Címke: francia

  • Jacques Prévert: Halott levelek

    Jusson eszedbe, mi oly messze tűnt,
    az az idő, mi csak tiéd s enyém,
    ó, sokkalta szebb volt az életünk,
    és ragyogóbb, hisz dőlt ránk a fény.
    Kupacban áll a sok holt falevél –
    a tűnt nyarak emléke int,
    kupacban áll már a sok holt levél,
    mint könnyeink és örömeink.
    És az őszi szél elhordja mind,
    hol feledésnek éje vár,
    de lásd, tudom még szó szerint
    azt a dalt, mi oly messze már…

    E dal miénk, hozzánk hasonló,
    tiéd e dal s enyém, szivem,
    nincs két szív még oly egybehangzó,
    mint szíved és az én szivem.
    Csendben válnak el, egy szót se szólva,
    kiket az élet űz tovább,
    és az ár, a tengerár lemossa
    a tűnt szeretők lábnyomát.

    Fordította: Baranyi Ferenc
    Forrás: Lélektől lélekig

    Les feuilles mortes – Yves Montand

    Hulló levelek Vámosi JÁnos előadása, eltérő szöveggel

  • Arthur Rimbaud: Ami örök

    Megtaláltam újra!
    Mit? Ami Örök.
    A tenger – egybegyúrva
    a Nappal.

    Őrszem, tiszta lélek,
    mormoljuk el itt
    láng napok, vak éjek
    vallomásait.

    Ami benned ember,
    ami földre von,
    szétszakítva leng el,
    s szállasz szabadon…

    Mélyedből tör égre,
    atlászfény-parázs,
    Parancs s Akarás,
    s nem szól senki: végre.

    A remény is széthull,
    nincs több orietur.
    Tudás-szenvedés,
    biztos büntetés.

    Megtaláltam újra!
    Mit? Ami Örök.
    A tenger – egybegyúrva
    a Nappal.

    Kardos László fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Egy szép vörösesszőkéhez

    Ímé ember vagyok megfontolt és okos
    Már ismerem az életet s halált mindazt mit ismerhet ki élt
    Kit fájdalom gyötört s emelt öröm szerelmi szenvedély
    Ki elhitte már eszméit néha-néha
    Sok nyelvet ismer és mindenfelé
    Sok tájon át utazgatott
    Járt háborúban s látta a Gyalogság és Tüzérség harcait
    Fejsebet kapott meglékelték míg kloroformtól részegen aludt
    S a szörnyű küzdelemben elvesztette legjobb társait
    Mindazt tudom az újról s régiről amit ezekről így egy ember egymagában tudhat
    És anélkül hogy feldúlna ma ez a közöttünk
    S értünk zajló harc barátaim
    Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját

    A Kaland s a Rend pörpatvarát

    Ti akiknek a szája Isten szájához hasonló
    E száj maga a rend
    Legyetek elnézők ha minket összemértek
    Azokkal akik ápolják és folytatják e rendet
    Mi a kalandot kergetjük mindenfelé
    Nem ellenetek harcolunk mi
    Csak az óriási s furcsa birtokokra vágyunk
    Ahol a virágzó rejtelem hajlong felénk
    Új tüzek lobognak ott s eleddig nem látott színek
    Ezernyi súlytalan lebegő látomás
    S ezekből kell valóságot teremtenünk

    Fel akarjuk kutatni a jóság tájait hatalmas ország s minden hallgat ott
    Ímé az idő is amit kergetni s visszacsalni éppen úgy lehet
    Irgalmazzatok nekünk mi folyton a jövő s a végtelen határain
    Harcolunk az emberek helyett
    Irgalom tévedéseinkért a bűneinkért irgalom

    Ímé megjön a nyár e perzselő vad három hónap
    S mint a tavasz halott immár az ifjúságom
    Az izzó Értelem évadja ez ó lángoló Nap

    S én vágyom
    Lesem a formát édes és előkelő
    Az értelem csábítgat véle hogy kövessem
    Mint mágnes a vasat magához vonz ma engem

    Jön és a haja lebben
    Csodás vörösesszőke nő

    Haja arany mi lenne más
    Szép hosszantartó villanás
    Vagy láng mely lobot vet keményen
    A rózsán hogyha hervad éppen

    Nevessetek hát rajtam emberek
    Mindenhol mind nevessetek de főképpen ti itt
    Mert annyi mindent nem merek elmondani ma néktek
    S nem hallgatnátok meg ha tán elmondanám ma néktek
    Ó irgalmazzatok nekem

    Radnóti Miklós fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg – A róka

    Akkor jelent meg a róka.

