Amikor rád találtam én,
eszmém, rügyező ágam,
föllobbant bennem a remény,
s lett honom e világban.
Forrás: Garai Gábor versei / gyűjteményes kiadás
Címke: Garai Gábor
-
Garai Gábor – Remény
-
Garai Gábor – A perc kevés
Hiába oltottam beléd magam
nem vagy enyém, csak voltál.
S lehetsz még, akkor sem maradsz.
Lázadó szavam nem téged vádol
de minduntalan belőled ront rám
a reménytelenség.Közösségünk: káprázat, észrevétlen.
A megtért tudatnak már bonthatatlan
közeg vagy: köd, víz, mely
amint kiléptem köréből, összezárul
s nem maradtam nyomnak se benne
kivetett egészen.Így nézlek. Szinte elképzelhetetlen,
hogy testem veled elvegyült anyag.
Nem lelem magam szádban, se szemedben.
Ki vagy? Azt hinném, sosem láttalak.
Így nézlek én társtalan rettenetben.Mert társat lel a lélek és a lét
s örök legyen a pőre test magánya?
Tízmillió év konok szégyenét
hát soha senki sem törli le
két testet végleg egy áramkörbe zárva?Ezért alélás minden ölelés?
Akard: s a szégyent én veled letörlöm.
A száj, az öl, a perc, a perc kevés
a folytonosság kell már, az egész
józanul is, és izzón és örökkön.És enélkül már el nem nyughatom.
S ha sosem sikerült, s ha lehetetlen
én megteszem! Akard: s minden ízemben
te lüktetsz, én meg benned folytatom
harcom a halál pártütése ellen.Forrás: Lélektől lélekig
-
Garai Gábor – Veled vagyok
Érzed, ha gondod, bánatod van,
szólok hozzád, veled vagyok;
mint én is meghallom bajomban
hozzám szivárgó sóhajod?!Nélküled élni nem tudok már;
lásd, ha távol vagy, ha közel
– édes bájad körül-lobog bár –
keserű mámorod ölel.Kik összeforrottunk a bajban,
tilosban (s bűnben – mondanák
a szentek!), megleljük-e majdan
a közös kegyelem szavát?Megleljük-e? Veled keresném
étlen is ítéletnapig!
Míg ránkgyújtja e képtelen fény
hűségünk gyémánt holdjait.Forrás: Lélektől lélekig
-
Garai Gábor – Mint kisgyermek
Mint kisgyermek egy nagy pohár tejet
úgy iszom tápláló szerelmedet
és szétterjedsz bennem, Te hófehér:
Te leszel már ereimben a vér
s Te az eszmélet, Te a kábulat
Te a világot rendező tudat
míg lassan végleg átalakulok
és élni már csak általad tudok:járni csak úgy, ha Te is lépsz velem
szólni, ha Te szólítasz nevemen
látni, ha két szemed el nem bocsát
s kibírni ezt az örvénylő csodát
csak úgy, ha sodrását Te csitítod
Te bizonyos cél, Te tömény titok.Forrás: internetes verskép / Garai Gábor verse
-
Garai Gábor – Sokáig élni
Úgy szeretnék nagyon sokáig élni,
hogy öregen is megismerjelek,
mikor tüzedből már nem futja égni
s én is parázslok, alig perzselek.Tudom, hogy akkor is ragyogsz nekem még,
szemedtől ez a fény nem múlik el;
magad ragyogsz akkor is, nem az emlék,
s feledteted velem, hogy halni kell.Magad ragyogsz, a ráncok közül is épen
tündököl majd e lágy önkívület;
két csillagod a test mögötti térben,
hol a tagok elejtik terhüket,hol a nyers mámort az álom bevonja,
s nyugvók a vágyak, – sosem bágyadók;
hol öntudatlanul váltja valóra
csömörtelen varázslatát a csók.Forrás: Lélektől lélekig
-
Garai Gábor: Bizalom
S ha százszor is becsapnak, és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha épp az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítnek,
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be, —
akkor se mondom, hogy nem érdemes!Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet.
De csöndes szóval, eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;ki-be jár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva ma betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot a rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint a mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.Forrás: Lélektől lélekig
-
Garai Gábor – Hajnali metszet
Szürke buszokból ömlik ki a hajnal
hűvös és párás homlokú hada,
zörgő rekeszek közt pille-sóhajjal
úszik a kenyér meleg illata.Roppan a tejboltban a kifli, lassú,
langy kortyokban lényegül át a tej.
Anyja karján egy gyerek messzehangzó
ébredésére mozdony-kürt felel.Népes és gyors és otthonos az utca.
Aki most még tömény álmát alussza,
annak a kép délre porrá pereg szét:egy kék köpenyes férfi söpri össze,
együtt a friss széllel, halkan fütyülve,
a tegnap lomhán kóválygó szemetjét.Forrás: Lélektől lélekig
-
Garai Gábor: Töredékek a szerelemről
Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!
Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhitat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.
