A cica szép kis fehér állat,
de boszant engem szüntelen.
Én csupa illem vagyok nálad:
ő rád ugrik, a szemtelen.
Én a kezed se merem fogni,
fülét ő kebledhez feni,
s amire nem mernék gondolni:
bajszát orcádhoz dörzsöli.
Én szólok, mint az Illem-könyve;
ő meg szép nyakadhoz dőlve
mormolgat, mint egy vén szerelmes.
S amíg a méreg engem csikland,
szemed reám édesen pillant,
és mondod: „A Micó… ugye kedves?”
Forrás: www.eternus.hu – Gárdonyi Géza versei
Bocsásd meg a féltékenységemet,
bocsásd meg, hogy őrjöngve forr szerelmem!
Hű vagy: akkor hát mért ijesztgeted,
tréfából is, szorongó, büszke lelkem?
Mért akarod hódolóid körét,
minden férfit magadhoz vonzani,
s szemeddel, mely eped, majd lázban ég,
hiún, áltatva fogva tartani?
Bilincsed hordja szívem és agyam,
biztos vagy, hogy csak tégedet szeretlek,
s nem látsz meg, hátterében a tömegnek,
amely körötted bókol untalan,
nem látod búvó gyötrődésemet:
felém nincs szavad, egy tekinteted,
s ha menekülök a fülledt teremből,
kereső szemed sosem fedezem föl!
De ha egy más, forró, igézetes nő
kétértelmű beszélgetésbe von,
szeretetlen mosolyod szívbemetsző
gúnyját rögtön itt érzem magamon.
S ha versenytársam boldogságos-édes
kettesben hozzánk lép, tudom, mit érez:
látom, ajka mily sértően remeg.
Felelj: van joga rád neki? lehet?
Midőn? Felelj, most hiába tagadsz!
Éj s hajnal közt a kétszínű homályban,
míg anyád alszik, könnyű pongyolában
igaz, hogy kéjenc lovagot fogadsz?…
De jaj, hisz szeretsz! Fészkünkben, tudod jól
oly gyöngéd vagy hozzám, oly igazi:
felgyújtanak ajkad vad csókjai,
s a lélek tüze csap ki szavaidból…
Féltésemből, akárhogy gúnyolod,
sohase gyógyít ki a nevetésed!
Ó, ne kínozz, lelkemet kínozod!
Hisz nem tudod, szerelmem hogy lobog,
hisz nem tudod, sebeim hogyan égnek!
(Szabó Lőrinc)
Forrás: Lélektől lélekig
A cica szép kis fehér állat,
de boszant engem szűntelen.
Én csupa illem vagyok nálad:
ő rád ugrik, a szemtelen.
Én a kezed se merem fogni,
fülét ő kebledhez feni,
s amire nem mernék gondolni:
bajszát orcádhoz dörzsöli.
Én szólok mint az Illem-könyve;
ő meg szép nyakadhoz dőlve
mormolgat, mint egy vén szerelmes.
S amíg a méreg engem csikland,
szemed reám édesen pillant,
és mondod: „A Micó… úgy-e kedves?”
Forrás: Versek mindenkinek
Irígylem a szellőt, mely hajával játszik,
Irígylem a lombot, mely fölé hajol,
Irígylem kertjének színes kis virágit
S amit fehér keze érint valahol.
Irígylem a sugárt, mely felkölti reggel,
A felhőt, mely után sóváran tekintett,
Irígylem a bokrot, hol megpihent egyszer,
Irígylem – s megáldom mégis százszor mindet…
Forrás: Versek mindenkinek
(Három vers, egy bejegyzésben – 1994)
Az érte meg, nem az a rózsa,
Mit odadobtál, hanem az,
Mi nyelvhegyemtől harmatozva
Bontotta szirmát: a tavasz,
Egyetlen tavaszom virága,
Amit csak árulás, halál
Követhetett. Megérte, drága,
Hogy ami romló, sírba száll
Idő előtt, – a te idődben
Úgy sincsenek órák, napok;
Szeress akárkit – énelőttem
Nem voltál, és ha nem vagyok,
Nem is lehetnél! Nyári, kármin
Rózsáid szirma elpereg…
A kérdésre: ki vagy te, Carmen?
Csak véreddel felelhetek.
Nem érted, Carmen? Engem, téged
Nemcsak a kéj köt össze már,
Hanem az árulásod végleg
Feloldó végtelen halál.
Ahogyan én szerettelek,
Carmen, csak én, csak én, csak én, –
Bolond lány, hogy feledheted
Egy torreróért könyedén?
Emlékszel még? Szoknyáidat,
Mint szirmokat bontottam én
Ki sorra, s ajkam megtapadt
A forró, bíborló bibén.
Emlékszel? Még táncoltam is,
Bár botlábú vagyok, veled, –
S pogányul csókoltad hamis,
Húsbálvány-istenségemet.
Ahogyan én szerettelek,
Carmen, csak én, csak én, csak én, –
Bolond, ki ily könnyen feled,
S inkább letörve hull elém.
Már nem is kellenél! Hiszen
Virágporod reám tapadt
Örökre, – fölszállok s viszem
Halál-kasomba csókodat.
