Címke: francia romantika

  • Alfred de Musset: Stanzák

    (Kosztolányi Dezső fordítása)

    Hogy szeretem a völgy ölében
    sötéten
    pompázó négy szárnyát az ében
    monostornak, mit fény fereszt!
    Mellette birtok, hol a báró
    immár ó
    kastélyán van egy csókra-váró
    szenteltvíztartó és kereszt!

    Ükei a hegyek hegyének,
    az ének
    titeket énekel, ti vének,
    szikár, komor emlékeink,
    a menny kövét hiába ontja,
    a csonka,
    ledőlt hegyláncok csorba csontja
    vagytok, agg templomok, ti mind.

    Szeretem, hogyha tornyotokban
    kilobban
    a villámfény s elül titokban,
    szeretem lépcsőtök sorát,
    mely mélyen kanyarog a falban,
    s ha dal van
    a templomban, ekhózza halkan
    az oszlop és pillér tovább.

    Ó, amikor üvölt morogván
    az orkán
    s tépi a hegy haját mogorván,
    mely őszies és sárga már
    hogy szeretem a vad kesergőt,
    az erdőt
    s a tornyot, ezt az ősi csertőt,
    mely mint egy gránit-szálfa áll.

    És szeretem vecsernye-tájon,
    hogy fájón
    vérzik az alkony és az álom,
    zárdák aranyrózsás nyilát!
    A gót oszlopsorok merengnek,
    és lentebb
    a jó, öreg atléta-szentek
    érettünk mondanak imát!

    Forrás: szeretem a verseket

  • Théophile Gautier: Titkos muzeum

    fordította Babits Mihály

    Amikor meztelen faragták
    istennők báját régi kor
    szobrászai, Vénus galambját
    megfosztották tollaitól.

    Vésőjük lenyesé a drága
    pelyhet, mely sűrün nőtt azon,
    és fészkében a kis madárka
    diderge vedlett-csupaszon.

    Óh nagy pogányok, megbocsátok,
    kik a szerelmet isteni
    rejtelmétől megrabolátok,
    hogy konturt adjatok neki:

    de a mi festőink, levágván
    a gyepet, mellyen Eros ül,
    vásznon utánozzák a márvány
    izlését izléstelenül.

    Pedig soha oly teljesen még
    csupasz az éji mécs előtt
    nem volt keresztény meztelenség,
    mint rég a szép athéni nők.

    Az alvó szőke takarója
    mit rejt? Emeld föl, és feléd
    arany gyapjú kacsint alóla,
    mint Burgundi Fülöpre rég.

    S hová, mikor kezét letartja,
    s drága barna újja nyul,
    ott van a haj, kúszán kihajtva,
    göndör, simithatatlanul.

    Áttetsző, hév szinek királya,
    azért szeretem, Tizián,
    képeden amikor kitárja
    báját a nimfa s kurtizán,

    mivel matt rózsaszínü bőrén,
    mit bibor függönyárny ölel,
    ecseted ha mutatja pőrén,
    egy színfoltot se titkol el.

    Egy selyempamacs ámbraszíne
    bársonyozza a hón alatt
    a kar tövétől mellig íme
    lehajló finom vonalat.

    S az ivor újjak drága hossza
    alatt sarjadni láthatod,
    amellyel Cypris kárpitozza
    dombját naivan, a mohot.

    Dús combjait széttárva Nápoly
    muzeumában Danaé
    láttatja, hogy az aranyzápor
    hogy hull a selymes szőr közé.

    S Flórencben szabadon füröszti,
    világ dacára, ama szép
    Aphrodité, a lába közti
    bozótban drága csöpp kezét.

    De, mester! az a test se volna
    méltatlan rád, akit az én
    gondolám lágyan ringatott ma
    Velence sima zöld vizén.

    S hogy el ne vesszen drága képe,
    engedd meg nékem, nagy öreg,
    hogy palettával lant helyébe
    ma tanitómmá tegyelek!

    Óh mint szeretem látni, lesni,
    hogy szép testén a drága folt
    hogy ölt aranyszint, ha az esti
    rőt fényben minden egybefolyt;

    mintha az alkov szent zugában
    alvó Ámor hajas fejét
    látnám beárnyékozni lágyan
    szép anyja titkos mély ölét.

    A szerelem rejtek gyümölcse
    pihen ott selymes otthonán,
    mint egy megérett ritka körte
    sejtelmes édenkert mohán.

    Óh drága körte, arany alma,
    arany gyapjú, göndör arany,
    melyért Herakles kóborolna
    s hajózna Jázon untalan!

