https://verskucko.com

Címke: francia költészet

  • Paul Éluard: Üdvöm homokszeme

    Pusztán mert tiszta vagy s pusztán mert inni adsz
    Ahogy nyíló kezünk szárnyat mozdulni enged
    Mivel megosztod és összefogod magad
    Ahogy összetapad s megvonaglik a száj
    Ahogy ész-fogta nyelv neki-nekieredhet
    Két kar kitárul és bezárul
    Hol nappalt hol meg éjt hozva folyvást kigyújtva
    A tüzet mely ezer szívet kötni melenget

    Pusztán mert éppolyan hű vagy mint a teremtés
    Erős mint érett gyümölcs, gyenge akár a hajnal
    Tetézve évszakot be- s befedve az embert
    Pusztán mert mint a jó-nedvű mező olyan vagy
    Mely lényeg lényegével itatja talaját, mely
    Vár vár ártatlanul dadogó lépteket
    Mint a munka, mint a játék, mint számvetés, mely
    Csontig hamis mint egy ajándék emberrablás

    Pusztán mert egyenes, hajlékony vagy s türelmes
    Pusztán mert beveted a fény búzaszemét
    A föld simogató húsába éjszaka
    Délben nem tudva, hogy érvényes-e az élet
    Eggyel több napomat tártad ki: Nincs ma, Nincsen
    Holnap. Megsemmisült a mindig és soha
    S te megkockáztatod magad kárára élni
    Jobban mint én, kit egy más nő s a semmi szült.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Théophile Gautier: Karácsony

    Baranyi Ferenc fordítása

    Éj van, a földet hó takarja,
    vidám harangok hangja szól,
    Jézus megszületett. Az anyja
    szerelmesen fölé hajol.

    Nincs ékes függöny, mely megóvná
    a hidegtől a kisdedet,
    csupán pókok hálója lóg rá –
    korhadt gerendákról fityeg.

    Didereg szalma-nyoszolyáján
    a csecsemő s nem alszik el,
    melengeti ökör és bárány:
    jászlába hő párát lehel.

    A hó kirojtozza az almot,
    de a tető mennyboltra nyit,
    s a pásztoroknak égi hangok
    zengik: „Itt a Karácsony! Itt!”

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Arthur Rimbaud: Ábránd télre

    Tél van, egy kékpárnás kis rózsaszín kupéban
    Utazom együtt veled.
    Kedvünk kerek. Csókfészkek mind és őrült, léha-
    puhák a szegletek.

    Szemed hunyva, nem látod túl az ablakon, miképp
    Grimaszolnak az esti árnyak
    Démonjai, e formátlan civódó csőcselék,
    Az éjsötét farkas-hadának.

    Aztán arcodra furakszik egy aprócska csók…
    Puha érintés, és mint bolondos, szemtelen pók
    Nyakad felé tör, ó…

    S megkérsz majd engem: «Keresd!» fejed lehajtva,
    Üldözzük hosszan, ne félj, meglesz a mihaszna
    Öntelt nagy utazó!

    Egy kupéban, 1870. október 7-én
    Koosán Ildikó fordítása

    Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia

  • Szabó Lőrinc: A Romlás Virágai

    Ragadtak rám a nyelvek. A latin
    rég hozta a franciát, s így megint
    új ablakokkal tárult a világ.
    Hogy kígyót-békát, dekadenciát
    s annyi Baudelaire!-t olvastak Adyra,
    kíváncsivá tett: milyen hát az a
    párizsi költő-szörnyeteg, aki
    annyi zsenit meg tudott rontani?
    Háború volt, ritka a francia
    könyv, pláne a modern vers! Így, mikor
    Oláh Gábor hallotta Palitól
    – Kardostól – hogy egy vasutas fia
    Debrecenben min töri a fejét
    s kölcsönadta a maga Baudelaire-ét,
    a beszerezhetetlent: repeső
    kézzel rögtön papírt vettem elő
    s körmölgetve vagy két hónapon át
    lemásoltam a teljes Fleurs du Mal-t.

    Forrás: DIA

  • Pierre Louÿs: Gyönyör

    (Babits Mihály fordítása)

    Ott hagytak bennünket éjszakára, egy fehér,
    terrászon, elaléltan a rózsák között. A meleg
    izzadság csorgott mint a könnyek, kebleinkre
    a hónunk alól. Nehéz gyönyör bíborozta hanyatt-
    csukló fejeinket.

    Négy fogoly galamb röpködött fölöttünk, négy-
    féle illattal átitatva, csöndben. Szárnyaikról
    cseppekben hullott a parfüm a meztelen nőkre.
    Csupa írisz voltam.

    Óh lanyhaság! Arcomat egy fiatal lány hasára
    nyugtattam, aki nedves hajam frissességébe bur-
    kolózott. Nyitott ajkamat megrészegítette sáfrányos
    bőrének illata. Nyakamra zárta combjait.

    Aludtam, de valami fárasztó álom felébresztett:
    egy iynx, éjjeli vágyaknak madara, eszeveszetten
    dalolt a távolban. Borzongva, felköhögtem.
    Egy lankadó kar, mint egy virág, emelkedett a
    légbe, lassan, a hold felé.

