https://verskucko.com

Címke: felismerés

  • Utassy József – Fákat altat a szél…

    Fákat altat a szél,
    álmos lombú fákat.
    S én most ébredek rá:
    nagyon szerethetlek,
    ha már a sálam is
    integet utánad.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Kamarás Klára: Elégia

    Ott ült az ablak mellett.
    Emlékszem, varrt szegény.
    A tű parányi sebet ejtett
    napbarnított kezén.

    Tizennyolc éves voltam,
    ki még semmit sem látott,
    s megváltani készültem
    gőgösen a világot.

    Ahogy anyámra néztem,
    egyszerre megviláglott:
    nem csak kereszthalálért,
    szürke napok sodráért is
    lehet ember áldott.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Váci Mihály: Mintha

    Ez a folyó mintha folyna,
    az éj is mintha éjjel volna;
    – az ember mintha olyan volna,
    milyennek lenni lenne dolga.

    Mintha élet lenne az élet,
    éltetne is – míg csak leéled,
    s mintha elég is lenne néked
    mindaz, mivel végül beéred.

    Én is mintha önmagam lennék,
    sugárzik bennem néhány emlék,
    pedig más vagyok régesten rég,
    nem az, mi voltam, s mi lehetnék.

    És te is mintha csak te lennél,
    mikor nevetsz – mintha nevetnél,
    s mert felderengsz még, hogyha fény ér,
    éppen olyan vagy, mintha élnél.

    Minden dolog teszi a dolgát,
    az érdem elnyeri a zsoldját,
    a szó olyan, ahogy kimondják,
    Mi a bajod? Tudod? Na, szólj hát!

    A szeretet mintha szeretne,
    a szerelem mintha lehetne,
    a hit mintha még hitegetne,
    s mintha hinni lehetne benne.

    Minden dolog épp olyan mintha
    öntökélyére lenne minta;
    tökéletes hinta a hinta,
    a kulcs az ajtókat kinyitja.

    Ami van, mintha tényleg lenne,
    a teremtés mintha teremne,
    a lét mintha tényleg létezne,
    a rend is mintha rendben lenne.

    Világunk mintha már az lenne,
    minek az ember elképzelte,
    s benne semmi dolgunk se lenne,
    s mintha belenyugodnánk ebbe.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Baranyi Ferenc: A NYOLCADIK AJTÓ

    Kékszakállú, én adom most:
    íme, itt a nyolcadik kulcs.

    Csak belülről nyitja ajtód,
    mely saját magadra tárul,
    nem torzíthat már a fény, mely
    rólam visszaverve rádhull –
    nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
    ami vagy – s nemcsak lehetnél.
    Senki sem lát, csak a nyirkos
    várfalak közé rekedt éj.

    Mássá tett a nő-jelenlét:
    úgy lehettél hős, kegyetlen,
    dús, gyengéd s országgal ékes,
    hogy a tükröd én lehettem,
    gyöngeséged s múltad titkát
    féltve is büszkén szemérmes
    úgy lehettél, jó uram, hogy
    volt egy asszony, aki kérdez.

    S ha hét ajtód meg se látom?
    Ha semmit se kérdezek meg
    s azt sugallja hallgatásom:
    „titkaid” nem érdekelnek?
    Akkor sértve inkább lennél?

    Akkor inkább lenne részem
    bús magamra-hagyatottság
    várad örök éjjelében?
    Lettem volna – mint sok asszony –
    üres szívű, puszta szájú?
    Milyen kellett volna lennem?
    Mondd meg nékem, Kékszakállú!

    Enyém most már minden éjjel –
    és mindig és éjjel lesz már.
    S vak az éj. Senkise lát, csak
    a rajtam kívül rekedt vár.

    Fedd magad fel önmagadnak,
    mérd, amit raksz és amit dúlsz.

    Kékszakállú, én adom most:
    íme, itt a nyolcadik kulcs.

    🕊️

  • Baranyi Ferenc: EGY PERCCEL HAMARABB

    Sosem a búcsúlevelek,
    nem a szakítás, nem a könnyek
    jelentik azt, hogy elköszöntek
    örökre a szerelmesek,

    de a strandon a tétován
    más combra áttévedt tekintet,
    a türelmetlenül leintett
    hálálkodás a nász után,

    ha nincs folytatni gusztusod
    a kedvesed-harapta almát,
    vagy mikor gyönge diadalmát
    meghagyni színleg sem tudod,

    mikor először áll meg úgy
    pillantásod a kedves arcán,
    hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
    s nem leszel tőle szomorúbb,

    mikor szúrás nyomán a vér
    egy perccel hamarabb megalvad
    és mikor csók közben magad vagy –

    szerelmed véget akkor ér.