Címke: fiatalság

  • József Attila – Mikor az uccán átment a kedves

    Mikor az uccán átment a kedves,
    galambok ültek a verebekhez.

    Mikor gyöngéden járdára lépett,
    édes bokája derengve fénylett.

    Mikor a válla picikét rándult,
    egy kis fiúcska utána bámult.

    Lebegve lépett – már gyúlt a villany,
    s kedvükre nézték, csodálták vígan.

    És ránevettek, senki se bánta,
    hogy ő a szívem gyökere-ága.

    Akit ringattam vigyázva, ölben,
    óh, hogy aggódtam – elveszik tőlem!

    De begyes kedvük szívemre rászállt,
    letörte ott az irígy virágszált.

    És ment a kedves, szépen, derűsen,
    karcsú szél hajlott utána hűsen!

    1925. jún. / 1928

    Forrás: Szívzuhogás

  • Juhász Gyula: Első szerelem

    Egész szerelmem annyi volt csak:
    Hogy láttalak, szemedbe néztem,
    Egy mosolygásod volt csak minden,
    De nekem elég volt egészen.

    És én úgy őrzöm e mosolygást,
    Miként a napsugárt a tenger,
    Elrejtve mélyen, szomorúan
    És – végtelen nagy szerelemmel.


    Forrás: Szívzuhogás – Szerelmes versek antológiája

  • Kosztolányi Dezső: Rózsa

    Egy régi név kiált az életemben,
    egy régi lány, kiről nem énekeltem,
    kinek a szívem rég adósa volt,
    ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

    Diákkoromban mentem hozzá néha,
    az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
    megbújtam nála a dívánsarokba,
    és ámbratestét néztem szívdobogva.

    Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!
    Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
    Ó kisdiák, ki andalogva ballag,
    s nyakkendője egy vékony sárga szalag!

    Üllői-út! Bolondság! Régi tájak!
    Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
    Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
    hadd zengem őt most: rózsa, rózsa, rózsa.

    Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem
    az éjszakát, már eltakar egészen.
    Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?
    S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?

    Forró fejed bután födi a föld el,
    s mint antik húgaid, repedt tükörrel
    és koszorúkkal fekszel mély koporsón
    a kásás elmúlás ágyában, olcsón?

    Nem tudni soha, hova száll a tündér,
    én sem tudom, hogy hova-merre tűntél,
    nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
    míg verekedtél a sovány halállal.

    Valahol messze, a poros vidéken
    halnak meg ők, egy tompa este, régen,
    így mennek el, kik bennünket szeretnek,
    csak a szívünk marad itt, vén eretnek.

    De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
    mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
    csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
    akár egy cella, oly szűzi és árva.

    A hajsütővas égett szaga fojtón
    szállott köröttünk, és ruhája folyton
    száradt a székén meg az asztalán.
    Az élete: két arckép volt talán.

    Hogy mutogatta. Egyiken merengő,
    kislánykezében egy olcsó napernyő,
    a másikon, mint síró, árva démon –
    ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon –
    egy elhagyott padon ül, és mögötte
    egy élet rémlik a távoli ködbe.

    Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
    múlt és jövő, akik egymásra leltünk,
    én, ki indultam, ő, ki lefelé ment,
    pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
    ki elvetette aranyát-ezüstjét,
    csak szívta a rossz cigaretta füstjét,
    tündöklő jáspis-karjait kitárta,
    úgy vágyott innen egy regény-világba,
    a messzeségbe, messze-messze űrbe,
    s kis pille, a szobáját átrepülte.

    Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt,
    s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: A Romlás Virágai

    Ragadtak rám a nyelvek. A latin
    rég hozta a franciát, s így megint
    új ablakokkal tárult a világ.
    Hogy kígyót-békát, dekadenciát
    s annyi Baudelaire!-t olvastak Adyra,
    kíváncsivá tett: milyen hát az a
    párizsi költő-szörnyeteg, aki
    annyi zsenit meg tudott rontani?
    Háború volt, ritka a francia
    könyv, pláne a modern vers! Így, mikor
    Oláh Gábor hallotta Palitól
    – Kardostól – hogy egy vasutas fia
    Debrecenben min töri a fejét
    s kölcsönadta a maga Baudelaire-ét,
    a beszerezhetetlent: repeső
    kézzel rögtön papírt vettem elő
    s körmölgetve vagy két hónapon át
    lemásoltam a teljes Fleurs du Mal-t.

