Címke: félelem

  • Baranyi Ferenc: Kímélj meg

    Csak ama rettegőn-riadt
    tekintettől kímélj meg engem,
    mely minden tiltott nász után
    felkönyörög ijedt szemedben,
    mikor ketté-józanodunk
    szemedben kérdő a kerekség,
    azt kérdezi: így, így sem únsz?
    Azt kérdezi: most is szeretsz még?
    E pillantás csak cikkanó,
    de épp elég, hogy megalázzon,
    bántóan bizonygatja azt,
    hogy nem nő túl a testi lázon
    mi engem utánad tüzel,
    s hogy bujaság a szenvedélyem:
    se szív, se gond – csak vér. Szemed
    ezt mondja s ez rám nézve szégyen.
    Vagy talán őseredetű
    e szolgamód riadt tekintet?
    Visszacsörrennek néha még
    Szokás csatolta ősbilincsek?
    Megejtett s nyomban otthagyott
    cselédlányok félelme ez még?
    Kijátszott mátka kínja, ki
    odaadta frigy előtt a testét?
    Fekszünk, tilalmas nász után.
    Töprengsz: maradj vagy elköszönj-é?
    Nyugalmam gyengéd ernyedés,
    csupán te túlozod közönnyé.
    Pedig most inkább kell nekem,
    hogy ittmaradj, hogy végre lássad:
    ki jó volt lángnak lobbanón –
    jó most duruzsoló parázsnak.
    Miért alázol hát ijedt
    alázatoddal engem? Ó hát
    mikor érjük meg már a nők
    tudat-emancipációját?
    Merj úgy szeretni, mint ahogy
    én szeretlek több ezer éve!
    Hidd el: csak az a szerelem,
    melynek a nász sosem a vége.

    (1963)

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gergely Ágnes: Azt mondom mégis

    Azt mondom mégis: ne reszkessetek
    ha tört üvegre jégeső pereg

    feszes vigyázban áll a fátlan út
    a tűzfalon sírás-sziréna búg

    és csattogva keringő csillagok
    lenyírják a pelyhedző holnapot;

    ha mellbevág az undok őserő
    hogy álmotokban egy a férfi-nő

    s reggel dühödten cserbehagy a szó
    s már nem tudtok csak bólogatni: jó;

    ha köldöknézve vártok egy csodát
    lassan konyulva, mint a fűzfaág,

    s a verejték, a kegyetlen biró
    rátok két percnyi vezeklést kiró

    s az egész, érthetelen gombolyag
    a nyak tövén megülve fojtogat

    míg elfelejtitek: mi volt a cél
    mit ér a csend s a lázadás mit ér

    s hogy egytestvér a mély és a magas
    és lámpást is himbál a lámpavas;

    ha látjátok a bűnös kezdetet
    a napvilágnál ne reszkessetek

    míg tíz ujjával érint a halál –
    Hiszen az ember mindig talpraáll.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: (Zöld napsütés hintált…)

    Zöld napsütés hintált a tenger lágy, habos vizén,
    meztelenül, vigan, nagy messzi beusztam biz én,
    a fényes ég, a csipke viz pólyája testemen,
    bölcsőben fekve ringtam ott, behunyva két szemem.

    Én nem tudom, hogyan, mi volt. A locska őselem,
    a víz kihült és nagy hideg zuhant rám hirtelen.
    Szivemből rémület szökellt, mint bokorból a vad,
    kiáltottam vón s keserűn szájon vágott a hab.

    A hátam mögött szüntelen valami orditott.
    Iszonyúbb volt, mint óriási tarajos gyikok
    csordája, az a tenger ott s én küzdöttem vele,
    elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete.

    Usztam, vagy usztam volna, ám ugy értem partot ott,
    hogy vert a hullám s végül egy hatalmas kidobott

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pete Googman: Várakozás

    Állok a tóparton, hónom alatt a hold.
    Köröttem festményként terül el a csodás táj.
    Lélegzet-visszafojtva készül előtörni a hajnal.
    Zsigereimben érzem a pillanat közeledtét.
    Tudom, hogy jönnie kell.
    Tudom, hogy jönni fog.

    Szellő, tücskök, fű és a perc öröme… mind itt vannak,
    de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
    Mosolyomat vakhit feszíti.
    Jövőmé minden; múlt és jelen.
    Bízom a sorsban!

    Állok a tóparton.
    Köröttem festményként terül el a csodás táj.
    Tudom, hogy jönnie kell.
    Azért is: jönni fog!

    Szellő, tücskök, fű és a remény… mind itt vannak,
    de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
    Mosolyom csak álarc, grimasz, de…
    bízom a sorsban!

    Állok a tóparton.
    Köröttem festményként terül el a csodás táj.
    Már jönnie kéne!

