Címke: Flóra

  • József Attila: FLÓRÁNAK

    Most azon muszáj elmerengnem:
    hogy ha te nem szeretnél engem,
    kiolthatnám drága szenem,
    lehunyhatnám fáradt szemem.

    Mert jó meghalni. Tán örülnék,
    ha nem szeretnél így. Kiülnék
    a fehérhabú zöld egek,
    fecsegő csillagfellegek

    mellé a nyugalom partjára,
    a nem üres űr egy martjára,
    szemlélni a világokat,
    mint bokron a virágokat.

    Hajósinas koromban, nyáron,
    a zörgő, vontató Tatáron,
    egy szép napon munkátlanul,
    mint aki örömöt tanul,

    bámultam a Dunát, megáradt,
    libegtetett leveles ágat,
    úgy kanyarított sok fodort,
    deszkát harapdált és sodort

    olyan sok szép villogó dinnyét
    a sárga ár, hogy el se hinnéd
    és én se hinném el talán,
    ha nem tenéked mondanám.

    Piros almák is ringatóztak,
    zöld paprikák bicegve úsztak,
    most ez, majd az lett volna jó.
    S állt és bólintott a hajó.

    Ilyen lenne az űri szemle.
    Milyen szép! – bólintva mindenre,
    meglátnám, milyen kéken ég
    az ég, mely hozzád illenék.

    Mert a mindenség ráadás csak,
    az élet mint az áradás csap
    a halál partszegélyein
    túl, űrök, szívek mélyein

    túl, túl a hallgatag határon,
    akár a Duna akkor nyáron…
    Mert szeretsz s nyugton alhatom,
    neked én be is vallhatom

    az elmúlástól tetten érten,
    hogy önmagamba én se fértem,
    a lelkem azért közvagyon
    s azért szeretlek ily nagyon.

    1937. márc.


  • József Attila: FLÓRA

    1

    Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,
    erényeidből épül-e szerencse,
    hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,
    hű szeretőd munkáján elfelejtse?

    Tudnál-e engem új világra hozni,
    iparkodván szerelmes türelemmel,
    hogy legyen erőm ismét adakozni
    s eltölteni a gonoszt félelemmel?

    Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?
    Fontold meg jól, szíved mily terhet vállal.
    Én, aki vele mind csak hadakoztam,
    kibékülnék a haragvó halállal.

    2

    Félek, nem tudod megbocsájtani
    eltékozolt, ostoba, könnyű multam
    és majd ezerszeresen fáj, ami
    ezerszer fájt, míg szeretni tanultam.

    Félek, nem ér majd annyit életem,
    törekvésem és vágyam, testem, lelkem,
    hogy megbecsülj, ha el nem érhetem
    önnön jóságom útján győzedelmem.

    Nehéz a szívem, hiszen bút fogan:
    örömöm tán a büntetések hozzák,
    hogy sírva nézem majd, ha boldogan
    sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.

    1937. márc.


  • József Attila: FLÓRA

    1. Hexaméterek

    Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
    elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
    buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
    Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
    s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.

    Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
    E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
    mint sebről a kötést, te leoldtad – ujra bizsergek.
    Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
    és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.

    2. Rejtelmek

    Rejtelmek ha zengenek,
    őrt állok, mint mesékbe’.
    Bebujtattál engemet
    talpig nehéz hűségbe.

    Szól a szellő, szól a víz,
    elpirulsz, ha megérted.
    Szól a szem és szól a szív,
    folyamodnak teérted.

    Én is írom énekem:
    ha már szeretlek téged,
    tedd könnyüvé énnekem
    ezt a nehéz hűséget.

    3. Már két milliárd

    Már két milliárd ember kötöz itt,
    hogy belőlem hű állatuk legyen.
    De világuktól délre költözik
    a szép jóság s a szelid érzelem.
    Mindenségüket tartani a fénybe,
    mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
    már nem tudom, megadom magam kényre,
    ha nem segítesz nékem, szerelem.

    Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
    a csendes eső és a tiszta nap.
    Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
    hogy levelei kiviruljanak.
    Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
    kik daccal s tehetetlenül remegnek,
    mert kínjukból jövőnk nem született meg,
    munka, szabadság, kenyér s jószavak.

    Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
    villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
    mint gyermekeknek játék, oltalom,
    munkásoknak emberi öntudat.
    Mint minta, mint az erény a szegénybe,
    s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
    társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’,
    mely igazodni magára mutat.

    4. Buzgóság

    Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
    s megbékülne e háborús család,
    az emberek, keresném engedelmes
    szívvel,
    az örökös ifjuság italát.

    Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
    ha pírban zöldel a fiatal ág –
    bár búcsut int nekem… E fura dolgot
    űzném,
    az örökös ifjuság italát.

    Fecseghetnének nyelves tudományok –
    mind pártfogolna, ki szivébe lát:
    legalább keressem, amire vágyok,
    bár nincs,
    az örökös ifjuság italát.

    5. Megméressél!

    Már nem képzelt ház üres telken,
    csinosodik, épül a lelkem,
    mivel az árnyakkal betelten
    a nők között Flórára leltem.

    Ő a mezőn a harmatosság,
    kétes létben a bizonyosság,
    lábai kígyóim tapossák,
    gondjaim mosolyai mossák.

    Ízét adja a tiszta víznek,
    száját adja a tiszta íznek,
    hazaszólít, amikor űznek,
    szemében csikó legelészget.

    Ő az okmány, kivel a kellem
    a porráomlás ellen, a szellem
    az ólálkodó semmi ellen
    szól, pöröl szorongó szerelmem.

    Érdekeimből megértettél,
    bátorrá vakmerőből tettél,
    kínlódtál, amig nem szerettél,
    egész világom ege lettél, –

    hát dícsértessél s hirdettessél,
    minden korokon át szeressél
    s nehogy bárkiben alább essél,
    mindig, mindenütt megméressél!

    1937. febr.

    Latinovits Zoltán – József Attila Flóra