https://verskucko.com

Címke: félelem

  • Tóth János: Viharban

    Maszatos az ég ott nyugaton
    Pillantásom a vörös foltokon
    Megpihen, elterül s beléjük ég,
    Valami készül itt, vérzik az ég.

    Nagy csenddel surran az est
    Árnyakat bújtat, feketét fest,
    Reszkető csillagok sápadva,
    Fényüket szórják az ágakra.

    Halk az erdő bagoly se röppen,
    Valami feszült arcomra csöppen,
    Tenyerem simítja, ingembe törli,
    Esőcsepp sikolt, a szöveten végzi.

    Nagy dörgés az ég haragra gerjed,
    Tolong felettem a sok fekete felleg,
    A cseppért vagy másért itt a bosszú,
    Villámok vakítanak, harc lesz, hosszú.

    Szél tépi a fákat, ruhájukat rázza
    Letöri a karjuk, s nem magyarázza,
    Hogy miért, s mi ez az őrült indulat
    Csak vágtatva zúz, s minden szétszakad.

    A vihar égi szivacsait két kézre kapja,
    Kéklő villámló szemekkel kicsavarja,
    Lezúdul az eső, áztatja a fekete földet,
    Sár borít virágot s mindenféle zöldet.

    Mire felkölti a csapzott hajnal a napot,
    A vihar tovább áll, s mit itt hagyott,
    Lassan mutatják az erősödő fények,
    Mit látok, az megrettent s félek….

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Kóbor kutya

    Elõbb csak háztól házig verték,
    azután ki a faluból.
    Most két falu között tétován
    hol ide hol oda lohol.

    Bátor kutya volt, eleinte
    még meg-megkapta a botot.
    S nézzétek:
    hogy elgyámoltalanodott!

    A madártól is félrerebben,
    állandó reszketés ina,
    foga is már csak azért van, hogy
    legyen mivel vacognia.

    Szederjes nyelve vizet keres,
    megvesz, ha nem talál.
    Szája két felén undorítón
    vegyül a könny s a nyál.

    Sír. Vonyítana, de azt se mer,
    hátha meghallja valaki. –
    Menti a bõrét céltalanul,
    míg bírják vérzõ lábai.

    Menti a bõrét céltalanul.
    Csak a bõre van, semmi más. –
    Hol késel,
    irgalmas vadász!?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Néha félek…

    Néha félek…
    Úgy nyugtalanít ez a suttogás,
    Ezek a halk neszek,
    Ez az imbolygás, ez az összejátszás
    A hátam megett.
    E halk hullása nem tudom minek.
    Itt nem hull levél,
    Tán az Idő pereg
    Bús percegéssel itt, az örökzöldben.
    Néha félek…
    A fenyves olyan kísérteties.
    Néha úgy érzem, hogy lepke vagyok,
    S felszúrhat minden öreg fenyő tűje.
    Egy idegen parány,
    Akit nem tűr az ősvadon magában.
    De multkor egy gyökérbe botlott lábam,
    S ahogy fölnéztem,
    Megrázta szakállát egy vén fenyő,
    És így szólt hozzám barátságosan:
    Öcsém, jobban vigyázz!
    S ha elvágódsz, hát csak magadra vess!

    Forrás: Lélektől lélekig

    Reményik Sándor, erdélyi magyar, félelem, természet, elmélkedés

  • Jékely Zoltán: Gyermekek esti imája

    Soltész János emlékének

    Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk,
    szegény miért nem jöhetett haza?
    Észre se vettük, ismét úgy szakadt ránk
    ez a rémséges korom éjszaka.
    Vajjon be vannak zárva a galambok?
    Félek, ma éjjel rájuk tör a rém.
    Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején
    a diákok, akiket a labancok
    régen, Miriszlónál lekaszaboltak.
    Ha, ha! vonyít régi házunk előtt
    a nagy kutya, kit a pásztor lelőtt,
    mert éjfélkor megugatta a holdat.

    Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe!
    ha az idő már éjfél fele jár.
    Kilép belőle egy gyöngyház halál,
    ölbe kap s usgyé, visz a földbe,
    hiába instálnád őt, hogy halasszon.
    S mi történik azután énvelem
    ezen a denevéres éjjelen?
    Már elindult értem a Néma Asszony,
    hogy elraboljon messzi putrijába,
    lefürészelje ott a nyelvemet,
    hogy sose mondhassam ki nevedet
    s ruháimat ráadja vak fiára.