    Gyürüző gyapjas takaródra,
    mit annyi művész lekaszál,
    hulljon ma versem tiszta csókja,
    te édes asszonyi szakáll!

    Az álszent kort, barbár tilalmat,
    s annyi hálátlan hallgatást,
    mindezt, Vénus szent halma, rajtad
    e vers ma megboszúlja, lásd!


  • A hold balladája.

    Musset.

    A hold a barna éjben
    a torony sárgaszín
    hegyében
    ült, mint a pont az i-n.

    Óh hold? tán cérnán enged
    egy bús kéz föld iránt
    és lenget
    s szemközt s profilba ránt?

    Félszemmel néz az este?
    Vagy egy álcás cherub
    lesve
    és sárga maszkja rút?

    Vagy épp egy lapda lennél?
    S mint egy nincs-lábu pók,
    mennél,
    s gurulsz csak, rest pufók?

    Vagy ócskaság, vagy lom-vas,
    vén óraszerkezet?
    S hogy kongass,
    pokol lesi neszed

    s most is, mig orcád bujdos,
    néz mutatódra s vár:
    a súlyos
    örök kin múl-e már?…

    Vagy féreg rág, tapadva,
    mikor, kormos korong,
    apadva
    véknyulsz, s félhold borong?

    Mi tépte igy föl orcád
    a mult éjjel? Talán
    egy zord ág
    egy szúrós ormu fán?

    És jöttél, mint ki sorvad,
    s megtámasztád fakón
    a szarvad
    a rácsos ablakon…

    Menj, hold haló világa!
    Óh szőke Phébe! Dúlt
    és drága
    tested tengerbe hullt.

    Nem látni már csak arcod,
    s a homlok bús ivén
    a karcot, –
    mily hervadt vagy s mi vén…

    Te voltál rég a berken
    a tegzes égi szűz,
    ki serken
    és karcsu gimet űz?

    Óh, hol a zöld platánfa,
    s a mogyorós berek,
    – Diána! –
    s a vig agársereg?!…

    – Fülelt az éjszín zerge
    széditő szirttetőn:
    zörg-e
    lépted, közelgetőn?

    S riadt a falka, rajta!
    Réten s völgy s halmon át
    hajtva
    a futó lakomát…

    S langy esti szél szállt resten
    lábad hűs vizbe lép…
    s az estben
    egy ifju megles épp…

    Majd lengsz, vak éjbe szállva
    s egy pásztor ajka vár
    s a szájra
    lecsapsz, mint halk madár…

    Óh hold! év évre tellhet,
    de emlékünkbe még
    szerelmed
    im lásd, ifjultan ég!

    Multadtól szépre válva,
    óh légy örökre már
    áldva,
    járj tellve, fogyva bár!

    Még néznek rád kolompos
    nyájak vén őrei,
    mig lompos
    ebük orcádra ri…

    S szeret a bárkás, mig a
    nagy halk faház halad
    ringva
    a tiszta ég alatt…

    S a lányka is, ki zsenge
    bokákkal berken át
    lengve
    dalolgat vig danát…

    S a tenger, láncos medvéd,
    lesvén hűs kék szemed
    kedvét,
    ormótlan ing s remeg…

    És szél s hó idején is,
    ha az est rámborúl,
    im én is
    itt ülök jámborúl

    és nézlek amint épen
    a torony sárgaszín
    hegyében
    ülsz, mint a pont az i-n.*

    Ha a férj izzad részeg
    ágyban a kéj előtt,
    te nézed
    kaján mosollyal őt.

    Vagy, ha vig nászi éjnek
    nyitva meg a szobát,
    vejének
    a mama kulcsot ád, –

    lábát papucsba tolva
    látod a vőlegényt:
    kioltja
    a pisla gyertyafényt,

    mig, hogy a mennybe jusson,
    a szégyellős leány-
    menyasszony
    diderg a nyoszolyán;

    de ura meg se kérdi
    s döfölni kezdi már
    szegényt, ki
    jajgat és kiabál.

    »Ej«, – szól a férj – »hogy fekszel?
    Én dolgozok, s te nem
    igyekszel
    segiteni, szivem?«

    S megint elkezdi, újra…
    – De mily koboldcsapat
    zavarja,
    hogy vágya lelohad?

    »Ah«, – igy nyög paplanán – »ki
    les ott, ránk tűzve két
    kiváncsi
    gonosz tüzű szemét?«

    Ő az! a hold! – Az éjben
    a torony sárgaszín
    hegyében
    ül, mint a pont az i-n.