    – Jó napot! – mondta a róka.

    – Jó napot! – felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.

    – Itt vagyok az almafa alatt – mondta a hang.

    – Ki vagy? – kérdezte a kis herceg. – Csinosnak csinos vagy…

    – Én vagyok a róka – mondta a róka.

    – Gyere, játsszál velem – javasolta a kis herceg. – Olyan szomorú vagyok…

    – Nem játszhatom veled – mondta a róka. – Nem vagyok megszelídítve.

    – Ó, bocsánat! – mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Te nem vagy idevalósi – mondta a róka. – Mit keresel?

    – Az embereket keresem – mondta a kis herceg. – Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Az embereknek – mondta a róka – puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?

    – Nem – mondta a kis herceg. – Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?

    – Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek – mondta a róka. – Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.

    – Kapcsolatokat teremteni?

    – Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…

    – Kezdem érteni – mondta a kis herceg. – Van egy virág… az, azt hiszem, megszelídített engem…

    – Lehet – mondta a róka. – Annyi minden megesik a Földön…

    – Ó, ez nem a Földön volt – mondta a kis herceg.

    A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.

    – Egy másik bolygón?

    – Igen.

    – Vannak azon a bolygón vadászok?

    – Nincsenek.

    – Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?

    – Nincsenek.

    – Semmi sem tökéletes – sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: – Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását…

    A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.

    – Légy szíves, szelídíts meg! – mondta.

    – Kész örömest – mondta a kis herceg –, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!

    – Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.

    – Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.

    – Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka. – Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…

    Másnap visszajött a kis herceg.

    – Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz – mondta a róka. – Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet… Szükség van bizonyos szertartásokra is.

    – Mi az, hogy szertartás? – kérdezte a kis herceg.

    – Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek – mondta a róka. – Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

    Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

    – Ó! – mondta a róka. – Sírnom kell majd.

    – Te vagy a hibás – mondta a kis herceg. – Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

    – Igaz, igaz – mondta a róka.

    – Mégis sírni fogsz! – mondta a kis herceg.

    – Igaz, igaz – mondta a róka.

    – Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

    – De nyertem – mondta a róka. – A búza színe miatt. – Majd hozzáfűzte: – Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

    A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

    – Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz – mondta nekik. – Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

    A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

    – Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

    Azzal visszament a rókához.

    – Isten veled – mondta.

    – Isten veled – mondta a róka. – Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

    – Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    – Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

    – Az idő, amit a rózsámra vesztegettem… – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    – Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért…

    – Felelős vagyok a rózsámért – ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

    Fordította: Rónay György

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Edmond Rostand: Cyrano orrmonológja

    CYRANO

    Lássa,
    ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása!
    Mondhatta volna szebben, kis lovag,
    más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:

    Kihívón: „Én nem járnék ám vele!
    Sebészt hivatnék, hogy metélje le!”

    Barátilag: „Hisz findzsájába ér!
    Igyék vederből, abba belefér!”

    Leírón: „Csúcs, mely veri az eget!
    Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!”

    Kíváncsian: „Mit rejt e hosszú tok?
    Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
    papírvágó kést, ollót is talán?”

    Kecsteljesen: „Ön nagy barátja, lám,
    a madaraknak! Póznát tart nekik,
    hol magukat jól kipihenhetik!”

    Kötődve: „Kérem, ha pipázik ön,
    s a füst orrán át gomolyogva jön,
    kéménytüzet szomszédja nem jelez?”

    Intőn: „Vigyázzon túlsúlyára! Ez
    lehúzza önt s fejjel bukik előre!”