    Forrás: DIA

  • Ady Endre: IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK

    Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
    Hiába törnek életemre
    Vén huncutok és gonosz ostobák,
    Mert életem millió gyökerű.

    Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
    Örökös urának maradni:
    Nem adatik meg ez mindenkinek,
    Csak aki véres, igaz életű.

    Igen, én élni s hóditani fogok
    Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
    Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
    Lyányok s ifjak szivei védenek.

    Örök virágzás sorsa már az enyém,
    Hiába törnek életemre,
    Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
    De virágzás, de Élet és örök.

  • Ady Endre: Most követellek magamnak

    Ereimben boldog tüzek szaladnak,
    Harsány szívvel követellek magamnak,
    Mint régen-régen:
    Az egy-igaz Fiatalság nevében.

    Már nincs joga állott, tegnapi könnynek,
    Sorsunk fölött csak sorsunk, aki dönthet
    S már nem rivallnak
    Halál-sikolyos félszek és tilalmak.

    Kedved ha másult, már hiába másult,
    Tartom szived úgy, ahogyan reám hullt
    Vérbe-vesződve,
    Sorsához nőve és sorsába nőve.

    Vágynak bűn volt, de itt vagy s ez valóság
    S a valóság mindig a legfőbb jóság,
    Se bűn, se szégyen:
    Az egy-igaz Fiatalság nevében.


  • Szécsi Margit – Most búcsúzom az ifjúságtól

    Ájtatos madár fütyüli,
    barbár jóság minden hangjegy.
    Jön a tavasz, tündököl,
    csókoltat, de mégis elmegy.

    Négy fogacskám elhagyott
    s az ifjúság bölcs varázsa,
    ó négy márvány liliom,
    négy világtájat pusztulása.

    Bánatos virág-szivem
    fekete almát kuporgat.
    A cigányos alázat
    tündér álmaimra forrad.



  • Baranyi Ferenc: Ballada az elkényeztetett ifjúságról

    A múlt viharát – gyakran csontig-ázván –
    kiállni néktek nem volt egyszerű,
    de a jövőt nekünk is csak szivárvány
    jelzi ma még – odébb még a derű.
    Szívünk komoly, ha nem is keserű.
    Bár jó nekünk: vihar többé nem üldöz,
    de lám, még a mi helyzetünk sem üdvös.
    S kik a viharban sérülést szereztek:
    úton-útfélen azt vágják fejünkhöz,
    hogy mi vagyunk az elkényeztetettek.

    Való igaz: a múlttal összevetni
    nevetség volna ezt a kort ma már,
    (hisz nem bolond máié után epedni
    kit asztalához rántottcsirke vár!).
    S ha ajtónkon a gond is be-bejár?
    Panaszunk illetlen, rendellenes.
    (Ne duzzogjon, ha kozmás a leves
    olyan, ki kész ebédhez érkezett meg …)
    Tőlünk csak a hurrá természetes,
    mert mi vagyunk az elkényeztetettek.

    A nősüléssel évekig kivárunk,
    pártában fogy aránk legszebb kora,
    s ha végre a lányt elvesszük: lakásunk
    tengernyi pénzért vízcseppnyi szoba.
    Nem szülhet asszonyunk, mert nincs hova.
    Szűk lett – miként kinőtt kabát – a város,
    sok cérna kell még az újjávarráshoz,
    mi értjük ezt: lakbért adunk s türelmet.
    De hiába is mennénk a tanácshoz,
    mert mi vagyunk az elkényeztetettek.

