Címke: félelem

  • Szabó Lőrinc: Sötétség, holdfény

    Először fecskék, később denevérek
    hasogatták az estét; a hegy is
    függönyözte kék arcát és a nádas
    eldajkálta a síró szeleket.
    Jött a sötétség… Reszkető keze
    megtapogatta kunyhóm falait,
    nagy árnyakat bontott ki és bemászott
    udvaromra a keritésen át.
    Ott megpihent; aztán anyagtalan
    testével óvatosan eltakarta
    az ablakokat, a kereszteket,
    s hogy megmérgezze csillogó vizét,
    vén kutunkba is leereszkedett…
    Már félni kezdtem; de a hegytetőkön
    előgurult a Hold… S ím: a halott-
    fehér fényben fekete bivalyok
    ballagtak át a szétfolyó mezőkön.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Gizgaz

    Fű van. Nappal meg éjszaka.
    Tegnap valaki azt mondta: „gyere,
    gyere ide”, s én odamentem,
    haladva a gizgazos talajon.

    Éjszaka félek. De a reggel
    még akkor is melenget és lebegtet,
    ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.

    Ruhám puha és ismerős.
    De ruha nélkül
    fázom és parányi vagyok.

    Ha vezetnek, biztosan járok.
    Egyedül bizonytalanul.
    Mégis ilyenkor szinte röpülök,
    ha félek is, hogy elveszek a fűben.

    Forrás: Lélektől lélekig

  •  Parancs János

    Szobában

    Szobámban ülök, börtönömben. Nézem a falat.
    A csörömpölő rezgést figyelem, a szív verését.
    Higgadt vagyok és éber, mint a ragadozó vadak.
    Nemhogy aludnék, hagynám a reménykedést;
    mondanék igent, vagy mondanék nemet.
    Ha bátrabb lennék, ha lépnék egyre tovább,
    mit nyernék, ha ölni mernék?

    Apály és dagály: az értelem mint inga leng.
    Átzúg a rettegés a testemen. Az évek
    hordalék kincse feslő, színes kacat:
    végig hadartam a halálomat,
    s most a szív ernyedt, cselekedni gyáva.
    Menekítő közöny hív; a beleket a félelem rázza.

    Meddig reménykedem még, s mit remél a lélek?
    Ha izzó tűzben elenyészem, beismerem majd a vereségem?

    Az idők mélyén sarjad a törvény:
    dárdáit a nap az oldalamba vágja,
    s lebukom mint lőtt madár, a nemlét kosarába.
    Menekvő lelkem nem kell senkinek;
    nincs mi összefogná szétnyílt testemet,
    s nem marad csak a bódult csönd utánam.

    Ülök a szobámban; nézem a falat.
    Várom míg végigég a cigaretta;
    aztán fekszem majd hanyatt.
    Egyedül; most már mindig csak magam;
    úgy mint letört ág, vagy mint halott madár.
    Nincs bennem harag, megbánás, csak fáradt vagyok;
    s tudom, mi miért, és tudom, kire mi vár.
    Mért lennék gyáva? Érted is viselem a gyászt.

    Összegyűlt bennem a múlt szemete, lucska;
    nem tudok nem emlékezni: a gyalázat visszafáj.
    Huszonöt éve élek, azóta szédít a halál.

    Nem láttam csak a pusztulást,
    nem láttam soha mást.
    Mi végre születtem?
    Mit ért a lázadás?
    Az emberek közt tehetetlen voltam;
    egyetlen hangot nem tudtam adni másnak.
    Nem értettem meg senkit és semmit;
    mi haszna hát a zokogásnak?

    Íme az újabb vereség, ami egy bolondnak kijár:
    szánakozó elismerés, gúnyos mosoly, jó tanács.
    A szégyen mardos: miért is szerettelek?
    Látom még mint moccan az éj, oszlik a képtelen látomás.

    Ülök a szobámban; nézem a falat.
    A mohó idő csattog, húst tépnek a fogak.
    Nincs remény: csalok, vagy elpusztítanak.
    A fájdalomtól lüktet a szem:
    hűségem is hasztalan.

