https://verskucko.com

Címke: felismerés

  • Lesznai Anna: Rémület

    Elsőfű fiatal csikó
    lépdel virágos réteken
    akár a lányka kényesen
    lép át kacér kis vétkeken.

    Tompora felett göndör fürtöt
    épp most hányt a buja akác
    az orgona is orgonál
    nászos határ amerre látsz.

    A busa fejű kis csikó
    szeme felszippantja a rétet
    szomjas tekintete latolja
    a szétterített legelőket
    orrcimpája remegve csalja
    ide a messzi égi kéket.

    Dajkája emlőjét feledve
    szimatolja mi jó van itt?
    Elrúgja vékony lábait
    testében ősi füvek nedve
    buzog fel, nyújtózik, örül
    habozva kering még kicsit
    kövérhasú kancák körül.

    Felágaskodik hirtelen
    övé a vágytelt végtelen.

    De mi történt? Megtorpan, reszket
    s mint aki drága kincset vesztett
    most veszi észre… keble dobban
    remegve áll a felvert porban
    dehogy mozdulna többet el
    feszült inakkal vesztegel.

    Most riadt meg először életében
    a halál fürdik téveteg szemében.

    Fellegek árnya vagy akácfa ága
    szórta a rémet boldog iramára:
    itt van s áthághatatlan nagyra nőtt!
    Ezentúl mindig látni fogja Őt.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Pilinszky János: Stigma

    Testvértelen szád meztelen
    remegni kezd és tiszta
    fénnyel ragyog fel melleden
    az ismeretlen stigma,

    bordáid közt a drága jel,
    mely örök sebet éget
    és többé sose tűnik el,
    csak mélyebb lesz a mély seb.

    Csak mélyül és be nem heged,
    örök halállal árnyal,
    s te fölállsz: növő szél vezet
    a megnyílt éjszakában.

    Átlépve házad küszöbét
    útnak eredsz a csöndbe,
    nem tudva merre és miért,
    hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?

    Csak mész. Köröskörűl hegyek
    roppant magánya, itt-ott
    kivert tanyák és félszerek
    gazdátlan foltja villog,

    és küldenek, hogy vándorolj,
    bár buknál végre holtan
    a puszta földre, ajkadon
    kibékülő mosollyal.

    De ekkor szűk ösvényre érsz
    és hirtelen megállasz,
    mögötted hosszú csönd van és
    némán előtted áll az,

    kiért elhagytad mindened,
    száműzetésbe mentél,
    mert sorsodat ki fejtse meg,
    ki az, ha ő se testvér?

    Megállsz előtte, meztelen
    sebed kitárva, melyet
    a messzeségből melleden
    nehéz hatalma ejtett.

    És vársz, mint fáradt katonák,
    hisz nincs már senkid itten.
    Ő visszanéz az esten át,
    csak néz, és meg sem ismer.

    Forrás: DIA

  • Balla D. Károly: Amikor Elektra megérkezett

    (egy későbbi regényhez)

    Oresztész tudta,
    hogy Elektra eljön hozzá.
    Nem tudta, mikor,
    azt sem, miről ismeri majd fel,
    Oresztész mégis tudta:
    Elektra eljön hozzá.

    Talán nem is annyira tudta, mint érezte.
    Hol ébrednek benne ezek a jelzések,
    mely ösztönök súgják oly állhatatosan
    – nem sejtette,
    de Oresztész érezte:
    Elektra eljön hozzá.

    Talán nem is annyira azt érezte,
    hogy Elektra jön el hozzá
    hiszen azt sem tudta,
    hogy Elektra létezik;
    inkább csak azt érezte,
    hogy Valaki eljön hozzá.
    Oresztész érezte,
    hogy valaki eljön hozzá.

    Talán nem is annyira azt érezte,
    hogy épp hozzá jön el ez a valaki,
    esetleg máshoz,
    de hogy Valakihez eljön
    – ez az érzése éles volt.
    Oresztész érezte,
    hogy valaki valakihez eljön.

    Nem is biztos,
    hogy épp Oresztész érezte ezt,
    lehet, hogy más.
    De hogy Valaki érezte, az bizonyos:
    valaki érezte, hogy valaki valakihez eljön.

    Mégis:
    Amikor Elektra megérkezett,
    Oresztész biztos volt benne: ő az,
    akiről mindig is tudta,
    hogy eljön hozzá.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Szabó Lőrinc: Vak voltam

    Vak voltam már és dermedt zűrzavar,
    s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
    S láttam, történnek néha jó csodák,
    amikért élni érdemes, tovább
    botladozni máson s magamon át,
    egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
    emberi sorsom hálásan fogadva,
    mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
    akkor szeret igazán, ha kifáraszt,
    Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
    s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
    nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák
    s én boldogan botladoztam tovább
    idegen romokon s magamon át
    s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
    két kezével egyszerre tart az isten
    s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

    jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Arc

    Bejön egy arc és nem megy többet el.
    Egészen behajol a képbe.
    Tapogatózó ujjunk alatt ver
    a homlok érverése.
    Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
    Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
    De tarkójára tűz a nap
    és értjük őt már egyre fényesebben.
    Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
    Szabálytalan az orra, szája,
    de közelebb jön s pontosan
    kirajzolódik mindegyik vonása.
    Mert hátulról kap megvilágítást,
    hogy fölragyognak könnyű ujjai.
    Bejön, leül, levetkezik.
    És nem tudjuk már elbocsátani.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Gloria Steinem – Idézet

    Az igazság szabaddá tesz,
    de előtte még jól fel fog dühíteni.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Áprily Lajos: Majd az idő…

    Majd az idő – mondjátok részvevőn,
    mióta így maradtam itt magamra.
    Csodálkozom: nem néztek ősz hajamra?
    S nem gondoljátok, hogy nincs már időm?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Apáthi Gábor: idézet

    „Úgy szeretnék napfény lenni,
    hogy megcsillanhassak magamon –
    mondta a tó tükre,
    és nem vette észre, hogy ő csillog.”

    Forrás: FB

  • Szabó T. Anna – Akkor

    Van perc, amiért mindent odaadnál.

    Elfészkeltem a fejem a nyakadnál.
    Hogy dobogott! Felettünk csukott szemmel,
    égre tárt csőrrel zengett a rigó.

    Az első csók. Két forró tenyered.
    Ahogy belülről megismertelek.
    Akkor tanultam meg, hogy mégis, mégis:

    szeretni jó.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyurkovics Tibor: Arc

    Bejön egy arc és nem megy többet el.
    Egészen behajol a képbe.
    Tapogatózó ujjunk alatt ver
    a homlok érverése.

    Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
    Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
    De tarkójára tűz a nap
    és értjük őt már egyre fényesebben.

    Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
    Szabálytalan az orra, szája,
    de közelebb jön s pontosan
    kirajzolódik mindegyik vonása.

    Mert hátulról kap megvilágítást,
    hogy fölragyognak könnyű ujjai.
    Bejön, leül, levetkezik.
    És nem tudjuk már elbocsátani.

    Forrás: Index.hu / Kedvesch versek