    S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam,
    mi lesz, ha jön a félkaru cigány?
    Lobog hátán a rossz rongykacagány,
    melynek üres félujját megcibáltam.
    Jön már, rámtérdel s karom kifacsarja,
    nem lesz többé enyém szegény kezem;
    döglött kutyák közt, sintértelepen
    a húst lemarják róla majd a varjak.

    S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében
    szőlőkaróval farkát leütöttem,
    jönnek reám a gyíkok feldühödten
    s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
    Jönnek, jönnek, elevenek és holtak,
    hogy megfizessek nappalom miatt.
    Anyuska, védd meg tőlük a fiad,
    a kicsilámpát ma nehogy eloltsad!

    1935

    Forrás: Index fórum: Kedvesch versek

  • Kosztolányi Dezső: Párbeszéd magammal

    És sokszor megfogom a kezedet,
    akárcsak egy idegenét,
    és sokszor a szemedbe meredek,
    és a szemed egy kút, hideg, setét.
    És mély.

    És sokszor látlak ágyadon,
    ha átkarol a fájdalom,
    s mégis márványhideg az arcom,
    s mikor te alszol, én nem alszom.

    És sokszor átölellek csöndesen,
    szívdobbanásaid búsan lesem,
    és míg a tündérek körüldalolnak,
    én megsiratlak, mint egy rég-halottat.

    Kezembe veszem kis gyerekcipődet,
    játékaid, poros emlékeid,
    és kérdelek, nem integetsz nekik?
    Nem félsz a percektől, mik zúgva jőnek
    és elrabolják sűrű hajadat,
    és gőgösen előrehajtanak?

    Sokszor meg mintha koporsó szorítna,
    hűvös szemfedő takar el
    és jól tudom, ez az a fej,
    amelyre rájő a halotti sipka.

    És mégis itt vagy. Most szólok veled,
    fogom kezedet és olyan meleg.
    Mondd, hogy lehet, hogy lázadozva végre
    lerogysz a ravatal vak szőnyegére,
    és csak heversz, szomorú-halovány,
    az éjszaka fekete vánkosán?
    Ó hogy lehet, ó hogy lehet,
    hogy egyszer lehunyod a szemedet
    s örökre úgy maradsz?
    Nem értelek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Hajnal Anna – Töredék a szerelemről

    Meghalnék én, de élek
    érted,
    félek, hogy árva leszel,
    féltlek:
    mint gyönge gyermekét az
    anyja
    éjjel takaratlan nem
    hagyja,
    úgy takargatlak életemmel
    féltelek égő félelemmel.

    Én fáradt volnék, s megyek,
    járok,
    én türelmetlen lennék,
    s várok,
    én gyáva volnék, s mégsem
    félek,
    test voltam, s lettem érted
    lélek.
    Látom az utcát magam
    nélkül,
    ha mégis legyőzetem
    végül,
    elhullok bénító bajokban,
    elégettettem nagy fagyokban.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Reményik Sándor: Visszanyert fény

    Járosi Andornénak

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    Előttem az út egyre feketébb.
    És mégis olyan biztosan megyek,
    Ó, kibeszélhetetlen békesség –
    Kezemben olyan békés fegyverek:
    Jobb kezemben szeges bot, egyszerű,
    Bal kezemben zseb-villanylámpa ég.
    Ha eloltom, sem félek semmitől,
    Véd az erdő és segít a sötét.
    Futtatom magam előtt fényemet –
    S fel a fákon, mint víg mókusokat:
    Táncoltatom a szelíd sugarat.

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    Mögöttem messze, milyen messze már
    Fülledt, gyötrelmes kórházi szobák –
    Végnélküli orvosi rendelők –
    Tátongnak, mint vak, süket folyosók.
    Ó – és itt – most – sziklák, fenyők, erők,
    Gyanta, tömjén, olajok, illatok
    És balzsamok.
    Nem is ezen a világon vagyok.

