Vajon ott fenn várnak-e vizek?
Talán. Igen, ha hiszek,
amiben úgy hiszek.
És lesznek-e hajók? Óriás hajók,
Hófehérvitorlás-távolodók.
Part nem kell.
A partot lenn hagyom.
Sosem volt révben,
sosem volt oltalom.
Csak Óceán legyen.
Hatalmas-Végtelen.
Melyet Isten sírt. Egyedül.
Egyedül énnekem.
Forrás: Gondola Kulturális Magazin
acélsarkantyús az ég,
sok csillag ragyog,
szépek, mégis azt súgják meghalok,
mintha nem hallanám őket úgy teszek,
mögöttem széltől berregnek száraz falevelek.
tudom hozzám szólnak ők is,
a parti fűz, a hosszú combú kőris,
lehet a menni kellenéről beszélnek,
gyökér szakadtan ők már útra készek.
de én maradok magyarok,
még végig kell járnom e tájat,
míg a szemem bele nem fárad,
egy megrakott kályhát kéne’ találnom,
mellé kuporodni ha nagyon fázom.
kellene ágy meleg asszonyi öllel,
az igazért harcolni szájjal ököllel,
mert miénk a föld melyen lépünk,
elég volt, ne kopjon tovább térdünk.
kiabálj, üvölts ha nem értik,
fáj nagyon, egyszer tán megkérdik,
mond azt elhagyott minket az Isten,
a két kezünkön kívül semmink sincsen.
csak tengünk lengünk e darabnyi hazában,
és fogunk csikordul mint öreg kulcs a zárban,
ám ha menni kell menjünk emelt fővel,
az angyalok majd lefednek felhő lepedővel.
én azért megsiratom ezt a rohadt világot,
pedig gyönyörű szívemre sok mély sebet vágott,
Anyám varrta össze őket csendes szavakkal,
hogy az életről vitázzak a sanda csillagokkal
Forrás: Gondolat Kulturális Magazin
