; szívem bénulni kezdett,
    jégrémület bilincse szorongatta a torkom,
    kiáltani akartam, de némán elzuhantam,
    akár egy űzött állat a cirkuszi porondon.

    Éjfélkor kis szobában, idegen ágy ölében
    eszméltem föl s csudálva éreztem azt, hogy élek
    s egy ember barnafényű, meleg kutyaszeméből,
    mint lámpaláng sütött rám egy furcsa, messzi lélek.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Radnóti Miklós: A félelmetes angyal

    A félelmetes angyal ma láthatatlan
    és hallgat bennem, nem sikolt.
    De nesz hallatszik, felfigyelsz,
    csak annyi, mintha szöcske pattan,
    szétnézel s nem tudod ki volt.
    Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
    Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
    Ha vélem vagy lapul, de bátor
    mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
    aljából és sikongva vádol.
    Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
    s csak néha alszik. Bennem él,
    de rajtam kívül is. Mikor fehér
    a holdas éj, suhogó saruban
    fut a réten s anyám sírjában is motoz.
    Érdemes volt-e? – kérdi tőle folyton
    s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
    megszülted és belehaltál!
    Rámnéz néha s előre letépi a naptár
    sorjukra váró lapjait.
    Már tőle függ örökre
    meddig s hova. Szava
    mint vízbe kő, hullott szívembe
    tegnap éjszaka
    gyűrűzve, lengve és pörögve.
    Nyugodni készülődtem éppen,
    te már aludtál. Meztelen
    álltam, mikor megjött az éjben
    s vitázni kezdett halkan itt velem.
    Valami furcsa illat szállt s hideg
    lehellet ért fülön. „Vetkezz tovább! –
    így bíztatott, – ne védjen bőr sem,
    nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
    Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
    ki bőrével, mint börtönével henceg.
    Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
    nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!”
    S az asztalon felébredt s villogott a kés.

  • Radnóti Miklós: Második ecloga

    REPÜLŐ
    Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
    méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
    a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
    míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
    Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
    de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
    s pincébe bú előlem a gyáva Európa…
    no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

    KÖLTŐ
    Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska
    ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
    akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,
    mikor a robbanó és beomló házsorok
    között a véreres hold fénye támolyog
    és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
    a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
    s a gépek egyre jönnek, eltünnek s újra mint
    a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
    Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
    ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
    mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska –
    s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
    a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
    ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
    Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

    REPÜLŐ
    Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
    s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
    Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
    a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
    Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
    nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
    S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
    igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
    De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
    emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
    ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg…
    Írsz rólam?

    KÖLTŐ
    Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.

    (1941)

    Gáti József előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=DHUrK2mnA0I&list=PLOonLsjvSGuSczg7aCLrF3iwxog3hjTGM&index=3

  • Radnóti Miklós: Tarkómon jobbkezeddel

    Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,
    a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;
    hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.

    Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,
    oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
    pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.

    Meséled, még nem is volt egészen három óra,
    mikor már felriadtam rémülten és felültem,
    motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,
    a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
    madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.

    Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?
    Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
    s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
    S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

    1941

  • Radnóti Miklós: Őrizz és véd

    Álmomban fú a szél már éjjelente
    s a hófehéren villanó vitorlák
    csattogva híznak messzi útra készen.
    Úgy írom itt e lassu költeményt,
    mint búcsuzó, ki újra kezdi éltét,
    s ezentúl bottal írja verseit
    szálló homokra távol Áfrikában.

    De mindenünnen, Áfrikából is
    borzalmas sírás hallik; rémitő
    gyermekét szoptatja nappal, éjjel
    szederjes mellén a dajka idő.

    Mit ér a szó két háború között,
    s mit érek én, a ritka és nehéz
    szavak tudósa, hogyha ostobán
    bombát szorongat minden kerge kéz!

    Egünkre láng fut és a földre hull
    az égi fényjelekből olvasó,
    fájdalom kerít körül fehéren,
    akár apályidőn tengert a só.

    Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
    s te hószín öntudat, maradj velem:
    tiszta szavam sose kormozza be
    a barna füsttel égő félelem!

    1937

  • Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt!

    Járkálj csak, halálraítélt!
    bokrokba szél és macska bútt,
    a sötét fák sora eldől
    előtted: a rémülettől
    fehér és púpos lett az út.

    Zsugorodj őszi levél hát!
    zsugorodj, rettentő világ!
    az égről hideg sziszeg le
    és rozsdás, merev füvekre
    ejtik árnyuk a vadlibák.

    Ó, költő, tisztán élj te most,
    mint a széljárta havasok
    lakói és oly bűntelen,
    mint jámbor, régi képeken
    pöttömnyi gyermek Jézusok.

    S oly keményen is, mint a sok
    sebtől vérző, nagy farkasok.

    1936

  • József Attila: FLÓRA

    1

    Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,
    erényeidből épül-e szerencse,
    hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,
    hű szeretőd munkáján elfelejtse?

    Tudnál-e engem új világra hozni,
    iparkodván szerelmes türelemmel,
    hogy legyen erőm ismét adakozni
    s eltölteni a gonoszt félelemmel?

    Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?
    Fontold meg jól, szíved mily terhet vállal.
    Én, aki vele mind csak hadakoztam,
    kibékülnék a haragvó halállal.

    2

    Félek, nem tudod megbocsájtani
    eltékozolt, ostoba, könnyű multam
    és majd ezerszeresen fáj, ami
    ezerszer fájt, míg szeretni tanultam.

    Félek, nem ér majd annyit életem,
    törekvésem és vágyam, testem, lelkem,
    hogy megbecsülj, ha el nem érhetem
    önnön jóságom útján győzedelmem.

    Nehéz a szívem, hiszen bút fogan:
    örömöm tán a büntetések hozzák,
    hogy sírva nézem majd, ha boldogan
    sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.

    1937. márc.

  • Petőfi Sándor: A munkácsi várban

    Itt tüzé föl piros zászlaját a
    Szabadságnak Zrínyi Ilona?
    A szabadság hőseinek tanyája
    Íme, íme most rabok hona.
    Semmi más, mint dönthetetlen kőfal,
    Semmi más, mint lánccsörömpölések –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Föl s alá jár magas büszke fővel
    Ott a sáncon egy ifjú fogoly;
    Messzeszállott lángtekintetével
    Vajjon hol jár gondolatja, hol?
    Lépte gyors még; új vendég bizonnyal,
    Erejét az éj s lánc nem töré meg –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Ott a másik sáncon egy öreg rab,
    Nem tekint sem ide, sem oda,
    Lassan hordja könnyű, száradt testét…
    Nehezebb már lánca, mint maga.
    Tört szeméből holt sugár buvik ki,
    Mint a sírból a kísértő lélek –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Ifjú rab, nézd, mint virít az erdő,
    Akkor is, ha kijössz, zöld lesz az,
    Ah de téged, téged akkorára
    A nyomor s bú régen behavaz.
    És te vén rab, tőled már talán csak
    Itt vesz búcsút a lánc és az élet –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Föld alól föl halk nyögés jön; mint a
    Köszörült kés, metszi szívemet.
    El, el innen! fönn vagyok, és mégis
    Környékez már-már az őrület,
    Hát ha még lenn volnék, hogyha ott lenn
    Híznék rajtam testi-lelki féreg! –
    Bátran tudnék a vérpadra lépni,
    Oh de ez a börtön… ettől félek.

    Munkács, 1847. július 12.