    Gyöngéden: „Lássa, megfakul a bőre,
    színét a napfény durván szívja ki,
    egy kis napernyőt venne tán neki!”

    Pedánsul: „Hallott az Arisztofánesz
    nagy állatjáról uraságod? Tán ez:
    a Hippokampelefantokamelosz
    hordott ilyen hús-díszt elől… e rossz
    hangzású lényen volt ily hosszú csont!”

    Gavallér módon: „A manóba, mondd,
    ez a fogas jött most divatba? Ej,
    kalap számára pompás kicsi hely!”

    Föllengzően: „Hatalmas, büszke orr,
    egy teljes náthát csak a bősz, komor
    Mistráltól kapsz! Más szél ott meg sem érzik!”

    Tragikusan: „Vörös tenger, ha vérzik!”

    Bámulva: „Ó, eszembe jut, ha nézlek:
    micsoda cégér egy illatszerésznek!”

    Lírailag: „Kagyló ez, s ön Triton?”

    Naivul: „Mondja, mert én nem tudom,
    mikortájt nézik ezt a műemléket?”

    Mély tisztelettel: „Gratulálunk néked
    tornyos házadhoz, nagyságos barátom!”

    Parasztosan: „Hékás, a számat tátom!
    Orr az? Fenét orr! Ördögadta dolga:
    kis dinnye jaz, vagy óriás iborka!”

    Hadászilag: „Szuronyszegezve áll!
    Lovasroham ilyet készen talál!”

    Üzletszerűn: „Tán lutrit rendez? Én
    sejtem, hogy ez lesz a főnyeremény!”

    Végül, torzítva Pyramus kriáját:
    „Ez dúlta szét az arc harmóniáját,
    e szörnyeteg!… Pirul az áruló!”

    Így ömlött volna szájából a szó,
    ha volna önben szellem és tudás.
    De szellemet, boldogtalan dudás,
    ön sose látott s tán azt tudja csak,
    hogy hülye fráter is lehet lovag!

    De hogyha önben annyi lelemény
    lett volna mégis, hogy kivágja szépen
    mindazt, amit most összehordtam én
    e díszes, úri hallgatók körében:
    a kezdő mondat első negyedét
    éles kardommal vágtam volna szét!

    Mert magamat kigúnyolom, ha kell,
    de hogy más mondja, azt nem tűröm el!

    Fordította: Ábrányi Emil


    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár – Cyrano de Bergerac

  • Guillaume Apollinaire: Madeleine-hez

    Úgy szorítom magamhoz emlékedet mint egy igazi testet
    És amit kezem szépségedből majd valóban megragadhat
    Az amit talán valóban megragadhat egyszer belőle
    Valóságosabb lesz-e vajon
    Mert hiszen mit is lehet megragadni a tavasz varázslatából
    Az ami belőle miénk lehet nem még kevésbé valóságos
    Nem még tűnékenyebb-e mint az emlék
    De a lélek messziről is meg tudja ragadni a lelket
    Még mélyebben és teljesebben is
    Mint a test amely testet ölel
    Az én emlékem előttem olyan mint a Teremtés képe lehetett
    Isten előtt a hetedik napon
    Madeleine én drága alkotásom
    Akit oly meglepetésszerűen hoztam a világra
    Második születésed
    Nizza Les Arcs Toulon Marseille Prunay Wez Thuizy Courmelois
    Beaumont-sur-Vesle
    Nagy-Mourmelon Cuperly Laval St-Jean-sur-Tourbe Les Mesnil Hurlus
    Pethes les Hurlus Algir Oran
    És csodállak én alkotásom
    Olyanok vagyunk egymásnak mint a nagyon távoli csillagok
    Amelyek elküldik egymásnak fényüket
    Emlékszel-e
    Hogy járt
    Házról házra a szívem mint a koldus
    S te olyan alamizsnát adtál amely gazdaggá tett örökre
    Mikor fényesíthetem ki csizmámat
    A nagy lovaglásra
    Amely újra hozzád repít
    S te várni fogsz ujjadon
    A szegény kis alumínium-gyűrűkkel amelyek sápadtak mint a távollét
    S gyöngédek mint az emlék
    Szerelmünk fémje fém amely a hajnalhoz hasonlít
    Ó Betűk drága betűk
    Kik az én betűimre vártok
    Nincs drágább örömöm
    Mint lesni a nagy síkon ahol tátongó vágyak a lövészárkok
    A sápatag fehér lövészárkok
    Lesni a postakiosztó érkezését
    Légyrajok kelnek a nyomában
    Az ellenség amely meg akarja akadályozni jövetelét
    S ahogy olvaslak egyszeriben
    Végtelen zarándokútra indulok veled
    Magunk vagyunk
    S én neked dalolok szabadon és vidáman
    S csak a te tiszta hangod válaszol nekem
    Ideje volna már ez összhangnak kiszállni
    E szegény esztendők vérhabos tengerére
    Hol a nappal cudar ahol a nap a seb
    Amelyen elfolyik a világ élete
    Ideje volna már indulni Madeleine-em