    (Már hallom is a tenger ellenérvet:
    „mi is így kezdtük”, „kis ügyek a még
    erőnk-nyelő mammut-gondokhoz képest”,
    „nagyon igényes ez a nemzedék”.
    Hűha, de pontos, helytálló beszéd!
    De mért szabály, hogy úgy kezdjük, miként ti?
    Csak élőbbről lehet előbbre lépni,
    s – ha nem piszkálna gondja „kis ügyeknek” –
    több nagy munkával tudnánk szembenézni
    s akkor se lennénk „elkényeztetettek.”)

    Tizenhét évig töltöttük serényen
    tudás-borral – kikénezett fejünk,
    s nagy polcra téve néhol még kevélyen
    üres hordófej kong ukázt nekünk.
    (Nem lenne lassan helyén a helyünk?)

    A világosság egyidős a renddel:
    tizenhét éves. Aszú-értelemmel
    volt hát idő betelni minden fejnek.
    Ám kit sokszor leszóltak – szólni restell…
    (Ja, mi vagyunk az elkényeztetettek!)

    Herceg, nincs nálunk hívebb katonád itt,
    e had bársony-sátorlapot nem áhít,
    jól tudjuk: harca tenger még a rendnek.
    Csak ne halljuk dobhártya-szakadásig,
    hogy mi vagyunk az elkényeztetettek…

  • Heltai Jenő: Dal a megvénülésről

    Ma még az édes fiatalság
    Egy-egy sebünket behegeszti,
    De már a vénség jő sötéten
    S a szárnyát bontogatni kezdi.

    Ma még csalódunk és felejtünk,
    És új gyönyört kínál a másnap,
    Holnap már szürkülő fejünket
    Nekiadjuk a meghalásnak.

    Hogy édes vón örökkön élni,
    Divatját múlta ez a dal rég,
    De fáj, hogy elpusztul a testünk,
    Mikor a szívünk fiatal még.

    Boldog, aki ifjan, delin még,
    Iszik utolsót a pohárbul,
    Ifjan lop egy utolsó csókot
    A szeretője ajakárul.

    Boldog, aki ifjan sóhajtja
    Lelkét a legutolsó dalba,
    Boldog, akit ifjan, delin még,
    Fektet a sors a ravatalra.

  • Heltai Jenő: Nyári éjszaka

    Emlékszem egy édes nyári éjszakára…
    Ezüstösen tűzött le a hold sugára,
    Reánk borult millió kicsi csillag fénye…
    Így kezdődött szívem legelső regénye.

    Azt mondottam neki: „Asszonyom, a képe
    Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben,
    Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe!
    Szeretem, szeressen ön is, ön is engem!

    Nézze, csendes minden, alszik minden ember,
    Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel,
    Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett,
    Itt könyörög magától irgalmat, szerelmet,

    Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam
    Égő gyötrelemben, epedő sóhajban,
    Vággyal, remegéssel fordulva magához,
    Aki egy szavával megáld vagy megátkoz!

    Istenem, oly édes csókolni, szeretni,
    Nézze, minden csendes, meg nem látja senki.
    Egy levél se moccan, álmodik az ég is,
    És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!”

    Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet,
    És a csillagokat vizsgáltuk a tóban,
    Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan,
    Valami elkésett vonat, ha füttyentett.

    Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája
    Panaszos visszhanggal vonított reája,
    Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett,
    Susogtak a fák is, aztán újra csend lett.

    Köpenyét a keblén fázón összevonva,
    Megnézte óráját. „Gyerünk haza – mondta. –
    Mindjárt egy az óra, még megárt a séta
    Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!”

    S mikor arra kértem, hogy reám tekintsen,
    Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása,
    És én elfogódva kérdeztem: „No lássa,
    Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?”

    Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott,
    Én meg elpirultam, restelltem a dolgot,
    Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig,
    S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.

    Emlékszem egy édes, nyári éjszakára,
    Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
    A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
    Akácfa virágát együtt tépegettük.

    Fülébe susogtam balgán udvarolva,
    Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
    Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
    Istenem, istenem, de húszéves voltam!