Nem okosul, ki egykor otthonát
messzire hagyta, csak midőn megtérhet.
Kis falva előtt érzi: nincs tovább.
S csak ül, tövén a végső jegenyének.
Mint én; nem lépve még be, hol borát,
kenyerét frissen őrzik a testvérek
és – hallga – épp oly frissen szebb korát
a lágy estben a kút körötti ének.
Minden olyan még, mint volt egykoron –
mondja csak –, vagy már épp olyan megint!
s néz, mint kifúlt vad át a rácsokon.
Oh kezdet és vég foglya! Föltekint –
Így tekintek föl. Úti csillagom,
mint cella-mécs harmatos falon ing.