És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.*
Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rádbűvöltem rajongón – te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
Akkor is neked
köszönök mindent – s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.*
Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.*
Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.*
Mire megszüljük egymásnak magunkat,
kihordunk annyi kínt, kívül-belül,
hogy elszakadni egyikünk se tudhat
többé a másiktól:
feltétlenül
valljuk egymást, mint gyermekét az anyja. –
S akkor ha majd fájdalmak súlya nyom,
fele bánatod én veszem magamra,
és bűneid felét is vállalom.*
Mióta szeretlek, eszméletem
minden percében rád emlékezem,
álmomban is te őrzöl meg talán,
rólad tudósít munka és magány,
veled lep meg hajnalom, alkonyom,
s hozzád megyek, ha tőled távozom.*
Nincs itt más lehetőség:
lélek-fogytig a hűség
szálai két szeretetnek
végképp összeszövettek…*
És Penelopém vár odahaza,
szövi a remény álom-szőnyegét.
Nincs termő nyara, kacér tavasza,
néki ez a telt öröklét elég,
hogy el ne múljék tőle a varázs,
mit érkezésem, a bizonytalan
sajdít belé, s a halk vígasztalás,
hogy csak őérte őrzöm meg magam.Forrás: szeretem a verseket
-
Garai Gábor – Éhség
Naponta egyszer álljon meg a kés
a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
Világ-birodalom az éhezés.
Ez anya-föld emlőiből
ember ma, száz közül
hatvan, egyszer se szívja meg magát
naponta
jóllakottra.Másképp s precízen: 60 százalék
soha még
nem tolta el a tányért, hogy: elég!
Nincs képzete a jóllakásról!
(Mit palástol
e talányos képzet-hiány, – no most
legyetek okosok,
szó-alkimisták, iszony-artisták,
egzisztencialisták,
unalom-analitikusok!)Szemérmes adatok
fejezik ki világunk
tárgyiasan, indulattalanul:
évente mintegy 40 millió
éhhalál; és – bár ez banális – visszahull
közben ős-méhébe, az óceánba még
töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb,Továbbá:
minden második gyerek
e földön arra született,
hogy tízéves koráig többnyire
(kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
közönyös teremtőjének – kegyelmét
várni ki győzné! – visszafújja lelkét.S beriberi, pellagra, skorbut – ó,
durvábbak, mint a trauma, libidó,
szép civilizált luxus-nyavalyáink –
hordja az áldozatok garmadáit,
a püffedt tetemeket egybe:
hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
illeszkednek a dús reménytelenbe,
mint hűlt csontok a hanthoz…Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
én meg kecses versekre révedek,
és mihaszna vitákra futkosok,
s nyarak,
telek
járnak ki-be jól temperált szobámban,
s nyugalmamról gondoskodik az állam.De naponta egyszer megáll a kés
a kenyér s a hús fölött a kezemben,
és számban megkeseredik a nyál,
és megszégyenít teljesült szerelmem.
És teljes borzalmában látom őt,
a borda-kerítést, az állatit,
a számtalan névtelen Valakit,
a legszörnyűbb halálba szédülőt,
ember-fajom nagyobb felét,ki viseli a világ szégyenét,
s nem érti, mért;
ki tűrhetetlen napokat terelget,
és kit az ínség sárkánya sanyargat,
ki bajból bűnbe lép,
s ha szétcsapja kezét,
aligha tudja, hogy
várja és élteti a holnapot:
a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
a jóllakató világforradalmat.Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
-
Garai Gábor – Evés
Ma láttam az Embert, amint evett.
Derűsen ült aszfalt-rongyok s kövek
szurtos halmán, maga a nyugalom, –
körötte süvöltött a forgalom.
Csak bontó-vasát cövekelte ki
lábtól, nehogy ráhajtson valami
jármű; és szép kényelmesen evett:
kibökte a pasztőrtejes üveg
kartondugóját, majd kést vett elő,
egy zsemlecipót kettészelt, merő
szakértelem volt – semmi pongyola
hirtelenség! – minden mozdulata,
amint leharapott egy falatot,
s mielőtt megrágta volna, ivott
egy kortyot rá, s látszott, hogy szereti
a világot, magát, délidei
ejtőzését, a tejet, kenyeret,
most nem érdekli más, csak a meleg
áram, mely amint rág s kortyolva nyel,
zsigereiben lassan árad el…Hajdani méltóságok; hétevők,
ceremóniások, csipegetők,
csömörlött ínyencek, ebéd előtt
átöltözők – láttátok volna őt!
Kapkodva evő kákabélűek,
ha tudnátok, hogy tapadt az üveg
szája – óvatosan csókolva rá
fehér körét – a bajusza alá!Mert szertartás volt, bár táplálkozás,
ez a méltóságos falatozás.
Csöndje: a minden idők kétkezi
munkásainak örök ünnepi
áhítata az élelem előtt,
de fénye, amely az út kövezőt
bepermetezte, s róla a kopár
úttestre is lecsordult; fénye már
a frissen beidegzett érzetek
fürtös áram-dúcából érkezett,
a szokásból: hogy biztos rév a lét.
Hogy holnap is lesz munka és ebéd.Forrás: Kedvesch versek – Index.hu
