Ájtatos madár fütyüli,
barbár jóság minden hangjegy.
Jön a tavasz, tündököl,
csókoltat, de mégis elmegy.
Négy fogacskám elhagyott
s az ifjúság bölcs varázsa,
ó négy márvány liliom,
négy világtájat pusztulása.
Bánatos virág-szivem
fekete almát kuporgat.
A cigányos alázat
tündér álmaimra forrad.
Ma még az édes fiatalság
Egy-egy sebünket behegeszti,
De már a vénség jő sötéten
S a szárnyát bontogatni kezdi.
Ma még csalódunk és felejtünk,
És új gyönyört kínál a másnap,
Holnap már szürkülő fejünket
Nekiadjuk a meghalásnak.
Hogy édes vón örökkön élni,
Divatját múlta ez a dal rég,
De fáj, hogy elpusztul a testünk,
Mikor a szívünk fiatal még.
Boldog, aki ifjan, delin még,
Iszik utolsót a pohárbul,
Ifjan lop egy utolsó csókot
A szeretője ajakárul.
Boldog, aki ifjan sóhajtja
Lelkét a legutolsó dalba,
Boldog, akit ifjan, delin még,
Fektet a sors a ravatalra.
Emlékszem egy édes nyári éjszakára…
Ezüstösen tűzött le a hold sugára,
Reánk borult millió kicsi csillag fénye…
Így kezdődött szívem legelső regénye.
Azt mondottam neki: „Asszonyom, a képe
Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben,
Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe!
Szeretem, szeressen ön is, ön is engem!
Nézze, csendes minden, alszik minden ember,
Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel,
Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett,
Itt könyörög magától irgalmat, szerelmet,
Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam
Égő gyötrelemben, epedő sóhajban,
Vággyal, remegéssel fordulva magához,
Aki egy szavával megáld vagy megátkoz!
Istenem, oly édes csókolni, szeretni,
Nézze, minden csendes, meg nem látja senki.
Egy levél se moccan, álmodik az ég is,
És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!”
Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet,
És a csillagokat vizsgáltuk a tóban,
Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan,
Valami elkésett vonat, ha füttyentett.
Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája
Panaszos visszhanggal vonított reája,
Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett,
Susogtak a fák is, aztán újra csend lett.
Köpenyét a keblén fázón összevonva,
Megnézte óráját. „Gyerünk haza – mondta. –
Mindjárt egy az óra, még megárt a séta
Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!”
S mikor arra kértem, hogy reám tekintsen,
Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása,
És én elfogódva kérdeztem: „No lássa,
Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?”
Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott,
Én meg elpirultam, restelltem a dolgot,
Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig,
S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.
Emlékszem egy édes, nyári éjszakára,
Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
Akácfa virágát együtt tépegettük.
Fülébe susogtam balgán udvarolva,
Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
Istenem, istenem, de húszéves voltam!
A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.
Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.
Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.
Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
