fordította Babits Mihály
A kis Isten, kin az egész világ csügg,
s ki éjjel, nappal, egyre működik:
először csak piciny bimbó, virágrügy,
s dús termést ígér, ha majd elvirít.
Csupasz madár: nincs tolla, mégse fázik
s hivogató egekbe szállni kész;
kupakos makk: rajta Ámor pipázik;
csörgő: vígan cibálja játszi kéz.
Tizenhat éves… A selyem gubóból
szép, csapodár pillangó bújt eléd;
minden virágra szállni kedve kóbor;
mint fürge ponty, forgatja víg fejét.
Kéjek palackja: torkából fehéren
és fodrosan szökell a drága lé;
pisztoly, garázda csavargó kezében,
ki véle tárt ablakokon belő.
Mikor húsz éves: tűzvész; fölparázsló
máglya: eleven hús ég lángtaván;
szerelmi bárd, szüzek vérében ázó;
hömpölygve zúgó mérges óceán.
Csatamén, mely kancáját szimatolván
tombol, nyerít, viháncol és kapál;
mindent elnyelni akaró oroszlán;
örökké éhes bőszült kannibál.
De mikor harminc: kitűnő vadászeb,
vagy józan, higgadt, meggondolt vadász,
ki minden vadat puskája alá szed,
de ólmot, port soha el nem potyáz.
Madárfogó: jól ismeri a hálót,
melyet Ámor a bugyogókba rak;
bölcs hadvezér: mindig talál bejárót
a vítt erődbe, s bizton tör falat.
De negyven évvel e láng tovalebben:
tiszteljétek a kimerült erőt!
Öreg fajló már, sokkal kényesebben
kell gondozni s táplálni, mint előbb.
Határkő, mely szép múlt után a kétes
jövőt mutatja; vagy bankár, aki
bár csőd szélén áll, még mindig negédes:
»Kis kölcsönnel lehet még tartani!«
S mikor ötven: az ősz érett gyümölcse,
mit megráz s földre ejt a gyönge szél;
ereje nincs, hogy mit ígér, betöltse –
mint vén csibész, mindig csak szóból él.
Rokkant harcos: kezében tört a lándzsa;
kalász: viharban meghajlik konyán;
gyönyörű múlt derengő délibábja;
lenyugvó nap az élet alkonyán.
Hatvan: nagyító kell – szavamra mondom!
hogy észrevedd; nem e földre való.
Újabb tíz év: és szilfid, tünde fantom,
vagy régi hang, beteg és elhaló.
Nyolcvan: finom, tünő barázda; ködben
szálló madár vet ily árnyat felém;
végre mikor száz éves: égbe röppen
és elpihen az istenek ölén.
