https://verskucko.com

Címke: Füst Milán

  • Karinthy Frigyes: Így írtok ti! Füst Milán, a zord

    Hosszú ideig a “Nyugat” körül lebegett, mígnem a szerkesztő feltalálta a Füst-nélküli Nyugatot, azóta csak gyéren jelentkezik. Az 1905-ik olimpiai versenyen egy 35.04 méteres verssorával ő nyerte meg a távköltés világbajnokságát. Első versei spulnira csavarva jelentek meg, kritikusai még nem végeztek a lebonyolítással, s így verssorainak még csak elejét ismerjük, hátulról visszafelé: állítólag így van értelmük. “Aggok a hideg vízben” című drámájának alapgondolatát a leküldött bányászoknak még eddig nem sikerült felhozni. Jelenleg egy hosszabb verssoron dolgozik, visszavonulva birtokaira, a sarokasztalhoz, közvetlen a Fizető Pincér hófedte csúcsai mögött!

    EPIGRAMM

    1. Jaj, Uram, engem bántanak.
    2. Nekem hideg nyállal kenik homlokom is.
    3. És bizonyos tekintetben mindig rúgnak hátulról.
    4. Jaj, roppant hideg hagymákat eszek.
    5. És nekem kezeim ragadnak.
    6. Jaj, tele van a föld bélülről kukacokkal.
    7. És most jut eszembe, hogy az ember nem él örökké.
    8. Jaj istenem, szerkesztő úr, mit tetszik szólni hozzá, hogy az ember meghal.
    9. És fekete földben sötét homokot eszik ragadós gombócokba összeragadva.
    10. Jaj, keserű így az élet, azér’ mondom, szerkesztő úr kérem, borzasztó nehéz az ember élete itt ezen a földön, bizony, bizony, s a súlyos angyal letorpad.
    11. S fáklyáját lefelé fordítja.

    Forrás: MEK

  • Füst Milán: Szózat az aggastyánhoz

    Bandzsítani kezd a szemed, mert itt az időd, küszöbödön már az öregség
    S te két szempontból nézed majd a végtelent: szögben töröd.
    S ha tombol is az éjfél majd körűled, meg se moccansz, ami kérlelhetetlen, nem alkuszol vele,
    Mert az vagy rég magad! S ha felhőid közt olykor eléd járúl egy-egy emberarc,
    Te mozdulatlan várod őt, nem bíztatod, nem kergeted
    S úgy űlsz előtte, mint a hegy.

    Vérző fogakkal álmodol, forognak súlyos álmaid s ki pitvarodban netán lányt ölel,
    Riadtan áll odébb, mikor mozdúlni hall. Azt mondják, ételek az eszményképeid
    S valóban képzeleted kövér nőknek hízeleg a főztjükért, – egy nagy leves,
    Hatalmas sűlt tökök és répák, hízott borjak járják olykor űltödet körül
    S te lassan ingatod a fejed erre – s titkaidat magad elhallgattatod:

    Hogy nincsen hajnalod, mely néked énekelne s nincsen éjszakád,
    Mely érdekelne, – néha tompán sírsz. S a háztetőiden
    Hiába járkál lámpásával már a régi rém, hiába zörget, nem figyelsz,
    Nem nézel már utána, mért zavar? Mivelhogy mind letűnt,
    Akinek tartozol. S ki ott fenn jár, a lelkiismeret, nemlétezőkhöz küld, hogy térdepelj.

    Óh átok az, hogy ittmaradtál bólogatni – s gyász és átok elszakadni, jól tudom. S hogy nem beszélsz,
    Megértelek. Maradj csak csendesen. S a csendes, sötét apácára bízd magad,
    Az éjszakára bizd elárvúlt lelked. Majd ő megtanít,
    Hogy megszeresd új társaid
    S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
    S akikhez máris tartozol:
    Az elfeledtek árnyait.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Önarckép

    Horgaselméjű s szikár
    Aggastyán akarok én is lenni, olyan, mint maga az Úr…
    S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet,
    Megvetéssel fordítom el akkor a fejem…

    Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem, – mint az arabs szamár,
    Ki megszagolván honni földjét, uj ösvényre fordul hirtelen, –
    Úgy indultam el én is egykor biztos útamon.
    És nem az öröm útját választottam én sem, – ám a kopár sivatagét,
    Hol vörös a földek szintje s nem legelész semmiféle nyáj, –
    De hol majd megpróbáltatik, ki mit bir el?
    S ha nem ád ott az égi Atya enni, azt kitartom-e?
    S a szomjuságtól majd jajongok-e?
    S a bitangságban majd, hogy elbitangolok-e?