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Loreley

    Jean Sève-nek

    Élt Bacharachban egykoron egy szőke szép boszorka
    A férfiak epedve mind meghaltak érte sorba

    Pörbe idézteté s alighogy látta volt
    Nagy szépsége előtt a püspök meghajolt

    A szemed csupa drágakő gyönyörű Loreley
    Miféle mágustól ered varázslatod felelj

    Az életet meguntam a szemem átkozott
    Püspök ki belenézett az mind elkárhozott

    A szemem lánggal csillogó nem holmi drágakővel
    A lángra csak a lángra a férfibűvölővel

    A lángjaidban égek gyönyörű Loreley
    Megbűvöltél most téged már más ítéljen el

    Püspök te nevetsz könyörögj értem inkább a Szűznek
    Hogy Isten védje lelkedet adj engem át a tűznek

    Kedvesem itthagyott már elment messzire
    A halált szeretem s nem vágyom semmire

    Szívem úgy fáj úgy fáj már meg kell halni nékem
    Magamra nézek és bele kell halnom érzem

    Szívem úgy fáj úgy fáj mióta nincs velem
    Elindult és szívem megfájdult hirtelen

    Rábízta őt a püspök úr három lovas lándzsás vitézre
    Az őrült nőt e három a klastromig kísérje

    Szemed remeg bolondos Loreley menj tehát
    Fekete és fehér lesz kolostori ruhád

    És úgy mentek tovább az úton mind a négyen
    Könyörgött nékik Loreley szeme mint csillagfény az égen

    A sziklafalra föl hadd másszak lovagok
    Hadd lássam egyszer még amint a kastélyom ragyog

    A tükröm hadd legyen megint a folyam árja
    Aztán megyek az özvegyek szüzek kolostorába

    A szélbe odafönt kibomló haja szállt
    Loreley Loreley három lovag kiált

    A Rajnán odalent egy csónakot az ár hoz
    Szeretőm benne ül meglátott hív magához

    Szívem megédesül lent szeretőm suhan
    Előrehajlik és a Rajnába zuhan

    Mert látta a szép Loreleyt a folyó habjain
    A haja mint a nap ragyog a szeme Rajna-szín

    Vas István fordítása

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Guillaume Apollinaire: A cigánylány

    A cigánylány tudta előre
    Kettőnk életét elzárja az éj
    Búcsút mondtunk neki s e mély
    Kút lett a Remény éltetője

    Mint láncon medve táncba kap
    A szerelem két lábra állva
    Tollát veszté a kék madár s a
    Rongy koldusok Avé-jukat

    Tudjuk elkárhozunk de tán-tán
    A szerelemhez visz utunk
    S kéz-kézben arra gondolunk
    Amit megjósolt a cigánylány

    Vas István fordítása

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Guillaume Apollinaire: A kincs

    Élt egy aranyhajú királylány
    valaha, sok-sok év előtt,
    ki tudja, milyen föld határán,
    s élt Yra tündér, aki, drágám,
    irigyen bosszút állt a lánykán,
    és kinccsé változtatta őt.
    Élt egy aranyhajú királylány
    valaha, sok-sok év előtt.