  • Pierre Louÿs: A kis házikó

    (Babits Mihály fordítása)

    A kis házikó, ahol az ágya áll, legszebb
    a föld kerekségén. Fák karjai tartják,
    fala szikkadt vályog, a haja szalmahaj.
    Nagyon megkedveltem: benne hálunk, mi-

    óta hűsek az éjszakák; s minél inkább
    hűsek, annál hosszabbak is. Mire a nap
    fölkel, édes fáradtságot érzek.
    Földön a matrácunk; két fekete gyapjú-

    takaró takar be; s a testeink egymást
    melengetik. Súlyos melle nyomja keble-
    imet. Szívem hangosan ver…

    Átfog, úgy szorít, hogy szinte össze-
    tör, szegény gyönge kislányt. De ha
    belém hatolt, nem tudok többé semmit
    e világról, és levághatnák kezemet-

    lábomat, mégsem ébrednék fel gyönyö-
    rűségemből.

  • Stéphane Mallarmé: Une négresse

    (Babits Mihály fordítása)

    Egy négernő, akit őrjöngve ráz az ördög
    friss bűnre vágyva, egy fejletlen és nyulánk
    lány tépett köntöse alatti bús gyümölcsöt
    ízlelni, kezd ravasz munkába a nyalánk.

    Két boldog kis kebelt illeszt barna hasához
    s cipős lábát sötét lökéssel dobja fel
    a légbe, hol a kéz nem érhet magasához
    mert, durva nyelv, sem ért gyönyört sem érdemel.

    A gazella remeg s félénk a meztelenség.
    Hátára dőlve mint bolondos elefánt
    vár, vár s nézi magát a bomlott esztelenség:
    villog naiv foga s kacagja a leányt.

    Lába közt zárva mint áldozatát a rabló
    s nyitva fekete bőrt a sűrű szőrön át
    – óh sápadt rózsaszín tüzű tengeri kagyló! –
    szájához emeli különös ajakát.

  • Artur Rimbaud: Esti imádság

    Mint egy angyal, kinek állán borbély ecsetje
    maszatol, ajkamon a megivott sörök
    habja még, szivar a fogam közt, úgy ülök;
    lelkemben vitorlák láthatatlan menetje…

    S mint vén galambducok forró pettyes szemetje,
    száz szennyes álom ég bennem és füstölög,
    s fájó lelkemben úgy gyürüznek bús körök,
    hogy olyan mint az ős fák évgyürüs szövetje.

    De majd, bús álmaim lenyelve, megrogyott
    szivvel, s leöntve már egy kissebbfajta hordót,
    kertjébe megyek át a korcsmának, hogy ott
    szeliden, mint az Úr, pisáljak egy nagyot,
    a barna ég felé ivellőt, messzecsorgót…
    Helyeslést intenek a délceg napraforgók.

  • Paul Verlaine: Ouverture

    Combjaitok közé s farotok felé vágyom,
    papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
    naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
    óh, hogy csak testetek nyilásaiban éljek!

    Szeretem lábatok, mely csak a szerető
    felé megy, szeretőt kisér, és nem simul,
    csak szerelem után szerető csüggedő
    lába köré, ki már lihegve megvonul,

    talptól az újjakig, miket buján simitgat
    nyelvem, s harap fogam, és ajkam sorba kóstol,
    s a bokákig, miken kék erek tava tikkad:
    óh szentebb lábakon nem járt szent, sem apostol!

    Szeretem szájatok, s a vad játékokat,
    miket a nyelv üz és az ajkak, s néha tán
    harapva nyelveink – és mást is – a fogak:
    hogy vágyni nem lehet teljesebb kéj után.

    S szeretem kebletek, dupla halmát a kéjnek
    s gőgnek, hol kedvire dagadva férfi-gőgöm
    emelt orral turkál s tör a langy meredélynek,
    mint egy kan pindusi s parnasszusi tetőkön.

    S szeretem karotok, mely oly szép, biztató,
    és gyengéd és fehér, s idegesen gyürűz,
    s fehér mint farotok, s majdnem oly izgató,
    szerelemben meleg, s utána enyhe, hűs.

    S e karok végein két kezetek imádom:
    a tunyaságnak és a bujaságnak áldott
    két szerszámát, amely óva izgatja vágyam
    s vezeti gondosan a vak szerelmi bárdot.

    De mindez semmi, mert combjaitok közül
    int a fő üdv, melyet ha lát, szagol, tapint
    és izlel, ájtatos hivetek üdvözül:
    a szemérmetlenség belső szentélye int.

    Combjaitok közé s farotok felé vágyom,
    papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
    naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
    óh, hogy csak testetek nyilásaiban éljek!

  • Paul Verlaine: Roukine hercegnő

    Csúf, Boucher-arcú lány. Puder
    nem érte bolondul csapongó
    haját; s annyira kicsapongó,
    hogy megrontja, akit ölel.

    És mégis ő jutott nekem,
    e csókdult hajba belevesztem,
    lobogó vizesése testem
    kigyujtja minden végeken.

    De még enyémebb, mély varázs,
    ölének élő, dús növénye;
    óh szent kapu göndör sövénye,
    arany gyapjú, arany parázs!

    Ki az, ki mindezt zöngené,
    ha nem én: hű kántora, papja,
    bolond gazdája, béna rabja,
    ki érte lettem ördögé?

    Ki zengené zenés, finom
    bőrén a fehérrózsa színét,
    fehér tejszínét, rózsaszínét,
    mely alkonyég és liliom?

    Szép combok és kemény kebel,
    óh hát, has, óh ágyékok! ünnep
    kutató szemnek és kezemnek,
    óh száj, és más is, ünnepelj!

    Szerelmem, jőjj ágyad felé!
    Ott van-e még a párna, vad láz
    ringatója, a puha matrác,
    s a függöny? – Óh ágyad felé!