    S minden tudásban kerestem egyre új tudást
    S a dicsőségben nagyobb dicsőségeket
    S hol világos volt az ég, nagyobb világolást
    S az asszonyölnél égetőbb és még nagyobb sötétet…

    Ugy látom, öregember én már nem leszek.
    S most folytassam a régit addig is? – Ó jaj, – kiáltanám egy ablakból talán
    De gúnytól félek s elbuvok magamba.
    Négy izzó fal mered reám csupán, –
    Az Úristennek vörhenyes haragja, –
    Majd bólogatva, lassan elmegyek.
    S mint ki régen hordja már szivében a halált, –
    Kárvallott számadó, megbántott, régi szolga
    S ki birót ment el keresni, de nem talált.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: „Ha csontjaimat meg kelletik adni” (Arany)

    Vad iramban fut e vad fogat.
    És mintha biztos célba vinne, jó födél felé:
    Befut az aggság, kórság, a foghíjjasság öveibe
    S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll.
    Nem baj, nem sirok. – Oh fussatok hát vad lovak
    S úgy száguldjatok vélem, hogy az emberek erdeje zúgjon,
    Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé,
    Ki ölni megy el, nem fél, – nem tekinti fenn a Teremtőt,
    Nem lesi arcát, borus-e s hogy mint itél, mikor kirepül majd ama golyó?…
    De így szól: ez a rend! – Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell halnom,
    Ki voltam éhes, mint a kigyók,
    Lusta, mint a krokodílus
    S pusztitó kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa
    S a mohóság vad foltjai mozdúltak meg a szememben.
    Hát ennen balsorsodat siratod?
    Tekintsd az ég madarát, ki segit annak, ha sikolt?
    Vedd a tölgyet, az órjást, mikor nyögve törik el a viharban,
    Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik
    És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhitott célja felé…
    S a vijjogó keselyűkről ird majd meg végül is hymnoszodat e világon s arról,
    Hogy szebbnek itéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Részeg éjszaka

    A szél lengeti széleid,
    Nehéz sötét. – S hol felhőid osonnak el,
    Egy kis csillag dereng ott s oly szelíd…

    Súlyos teher e földi lét nekem.
    Úgy mondják, mély-álmomban meggyógyulhatok…
    De nem lehet, aludni nem tudok.
    S a lelkem gőgjén nem változtatok.

    Oh némely ember alszik zsákokon,
    Befal, ledől s horkolván sose lát
    Bozontos mellű éjszakát.

    Mint tófenéken furcsa limlomok
    S a furcsa népség, mely ott imbolyog:
    Olyan vagyunk. – A nyelve hogy pörög
    Egynémely utcalánynak s hogy röhög, –
    Az udvarlója nem nem tetszik neki. –
    Bandzsít, kancsal, kopasz görög.

    S egy katona megy ott, a lábait veti,
    A bátorságát mind mellén viszi
    S az árokparton ördög ráncigál zsidót
    S egy sékelt ad neki.

    Oh nagypénteki részegek, dicsők,
    Hogy belefeküsztök a szélbe, – nők
    Nem kellenek már néktek s földi fények,
    Úgy száguldoztok, mint a vőlegények.

    Oh elhamvadni volna jó
    És feltámadni megint részegen…
    Részeg király volnék egy nagy hegyen.

    E hegynek én vagyok királya, – mondanám…
    S az özvegyasszony dolga jó legyen,
    S anyámra gondolnék a sírba’ lenn.

    Oh elhamvadni volna jó,
    Buzgón álomba kezdeni…
    E részeg éjszakán hadd jósolok:
    Hiába futsz ott fenn aranygolyó,
    E föld súlyos-beteg, mint én vagyok.
    Az inség itt a törvény, sírjatok,
    Mert sírni kell ám nektek mindezen,
    Hogy nincs termésetek e földeken,
    S ha néha van, – elönti öt folyó.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Egy hellenista arab költő búcsúverse

    Ó én völgyem, hegyem,
    S ó én szép, barna feleségem,
    S ó lágy, légi kéz, mely végigsimítottad homlokomat,
    S ti éjszaka örvényei s fekete tüzei szivemnek,
    S félelmek anyja, te hármas Hekaté, –