    Szellő, tücskök, fű… mind itt vannak,
    de az arany fény, mint szeszélyes primadonna, még várat magára.
    Bízom a sorsban!

    Állok a tóparton.
    Köröttem festményként terül el a csodás táj.
    Szellő, tücskök, fű… vannak.

    Türelmem inog.
    Álmosít a várakozás.
    Bízom a sorsban, de feltartóztathatatlanul tápászkodik a félelem:

    fejem lehanyatlik még napkelet előtt,
    s az arany fény nélkülem csillog tova.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szent-Györgyi Albert: Psalmus Humanus

    Uram, ki vagy Te?
    Szigorú nemző atyám
    Vagy szerető anyám,

    kinek méhében ez a világmindenség
    megfogamzott?
    Talán te vagy maga a világmindenség,
    Vagy az örök törvény, mely azt uralja?
    Azért teremtetted csak az életet, hogy azt
    megint eltaposd?
    Te alkottál engem, vagy én formáltalak téged,
    Hogy ne legyek oly elhagyatott és legyen kire
    hárítsam felelősségem?
    Istenem! Nem tudom, ki vagy,
    De bajomban hozzád kiáltok,
    Félek magamtól és félek embertársaimtól.
    Talán meg se érted szavam, de megérted
    szótlan zenémet?!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csorba Győző: Előttem vannak még

    Előttem vannak – eljönnek bizonnyal –
    előttem vannak még a legnagyobbak
    Kívánságokkal halasztgatom őket
    kívánságaim nem érnek sokat
    én hiszek bennük mégis ostobán
    s egy-egy napért hálát adok nekik –
    Majd a személyes harcok majd azok
    melyekben hasztalan lesz a kiáltás
    a segítség-hívás (nem lesz segítség!)
    majd azok lesznek irgalmatlanok
    Fekszem hanyatt akkor fejemben
    mint olvadt jég kavarganak
    forognak állnak összevissza
    tarka-fekete emlék-gomolyok
    majd gyorsan egybedermednek megint
    megszületik egy kristálytiszta kép
    valahány érzékszervem mozgósítva
    Aztán széthull és másik áll helyére
    s ez ismétlődik mígnem egynemű
    feketeség borul rám mindörökre
    s ez az idő időtlen lesz ha végső
    hosszú lesz hogyha gyötrelmek telítik
    hosszú ha még csak néhány percnyi is

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Baka István: Kutya

    Körülhemperegted a fákat,
    leráztad irtózatod,
    szabad vagy – horpaszodban már csak
    a belek láncát lógatod.

    De – míg buzgalmad feledi
    az udvart, tornáctól az ólig –
    a vadvizekre emberi
    dühök homloka ráncolódik.

    A felhők közt bakancsszögek:
    rúgások csillagképei,
    lekushadsz, s rettegő szemed
    füvek pillája verdesi.

    S amint a holdon feltűnik
    eszelős, hű tekinteted,
    mint egy nagy gazda lábait,
    végigszagolod a fűzeket.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Ady Endre: Elszállnak a lepkék

    Már nincs az égen festék,
    Már nincs a Napnak friss ina
    S gyalogolnak az esték.

    Néha még nincs hat óra
    S már készítjük gyors füleink
    Esti harangozóra.

    Olykor még forr a gőgünk:
    Ejh, mindegy: Élet vagy Halál,
    De éjjel félünk, bőgünk.

    De éjjel újra vesszük
    Életünket és a napot,
    Hogy újból eltévesszük.

    Gondolkozunk, fecsérlünk
    Kevésből, mit az Élet ad
    És azt hisszük, hogy élünk.

    Különös furcsa lángok
    S ezer, bolondos bántalom,
    Jön, ki sohase bántott.

    Valamit tán szeretnénk,
    Pillangó-élet hasonát
    S tűnnek tőlünk a lepkék.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alekszandr Blok: A démon

    Jöjj, jöjj velem mindent feledve,
    alázatosan és vakon,
    hósziporkás roppant hegyekbe
    ragadlak biztos szárnyakon.

    Szilaj kacajjal szállva szállok
    szédítő mélységek felett.
    A reszketésed, borzadályod
    csak lelkesít majd engemet.

    Ha por-esőt zúdít az éter,
    fejed kóvályog – védelek
    szárnyammal, karom erejével
    megóvlak, úgy szállok veled.

    Fényzuhatagban, vad hegyekben,
    embernemjárta réteken
    tested gyönyörű isten-testem
    égi tüzével égetem.

    Milyen szánalmas, ó, ha tudnád,
    milyen törpe, milyen csekély,
    mily hitvány, hívságos hazugság,
    amit úgy hívsz: vad szenvedély!