    Sötét a fenyves, sötét a világ.
    De fenn a fenyőn vidám mókus ül.
    Fény-mókus. Én futtattam fel a fára.
    Ül és fütyül a fekete világra.

    Sötét a fenyves, sötét a világ
    És háború van s ó, annyian félnek!
    Uram, bűnömül ne vedd – én nem félek.
    Bízom, hiszek, s fényem táncoltatom –

    Ó, visszanyert Fény – Ó, Lámpa – Ó, Lélek!

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kányádi Sándor: Fától fáig

    Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
    fától fáig lopja magát a gyermek
    Én istenem csak vissza ne
    csak ne gyalog kellene
    csak le ne menjen a nap a tisztásról
    legalább a csengettyűt hallanám

    Meg-megtorpan futásra készen
    kis szíve mint a mókus szökne bújna
    borzongó nyárfalevelek közé de
    hol vannak már a nyárfák hűtlenül
    ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
    fillérnyi tisztáson
    Visszafelé majd
    sörényébe markolok Vágtába jövök
    csak addig a vastag bükkig ha még
    az innen számított ötödik fáig

    Őznek rókának farkasnak lenni
    bokornak ágnak avarnak lenni
    madárfészeknek lenni
    madártojásnak lenni
    nyárfalevélnek lenni
    kakukkhangnak lenni
    csak lovait kereső kisfiúnak
    ne lenni

    Még két fáig három fáig
    Hallom Nem hallom Hallom
    Ha eljutok addig a gyertyánig
    katona leszek hajóskapitány leszek
    fölfedezem Amerikát Amerika is
    elveszhet de én megtalálom

    Sörényébe markolok
    Még egy Még három
    Próféta leszek betegeket gyógyítok
    Jézus leszek
    föltámasztom édesanyámat
    Tovább tovább most már hallom
    “Áprilisnak bolondja
    fölmászott a toronyba
    megkérdezte hány óra
    Fél tizenkettő
    Fölmászott a toronyba”

    Most nem hallom biztos állnak
    jóllaktak már bóbiskolnak
    Hogy a kutyák ennék ki a bendőjüket
    hogy a farkas
    Sírni kéne énekelni
    éjnek lenni
    nem is lenni
    csak ne kéne beljebb menni

    Jól eljöttem Hol a tisztás
    Még csak öt fát megyek s akkor
    “Ördögborda ördögborda
    mézes lett a mackó orra”

    Szól a csengő most is hallom
    Jól eljöttem Hol a tisztás
    Innen még visszatalálok
    Morzsát hintek
    gallyat török
    nevemet a fába vésem

    Szól a csengő most is hallom
    folyton hallom hallom régen
    Hallottam az anyaméhben

    Megvár a nap
    meg a nyárfák
    Róka-alkony farkas-éj
    haladj tovább fától fáig
    biztasd magad kislegény

    Rég nem hallod mégis hallod
    Hold világol a tisztáson
    Már a hold is lemenőbe
    Morzsáid felcsipegették
    gallyaid a fák kinőtték

    Neved heges hieroglif
    Száraz ágon csüng a csengő
    lovad farkas tépte széjjel
    Dzsungel már az erdő
    Anyatej
    Hangyatej
    Tovább tovább fától fáig
    “Mézes lett a mackó orra
    rá is szálltak a legyek”

    Elszisszent az út alólad
    Nyárfák félelme ülepült
    homlokod pólusaira
    De csak tovább fától fáig
    Nincs az a film az a magnó
    vissza ez már nem játszható

    Kínálkozó ágak
    hurkot himbáló filozófusok
    “C’est la vérité monsieur”
    “Die letzte Lösung mein Herr”
    “Fél tizenkettő
    bolond mind a kettő”

    Tovább tovább fától fáig
    magad lopva
    botladozva
    Anyatej
    Hangyatej
    Ecet

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Fodor Ákos: MÁS

    Amitől nem félsz:
    megölhet; ám amitől
    félsz: el is pusztít.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Bognár Barnabás: Érintés

    Lepergek néha az időről,
    Mint korhadt fáról a kéreg, a héj,
    És elidőzöm kissé a semmiben,
    Hogy ne féljek, és hogy te se félj.

    Forrás: Lélektől lélekig