    S mégis élni szeretnék;
    lucsokban, vérben is, ha más már nem maradt.
    Torkomból még bugyborékolva föl-föltör a dal,
    és várok, és nem adhatom meg magam;
    bár csöndes az éjszaka, és néma a kinti világ.

    Forrás: Parancs János versei.

  • Konsztantinosz Kavafisz: A barbárokra várva

    „Mire várunk, tolongva mind a fórumon?”

    Hogy végre ma a barbárok betörjenek.

    „A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan?
    Miért nem ülnek törvényt a szenátorok?”

    Mert várják, hogy a barbárok betörjenek.
    Mily törvényt hoznának még a szenátorok?
    Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.

    „Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért
    ült ki a legfelső városkapu elé
    trónjára, koronával, ünnepélyesen?”

    Mert várja, hogy a barbárok betörjenek.
    S a császár méltóképp készül fogadni fő
    emberüket. Külön pergament íratott,
    hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és
    jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.

    „Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös
    hímzett tógában, melyben ünnepen szokás?
    Mért díszítik őket ametiszt-karkötők,
    és szikrázó smaragd-gyűrűk az ujjukat?

    Miért vették ma éppen arany és ezüst
    művekkel gazdagon mintázott botjukat?”

    Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
    és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.

    „Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok,
    hogy szóljanak s elmondják, ami lelkünkön?”

    Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
    s a barbárokat untatják a szép szavak.

    „De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a
    felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!)
    Mért néptelenednek el utcák és terek,
    s mért siet ki-ki otthonába komoran?”

    Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
    S futárok érkeztek a limesek felől,
    jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.

    „S most – vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
    Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Garai Gábor: Négy töredék

    Kívülestem már a kerek világon,
    mint golyó, mely kipördült a kanyarban,
    s nem hull se pirosra, se feketére,
    se párosra, se páratlanra többé. –

    1974


    Már csak emésztek, mint az állat,
    s vinnyogok, fázom, szenvedek;
    szörny-álmaim valóra válnak,
    szememből sótlan könny pereg.

    1974


    Csak magamtól ments meg, Uram –
    másoktól megvédem magam.

    1974


    (Mindenütt arról olvasván, hogy társaim
    a tollban egyképp magányosnak tudják
    és vallják magukat)

    Jaj, be árvák vagyunk mi!
    Jaj, ti be árvák vagytok!
    A karámból kiver az isten.
    Ránk gyújtja az ördög az aklot.

    1975

    Forrás: garaigabor.wrm.hu

  • Lesznai Anna: Rémület

    Elsőfű fiatal csikó
    lépdel virágos réteken
    akár a lányka kényesen
    lép át kacér kis vétkeken.

    Tompora felett göndör fürtöt
    épp most hányt a buja akác
    az orgona is orgonál
    nászos határ amerre látsz.

    A busa fejű kis csikó
    szeme felszippantja a rétet
    szomjas tekintete latolja
    a szétterített legelőket
    orrcimpája remegve csalja
    ide a messzi égi kéket.

    Dajkája emlőjét feledve
    szimatolja mi jó van itt?
    Elrúgja vékony lábait
    testében ősi füvek nedve
    buzog fel, nyújtózik, örül
    habozva kering még kicsit
    kövérhasú kancák körül.

    Felágaskodik hirtelen
    övé a vágytelt végtelen.

    De mi történt? Megtorpan, reszket
    s mint aki drága kincset vesztett
    most veszi észre… keble dobban
    remegve áll a felvert porban
    dehogy mozdulna többet el
    feszült inakkal vesztegel.

    Most riadt meg először életében
    a halál fürdik téveteg szemében.

    Fellegek árnya vagy akácfa ága
    szórta a rémet boldog iramára:
    itt van s áthághatatlan nagyra nőtt!
    Ezentúl mindig látni fogja Őt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: Napszonett

    A vén diványon hentereg a Nap,
    Magával hozta erdők illatát
    S kinek örömből semmi sem maradt,
    Vidultan nézem én kopott diák.

    Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
    Aranyhajával elborítja arcom,
    Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
    Ölébe békén árva főmet hajtom.

    – Ó Nap, a csókod új életre kelt,
    Ha símogat selyem hajad, még élek;
    Rossz idegem új ösztönökre lelt.

    Maradj örökre – éjszaka lesz, félek,
    Az éjnek oly riasztó árnya van
    S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!

    1. okt.

    Forrás: MEK

  •  Babits Mihály: Délszaki emlék

    Olyan meztelen volt az ég
    fényes köldökével, a nappal;
    akár egy szemérmetlen őrült,
    ugy ünnepelte önmagát.

    A kába tó fehéren izzott
    s ugy hullt rá a fekete hegy
    bozontosan; kacagtak véres
    foggal a gránátalmafák.

    Guruló, tüskés gesztenyék
    csiklandozták a buja föld
    néger husát; a fény sötétkék
    nyelvei nyalták a tarajt,

    hol az erdőtüzek kiégett
    tarlói ujravörösödtek,
    mint napvaditó lobogók
    s most a nap egy végsőt rivalt

    s egyszerre meghalt; s akkor oly
    csönd lett egyszerre, s oly sötét és
    olyan hideg hogy vacogott a
    nőkön a bolyhos, puha sál,

    vacogtak a bolyhok és rojtok;
    ür hullt az ég és föld közé,
    magasba szökött föl az ég
    s a mélyben meglapult a táj,

    mint szükölő vadállat. Én is
    összehuztam galléromat
    s ugy néztem az idegen ürbe
    mint a bujdokló bujdosók,

    ha veszélyes tisztásra buknak…
    Kezem kezedben lüktetett.
    Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
    egy part élén hol nincs bozót,

    nincs fedezék… Előbb-utóbb
    szembe kell nézni a halállal,
    dobolta egy bolond ütér,
    mig a társalgás elakadt.

    Ideges, ijedt és pici
    csillagok cincogtak az ürben
    s egy reflektor hideg tüze
    karmolta simán a tavat.

    Mint régi társak, kikre már
    a halál is duplán les, álltunk
    az éjben mely oly hüvösen
    tagadta forró nappalát,

    a messze, forgó ég alatt,
    melyre reggelig új lemezt
    csavart a nap, hogy tarka táncát
    folytassa a sodrott világ.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Bella István: Köztem és köztem

    1.

    Mintha kihaltak volna az évszakok,
    megdermedt zöldben fürödnek a fák.
    Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
    Megkövült idő. Haláltalan világ.
    Nem merek élni. Lélegezni sem.
    Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
    csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
    Rettenetes nehéz az idebenn.
    Hát élek, félek, alakoskodok.

    2.

    Köztem és köztem ott áll a világ,
    mint a tükör arcom és mása közt.
    Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt.
    Örömet búra, bút örömre föst.
    Telet játszom: hajamat behavaztam,
    de velem szemben a tükörben tavasz van:
    hó hullatja szirmát, vagy meggyfa-ág
    Tejútja leng, az Androméda-füst
    ködöl, görgeti fényét sár, virág.

    3.

    De jó is, hogy nem lehet ugyanaz
    soha, ami magamagának látszik.
    Hogy halandóban halhatatlan havaz,
    hogy a mindenben esendő-én halálzik.
    De ha majd szájam elé tesznek orvul,
    s mosolyom dermedő jéggé csikordul,
    mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít
    ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt
    az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Annak az estnek meredélyén

    Elmondhatom e milyen voltál
    annak az estnek meredélyén?
    Mint kivont kard-él, úgy ragyogtál
    szerelmem zárult édenénél.

    Én azt hsiezm, hogy Te is félnél
    tőlem, ha kicsit bátrabb volnál.
    Ha engemet mennyedbe vinnél,
    mélyebbre hullnál a pokolnál.

    Forrás: Lélektől lélekig