Ó, Carmen! Ha kimondom a
Neved, mely nemcsak szó, de élet
S halál esszenciája, – ma
Tudom már: az volt az itélet,
S nem a hóhérkötél, melyen
Ellengem holnap dallamát vad
Nevednek: Carmen, Carmenem,
S azt is, hogy áldlak, áldlak, áldlak.
A földre csöppen majd magom,
Ha végsőt rándulok, s alóla
Kikél és fölsír magzatom,
A magzatunk: a mandragóra.
Halott vagy és halott leszek;
De ő igézetével áthat
Mindent, s a földiek felett
Uralkodik: kaján varázslat.
Ó, hogyha akkor, akkor én,
S te is, te is, ha mind a ketten…
Aréna-létünk bűvkörén
Belül te, én kívül rekedtem.
Forrás: DIA — PIM
(1957)
Nagyon szeretlek, édes. Nem hiszed?
Az életemre esküszöm. Hiába?
Hát hogy palljam szét (te rossz, te drága!)
Megfoghatatlan kételyeidet?
Hogy győzzenek meg érvek és szavak,
kit háromévi tisztaság se győz meg?
Se szíveink, hogy egy ütemre döngnek!
Se vágyaim, hogy egyre rajzanak!
De jól vigyázz! Ha oktalan ítéled,
hogy hontalan szerelmem semmivé lett,
még azt hiszem, hogy éppen ezt kívánod.
Vádolsz, ravasz, hogy én legyek a vétkes,
hogy elvitasd jogom a szenvedéshez,
amelyet egykor éretted kiállok.
Forrás: Index Fórum – Kedvesch versek
Tizennyolc évednek csodáját,
Aranyos, szép lyány-ifjuságod,
Titkaid és a várt titkokat
Ajkaiddal miért kinálod?
Fájó fejemet simogatva
Nézz bele nagy, fáradt szemembe,
Ma szeretlek és diákosan
Megfrissült a csókjaim kedve.
Ma megbódulok friss testedtől,
Mint tubarózsa illatától,
Ma szeretlek és fájdalmasan
Rejtenélek el a világtól.
De ha holnap ifjabbat látsz majd,
Erősebbet, szebbet, delibbet,
Te, forró, kedves, kivánkozó,
Megmaradsz-e hűnek, szelídnek?
Én nem hívlak, Te akarsz jönni,
Ma még könnyű, szokott a bánat,
Tán nem ölne meg a bucsuzás,
Ma még irgalommal kívánlak.
Ma még futhatsz s itt hagyhatsz bátran
Imát s átkot összerebegve:
Jaj, a te szép, gyönyörű nyakad
Ne kerüljön fojtó kezembe.
Forrás: MEK
Egy szőke lányt ismertem egyszer,
Egy szőke kislányt, őz-szeműt.
Megittasult a gyöngyvirágtól,
S azt hordta mindig, mindenütt.
Május havában volt, s ilyenkor
Szerelmes az egész világ.
S ilyenkor nyílik kinn az erdőn
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.
Szerettem én is a virágot,
Mindet szerettem egyaránt,
A gyöngyvirágot is szerettem,
De jobban azt a szőke lányt.
Ő egy virágba volt szerelmes,
Mely egy pohárka vízben állt…
És viszonozta hő szerelmét
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.
Én nem tudom, miről beszéltek
Csillagsugáros éjjelen,
Míg én reménytelen magányban
Bolyongtam úton-útfelen.
Csak azt tudom, hogy így születnek
A legnagyobb tragédiák,
S hogy elsőrangú intrikus volt
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág.
Ma is, ha még a szőke lányra
S a gyöngyvirágra gondolok,
Eszembe jut, hogy ily vetélytárs
Nagyon veszélyes egy dolog.
Őrizze féltőn minden ember
Szerelmesének ablakát,
Hogy ne kerüljön soha abba
A gyöngyvirág, a gyöngyvirág!
Nekem a kézszorítás nem elég,
És nem elég az olvadó tekintet,
Hogyha szeretsz, légy jó és bőkezű,
Adj nékem dúsan, tékozolva mindent.
A karcsú test vakító kincseit,
Az ölelést, mely fojtogat, megéget,
Mindent, egészen, őrülten, vakon,
Minden szerelmet, jóságot, hűséget.
Mindent! Ha szenvedsz is belé, de tűrd,
Hogy ifjúságod mindenből kifosszam,
Csak az enyém légy, egyedül enyém,
Úrnőm a jóban, rabszolgám a rosszban!
Ne sírj, ha szánnak, ha körülkígyóz
Az óvatos nők mérges suttogása,
Hogyha szeretsz, ne szégyeld és ne rejtsd,
Szeress! Szeress úgy, hogy mindenki lássa!
Imádj! Bálványozz! Istened legyek,
S más istenektől a szíved ne féljen!
Légy büszke rám és arra, hogy szeretsz.
Nézz a világba gőgösen, kevélyen!
Hirdesd, dalold, kacagd, sírd, hogy szeretsz,
S hogy mindörökké a tiéd szerelmem!
Hogy félve nézzen minden nő reád,
És minden férfi engem irigyeljen!