    Ha majd elcsöndesül az este,
    s te megbűvölten, szertelen,
    feljebb akarsz repülni egyre
    az izzó égi semmiben,

    én felviszlek, odarepítlek,
    honnan csillagnak láthatod
    a földet, messzinek, kicsinynek,
    s földnek látod a csillagot.

    S megejt, elkábít a varázslat,
    és ámulattól hallgatag
    nézed sok játékos csudámat,
    a furcsa, új világokat.

    Akkor te majd fülembe súgod
    rettegve és erőtlenül:
    Eressz… én meg csak rád mosolygok,
    s meglebbentem szárnyam: repülj!

    Isten-mosolyom láthatatlan
    sugaraiban semmivé
    zsugorodsz, s mint a kő, magadban
    zuhansz a fénylő űr felé.

    Fordította: Lator László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Parancs János: Állóképek

    Mihez kezdenék nélküled?
    Ugyanolyan társtalan lennék,
    ha nem lennél velem, mint ablakunk előtt ez a fa,
    engem is tépne-cibálna a szél októberi dührohama,
    ha nem lennél velem, magányosabb lennék,
    mint voltam nyolc éven át,
    egyedül kószálnék, álomba zuhannék,
    fenékig kihörpölném a magány bürökpoharát,
    elviselhetetlen lenne a gyanakvás, a sértő közöny,
    tovább sodorna a közeli halál felé a félelem,
    reménykedni, örülni nem tudnék sohasem,
    nélküled jobban fájna, ami fáj, hogy porszemek vagyunk,
    foszló árnyak a lét határán, fölvillanó semmiség,
    oktalan állatok, akiket elnyel a habzó sötét,
    nélküled rámvicsorítana a szoba, az asztal, a szék,
    ringatna az ágy kegyetlenül, nem tudnék elaludni,
    harangok nyelve döngetné fejemet, nem tudnék megnyugodni,
    hiába menekülnék, beborítana a tűz,
    körüllengnének az őrület sárga virágai.

    ∗

    A többi lány is gyönyörű:
    a kecses, törékeny porcelán babák mosolya sziven üt,
    csábítanak a feszes mellű, kövér angyalok.
    A szerelem ígérete s tüze sokuk szemében ott ragyog.
    Bájosak és szépek, és rajzanak körülöttem
    az utcán, a villamoson vagy az autóbuszon;
    el-elmerengve nézem őket,
    a magánosokat s a tüzes szeretőket.
    Némelyikük szebb, mint te vagy;
    közöttük kedvesebb is biztos akad.
    Egyetlen reményem mégis te vagy.
    Szeretem a hangodat, a mosolyodat,
    kíméletlen őszinteségedet, mozdulataidat.
    Kíváncsian nézem mindig, hogy mit csinálsz.
    Közeledben leomlanak a gyász
    nyirkos falai; szél támad, fényzuhatagban lángol a gyönge virág.
    Kitörtem átkos közönyömből, terméketlen éveken gázoltam át,
    hogy megtaláljalak, értelmet nyerjen a világ.
    Melletted most boldog vagyok, hiába fenyeget
    a butaság és közöny, az ólálkodó hiénahad.
    S hiába kényszerít majd térdre a halál:
    melletted most boldog vagyok! Ó, gyönyörüségem,
    bennünket már nem pusztíthat el egészen;
    e boldog évszak örökre megmarad!

    ∗

    Fuldoklunk palaszürke ég alatt;
    a csípős novemberi köd az arcunkba csap,
    befurakszik a sál alá, bőrünk alá,
    a csontokat hasogatja:
    csikorognak a forgók, az izületek.
    Hullafoltos felhők a fejünk felett.
    Rángat és lökdös bennünket a szél;
    előttünk a kietlen, nyirkos éj:
    megpihenni nem lehet.
    Innen csak menekülni lehet.
    Rozsdabarna levelek
    halomrahányva bűzlenek.
    Tompa puffanások, erőtlen sóhajok:
    a pusztulás elhaló hörgései,
    rémítenek a lélek örvényei.
    Mi lesz velünk? Pezseg a levegő:
    vinnyogó kísértet-had követ, le-lecsap;
    éles foguk nyomán kiserken a vér, s elakad
    a hangod, a hangom: szétszakít bennünket e horda,
    ha nem védjük egymást körömszakadtáig.
    Látom a barbár őszt, a kert meggyalázott fáit,
    a düh habos bikáit, a jeges pusztaságot;
    s a hideg verejtéktől csapzottan
    reszketek tüzes karodban.
    Ó, árvaság rémektől nyüzsgő éjszakája,
    pusztulj tőlünk, te patás szörnyeteg,
    te vérszopó, gyapjas önkívület.
    Legyen rügyfakasztó áradás, zengő tavasz valahára.

    Forrás: Lélektől lélekig