    Én elmegyek, én elmegyek, örökre búcsúzom,
    S nincs gyermeki báj, amely kicsalna siromból
    S barna lánynak édes panasza, mely mosolyra késztetné ajakam,
    Mert néma lettem, mint a föld,
    S néhány évszázad múlva felszánt a földmüvelő
    S csontjaim porát a szél összeakavarja.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Zsoltár

    Zenét és nyugalmat, lágy arcú gyermekeket,
    Munkát, amely boldogít s nőt, aki szeret,
    Megadod majd, megadod máskor…

    Most megtörten s hajadonfővel állok Eléd
    S ahogy teremtettél, búskomor tekintetemmel, –
    Gondjaim terhén merengek, – barna hajam eső veri
    S Feléd tárom ki két karom…

    S kiáltanék a mélységből, hogy halld szavam… De megismersz-e még?
    Vagy elfeledtél, nem szeretsz s már jó kezed
    Elnehezűlt szivemre többé nem teszed?
    S már lázas felhőid közt sincs lakásod
    S hiába várom onnan késő jeladásod?…

    Ki teremtettél s megátkoztál,
    Ki megcsókoltál és eltaszitottál,
    Uram, én nem tudok már szólani Hozzád!
    Néma lettem én s a szívem nem talál.

    De majd! az idők végével talán, ha dolgom itt letelt
    S ha szólitasz s megkérdezed majd tőlem: „miért fiam s hogyan?”
    S e hangra, mint a gyermek, felfigyel az alélt fájdalom s e szózatod
    Majd húnyt szememből ismét előcsalja régi könnyeim,
    Hogy ami néma már, – hová tünt, nem tudom, de érzem, él, –
    Az esengés Uram… mivoltod nagy fényétől új életre kél:
    Oh akkor felmutatom majd Előtted tört szivem…
    …Mi más valék, mint esengés? Hisz abból gyúrt kezed
    És nem szerettem senkit s voltam átkozott, akit az emberszív kivet…
    Taníts meg rá, hogy újra áldjalak
    S feledjem el, hogy nem találtalak…
    Oh add, hogy elfeledjem ezt az életet!

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Útra kelni, messzi menni…

    Útra kelni, messzi menni…
    Idegenbe’ megpihenni…
    Hol találja őt a tél, a nyár?
    A fű is felvídúl talán, amerre jár…

    S az út mentén köszöntik őt a fák
    Füttyent a szél, biccent az ág
    S örökre búcsút int az égnek kósza népe,
    Körűlrepdesvén sáppadt homlokát…
    Úgy nézi mind e balga fütyörészőt,
    Úgy megbámulja, mint a távozó csodát,
    Ki itthagy mindent, mi ölelni kész őt
    S a dúrva végtelenben ver tanyát…

    Őt meg kell nézni, mert az ég alatt
    Nincs több találkozás s a messzeségben
    Ki tudja, merre lesz a sírja majd?

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Magyar könyörgés

    Ó mért nem küldöd sugárodat,
    Ó mért nem küldöd sugárodat,
    Isten, mennyei kardodat.

    Ó mért nem küldöttél látnokot,
    Húnyt szemmel ki vezetni szokott,
    Rettenetes lángoszlopot.

    Mit mutassunk? nyitott sebeket,
    Sáros, szeges, nyűves sziveket,
    – Megalázottat ki szeret.

    Emeld fel mégegyszer a főnket,
    Gyűjtsd össze megtört kis erőnket,
    Könyörögeni hogy tudjunk előtted.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Füst Milán: Örökélet

    Tűzvész elől van menekvés,
    Rablók elől futhatsz messze,
    Orgyilkost öl fürge kés,
    Hogy őszi nap víg nép temesse,
    S az éjszakának árnyait
    Elűzi édes napsütés:

    De jaj, magadtól menekvésed
    Nincs e földön s föld alatt!
    Magad vagy elméd ős-talánya,
    Örökre társad, síri mécsed…
    S jaj, bús szerelmed vagy magad… –
    És életed örök magánya…

    Ember, bűnös, bús kalandor,
    Eltünődtem sorsodon:
    Menekűlsz baráti körbe,
    Elbujsz dús asszonyi ölbe,
    Búvol a síri gödörbe…
    Kígyó vagy te, majd madár…

    Bizony, lemégy a síri földbe
    S még alább, a sír alá is
    Mindhiába szállanál:
    Számodra nincs örök halál.