Az őrült, ki levágta jobbfülét,
az emlékezet lomtárába zárva
alszik, megébred, olykoron kilép
és visszakémlel lezárt századába –
vagy kék-sárga csíkokat hasogat
az ázó-fázó négy-öt kerti ágyra.
Azt hiszem, elbújnak a madarak,
mióta ott csatangol rémes árnya.
A rongált század horpadt közepén
lapul, ki tudja: nincs várnivalója.
Őrült esőkkel bezuhan a tél –
nyarát nem hozza semmilábú gólya.
Halna, ha tudna. Késik a remény.
Csírázik, krumpli pincék fenekén.
Forrás: Solymos Ida: Esküminta
Párázó, hűvös-mellű rétek,
fenn a fátyolos pasztell-kékek,
riadalom-zöld bodzafelhő,
jószag: arcomba hulló kendő –
jegyességem ha csak a röggel
s nem emberi búval-örömmel
volna – festenék ilyen képet,
sohasem elkomorult népet.
Az orcákra nem írhatom rá,
az öröm miért válik fanyarrá,
mégis: nem lehet aljasodnom,
a lázat lázzal indokolnom.
Fázókat festek pikkely-kékkel,
de fémes szurony-körítéssel.
Szerelmes arcon belső vérzés:
libeg a papírszárnyú Végzés.
Ahol a hősök leveretnek,
hajszálak sárral keverednek,
zsandár-lábbelik merevednek:
jó földje az a kikeletnek.
!
