Mihez kezdenék nélküled?
Ugyanolyan társtalan lennék,
ha nem lennél velem, mint ablakunk előtt ez a fa,
engem is tépne-cibálna a szél októberi dührohama,
ha nem lennél velem, magányosabb lennék,
mint voltam nyolc éven át,
egyedül kószálnék, álomba zuhannék,
fenékig kihörpölném a magány bürökpoharát,
elviselhetetlen lenne a gyanakvás, a sértő közöny,
tovább sodorna a közeli halál felé a félelem,
reménykedni, örülni nem tudnék sohasem,
nélküled jobban fájna, ami fáj, hogy porszemek vagyunk,
foszló árnyak a lét határán, fölvillanó semmiség,
oktalan állatok, akiket elnyel a habzó sötét,
nélküled rámvicsorítana a szoba, az asztal, a szék,
ringatna az ágy kegyetlenül, nem tudnék elaludni,
harangok nyelve döngetné fejemet, nem tudnék megnyugodni,
hiába menekülnék, beborítana a tűz,
körüllengnének az őrület sárga virágai.
∗
A többi lány is gyönyörű:
a kecses, törékeny porcelán babák mosolya sziven üt,
csábítanak a feszes mellű, kövér angyalok.
A szerelem ígérete s tüze sokuk szemében ott ragyog.
Bájosak és szépek, és rajzanak körülöttem
az utcán, a villamoson vagy az autóbuszon;
el-elmerengve nézem őket,
a magánosokat s a tüzes szeretőket.
Némelyikük szebb, mint te vagy;
közöttük kedvesebb is biztos akad.
Egyetlen reményem mégis te vagy.
Szeretem a hangodat, a mosolyodat,
kíméletlen őszinteségedet, mozdulataidat.
Kíváncsian nézem mindig, hogy mit csinálsz.
Közeledben leomlanak a gyász
nyirkos falai; szél támad, fényzuhatagban lángol a gyönge virág.
Kitörtem átkos közönyömből, terméketlen éveken gázoltam át,
hogy megtaláljalak, értelmet nyerjen a világ.
Melletted most boldog vagyok, hiába fenyeget
a butaság és közöny, az ólálkodó hiénahad.
S hiába kényszerít majd térdre a halál:
melletted most boldog vagyok! Ó, gyönyörüségem,
bennünket már nem pusztíthat el egészen;
e boldog évszak örökre megmarad!
∗
Fuldoklunk palaszürke ég alatt;
a csípős novemberi köd az arcunkba csap,
befurakszik a sál alá, bőrünk alá,
a csontokat hasogatja:
csikorognak a forgók, az izületek.
Hullafoltos felhők a fejünk felett.
Rángat és lökdös bennünket a szél;
előttünk a kietlen, nyirkos éj:
megpihenni nem lehet.
Innen csak menekülni lehet.
Rozsdabarna levelek
halomrahányva bűzlenek.
Tompa puffanások, erőtlen sóhajok:
a pusztulás elhaló hörgései,
rémítenek a lélek örvényei.
Mi lesz velünk? Pezseg a levegő:
vinnyogó kísértet-had követ, le-lecsap;
éles foguk nyomán kiserken a vér, s elakad
a hangod, a hangom: szétszakít bennünket e horda,
ha nem védjük egymást körömszakadtáig.
Látom a barbár őszt, a kert meggyalázott fáit,
a düh habos bikáit, a jeges pusztaságot;
s a hideg verejtéktől csapzottan
reszketek tüzes karodban.
Ó, árvaság rémektől nyüzsgő éjszakája,
pusztulj tőlünk, te patás szörnyeteg,
te vérszopó, gyapjas önkívület.
Legyen rügyfakasztó áradás, zengő tavasz valahára.
Forrás: Lélektől lélekig