    Rejtett kincs lett a föld ölében,
    épp mikor nyílt az orgona.
    A tündér elbűvölte, régen,
    rejtett kinccsé a föld ölében.
    Ott sírt magányosan szegény lenn,
    sírt, nem volt semmi vigasza.
    Rejtett kincs lett a föld ölében,
    épp mikor nyílt az orgona.

    Tündére vagyok a mohának,
    szólt a lányhoz egy röpke hang.
    Szelíd hang volt, suttogva támadt:
    Tündére vagyok a mohának,
    kék nefelejcsek koronáznak.
    Szegénykém, miért sírsz itt alant?
    Tündére vagyok a mohának,
    szólt a lányhoz egy röpke hang.

    Jön majd egy ifjú egyszer erre,
    az bánatodat elveszi,
    szólott a tündér csicseregve,
    jön egy hű ifjú egyszer erre,
    ki megkívánna, megszeretne,
    és az aranyat megveti.
    Jön egy hű ifjú egyszer erre,
    az bánatodat elveszi.

    Száz évig várt a lányka csendben,
    míg ott valaki elhaladt,
    büszke lovag, rettenthetetlen
    – száz évig várt a lányka csendben –,
    szegény hős volt, de győzhetetlen.
    Fogta s vitte az aranyat.
    Száz évig várt a lányka csendben,
    míg ott valaki elhaladt.

    Beletették egy bőr iszákba,
    és a királylány zokogott.
    Gyöngéd volt, szép volt, de hiába,
    ha láthatatlan volt az árva.
    A hőst egy rabló holtra vágta,
    és az iszákkal elfutott.
    A bőr iszákban a leányka
    láthatatlanul zokogott.

    Búsult szegényke szolgasorsán,
    s hogy jajgatnia sem lehet.
    Süvöltött az északi orkán.
    – Búsult szegényke szolgasorsán –
    de tanú volt a vér omoltán,
    s bosszút állt a gyilkos felett.
    Búsult szegényke szolgasorsán,
    s hogy jajgatnia sem lehet.

    A szabadító, koldus igric
    szólt: „Ilyen kincset soha még!
    De fütyülök rá! Kósza bikfic,
    én, szabadító, koldus igric,
    lányra vágyom, egy lányra mindig.”
    Erre a lány elébe lép.
    S a szabadító, koldus igric
    szól: „Ilyen kincset soha még!”

    Ez az aranyhajú királylány
    históriája, szép szívem.
    Mi a neve? Ki tudja, drágám!
    De okulhatsz históriáján,
    kit ellensége, bosszút állván,
    kinccsé varázsolt irigyen.
    Ez az aranyhajú királylány
    históriája, szép szívem.

    Rónay György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Alfred de Vigny: A farkas halála

    I.

