Egy galy, mely elaszott, egy lomb, mely lesárgult
Az örök vén fáról ujolag aláhullt,
Tán hogy mi fakasztá, tán hogy mi növelte,
Tehetetlen gyásszal gyászoljon felette!
Megdöbben a múló, a halandó véges:
Lám a végtelen is veszíteni képes!
S hajh, mi sírját abból egy paránynak ássa:
Útja az egésznek ama nagy múlásra.
S mintha átnyilalna egy kín eget, földet,
Hallatszanék jajja világnak, időnek,
Ama kiterjesztett erősség remegne,
S az enyészet állna gúnyosan nevetve.
De hahotán, jajjon által egy hang rezdül:
Hatalmam a sugár a teremtő mennybül,
Lényem örök nagyság szeretetben, hitben,
Urad vagyok múlás – kinek nevem Isten.
S az idő sírjára mennyei fény árad,
Újabb lombja sarjad az örök vén fának,
Mélység és magasság alleluját harsog –
Csak az enyészet ölt kétségb’esett arcot!
Forrás: magyar-versek.hu