    A felgyúlt hold előtt futnak a fellegek,
    Mint száll a füstgomoly az égő ház felett,
    Egész a láthatárig sötét már a vadon,
    Szótlan megyünk előre a nedves pázsiton,
    A sűrű hanga közt, magas haraszt-bozótba’
    S ím a fenyők alatt, a hegy felé húzódva,
    Nagy körmös lábnyomok ötlöttek a szemünkbe,
    Négy vándor farkasé, kit mink kerítettünk be.
    Megálltunk hallgatózni, lélegzetet se vettünk,
    Egy sóhajt sem lehelt a néma táj köröttünk,
    Sem az erdő, sem a sík. Csupán fönt a magas
    Égbolton jajgatott a gyászos szélkakas,
    Mert fönt nyargalt a szél a fellegek sorába’,
    S csak egyes tornyokat érinte néha lába.
    A tölgyfák odalent, sziklákra leborulva,
    Mintha könyökre dőlve mind szunnyadoztak volna.
    Még semmi sem neszelt, midőn, fejét lehajtva,
    A legvénebb vadász, ki elöl ment, kutatva,
    Leheverve találta egy helytt a homokot.
    Ez agg, ki ilyesekben tévedni nem szokott,
    Megmagyarázta súgva, hogy itt ez új jelek,
    Farkasok nyomai, még helyök is meleg.
    Két farkas két kölyökkel csak most vonult el innet.
    Mi rögtön kézbe vettük jó vadászkéseinket,
    Elrejtők fegyverünket, ne csillogtassa fényét
    S mentünk, széthajtogatva az ágak szövevényét.
    Hárman megálltak, én, mit látnak ők? kerestem,
    S előmbe villogott egyszerre két tüzes szem.
    A hanga közt a hold világa áthatott,
    Táncolni láttam ott négy karcsú állatot.
    A vidám agarak játékba így merülnek,
    A gazdának, ha megtér, csaholva így örülnek.
    Hasonló termetök, a tánc is épp olyan,
    De a farkas-fiúk játéka hangtalan.
    Tudják jól, hogy csupán néhány lépésnyire
    Lappang ős-ellenük, a falvak embere.
    A hímfarkas felállt, odább fatőre dőlve
    Feküdt nősténye még, mint épp márvány előde,
    Kit Róma népe tisztelt, emlőin nőttenek
    Romulus és Remus pogány félistenek.
    A hím jött és leült, nagyot nyújtózva hátra,
    Horgas nagy körmeit a mély homokba mártva.
    Még fogva sem, de már halálra volt ítélve,
    Elállva útja mind, innen ki nem jut élve,
    De ő csak ült merőn, égő szájába kapta
    A legbátrabb kutyát s lihegve fojtogatta.
    És nem tátotta szét acél állkapcsait,
    Habár lövéseink átverték izmait
    És éles késeink lágyékát összejárták,
    Fogók gyanánt kövér beleit szétkuszálták.
    Nem addig, míg az eb megdöglött és kinyúlt,
    Akkor ledobta végre s az lábához gurult.
    Azt ölte meg előbb, aztán reánk tekintett,
    Vigyázatul mi még benn’ hagytuk késeinket,
    Mikkel, vérét kiontva, a pázsithoz szögeztük,
    S rá fogva fegyverink, egész körülöveztük.
    Fölnézett még reánk a végső pillanatba’,
    A szájára patakzó forró vért nyalogatva,
    S azzal nem is törődvén, hogy végvesztébe dűl,
    Két nagy szeme elállott s kimúlt egy jaj nekül.

    II.

    Lehajtám homlokom töltetlen fegyveremre.
    Eszmék kínoztak és bizony nem fért szívemre,
    Hogy üldözzem a nőt s fiait, akiken
    Látszott, apjokra várnak, s én bizonnyal hiszem,
    Ha nincs e két kölyök, a szép özvegy búvában
    Nem hagyja veszni őt bosszútlan, magában.
    De hivatása most ezeket menteni,
    Szoktatni küzdelemhez, éhséghez s inteni:
    Kerüljék a faluk határát, móddal-okkal,
    Hol összeállt az ember a szolgaállatokkal,
    S rájok vadásznak együtt, pusztítják, üldözik
    Az erdők és a sziklák első, ős urait.

    III.

    Ó, jaj, – gondoltam ott, – az „ember” név hiába,
    Nagy név, de szégyenünk: gyarlók vagyunk reája.
    Az élettől megválni hogyan kell, ha van ok,
    Ti tudjátok csak azt, magasztos állatok!
    Látván, hogy élik át s mi módon végezék,
    Nagy csak a hallgatás, a többi gyöngeség.
    – Én megértettelek, bujdosó, néma vad,
    Végső tekinteted szívem mélyén maradt.
    Azt mondád: „Ha tudod, növeld föl lelkedet,
    Míg oly erős leend és oly emelkedett,
    Hogy eljut e fokig s megáll azon szilárdan,
    Hol én, erdőszülött, kezdettül fogva álltam.
    Sóhaj, sírás, könyörgés mind gyáva bút mutat,
    Folytasd eréllyel hosszú, nehéz napszámodat,
    A sors kiszabta úton türelmesen vonulj,
    S végül, miként én, szenvedj és halj meg szótlanul.”

    Zempléni Árpád fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig