Címke: generációk

  • Vas István: Óda a tegnapi asszonyokhoz

    De szépek vagytok, tegnapi asszonyok!
    Hamvadó szemetekben még néha felragyog
    A régi büszkeség, amivel az első szeretőt
    Vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt,
    Nem sütöttétek le a szemeteket, ahogy illett akkoriban,
    És nem bújtattátok a szempillák fátylába démonian,
    Ti először itt mifelénk, ti válogatott kevesek,
    Akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett,
    A mi hitünkké, mely szemetekbe sütött, csalhatatlan, fiatalon,
    És a ti nézésetekből is a Remény, a Forradalom
    Hívott bennünket, az ébredő, felszított Vággyal egy –
    Ó, micsoda förtelmeket látott később a szemetek,
    Micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány halált,
    Hány börtönön át őrizte nekünk megváltó mosolyát,
    Mögötte hány holt férfi enyész, hány otthon füstölög,
    De ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok között,
    És fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk,
    Ma is, mint rég volt, vagy rég se volt, tudással telve ölelkezünk.

    És utcán vagy hangversenyen, ha feltűntök, szembe velem,
    A fejetek fölvetését már messziről megismerem,
    Mert ilyet nem tudnak semmimód az édesek, a maiak,
    A macskatekintetű puhák, a sejtelmesek, a démoniak,
    A szemükbe hulló hajúak, a lankatag idegbabák,
    Ahogy ti értettétek vívni a szerelem párbaját,
    És az ősbuja bajvívásnak új értelmű kedvet adott
    A tiszta, nagy homlok, a hátrasímult, gretagarbós hajatok,
    Ahogy irodában is tudtatok ülni és állni a műhelyekben,
    És tudtatok várni keményen, hívőn, hitetőn, töretlen,
    A hegytetőn fölszegett fejjel megállni a hajnali szélben,
    Az ágyban az új gyönyörökkel szembenézni merészen,
    És tisztán a szennyben, a vészben, ti erősek, ti szépek!

    Még ma is a tömegben megismerem, ha ti léptek,
    Mert izmos lábatok ma is ruganyos még, ma se csoszog.
    Mert ma is a jövőbe léptek, ti tegnapi asszonyok,
    Mint amikor a lábatok föl, föl a csúcs felé
    Kapaszkodott, tar ágakon átragyogó nap elé,
    Vagy a lejtőn lefelé nagyokat szökellve rohant,
    Vagy sílécen egyensúlyozott az ormótlan bakancs,
    Mely kedvesebb volt a szívemnek, mint most a tűsarok,
    S hogy tündöklött a lábatok, ti tegnapi asszonyok,
    Mikor a Dunán, alkonyi fényben, a gurulópadoson
    A deszkának feszült a hosszú szárkapocs izom,
    És mennyiféle fáradtság gyűlt össze a lábatokban,
    S hol mindenütt járt a lábatok, micsoda sarakban, táborokban,
    És fáradt lábatokkal is hogyan karoltatok –
    Az erőtök is micsoda gyönyör volt, ti tegnapi asszonyok!

    És hányunkat karoltatok, ti tegnapi asszonyok?
    Milyen szomorú társaság, ha visszagondolok!
    Mindegyitekhez milyen szeretők tartoztak, micsoda férjek,
    Kik innen-onnan, amíg lehetett, hozzátok visszatértek!
    Társaim, hova tűntetek, ti tegnapi férfiak?
    Milyen sírok temettek el, milyen börtönfalak?
    Milyen vesztőhely várt titeket, miféle új gyalázatú tűz?
    Miféle titkos kapcsolat az, mely minket összefűz?
    Nekem testvérem mind, aki titeket szeretett,
    Ti tegnapi, bátor asszonyok, mind, aki veletek
    Akart új életbe kezdeni, nem ahogy adatott:
    Ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi asszonyok.
    Csak értetek volt szép a kalandos, kurta átmenet,
    Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.

    Ezért hiszem, hogy a föld alá nagyobb kincs soha nem jutott,
    Mint mikor lekerülnek oda csontjaitok,
    A tatár koponyák, a buksi fejek, vagy a különös keletiek,
    A lábszárcsontok, a csodatudó ujjak, csigolyák, perecek.
    S aki közületek oda rég lekerült, mikor virágban állt,
    Azóta átragyogott idefönt minden homályt
    S a szépségből, a tegnapiból, nem tudom, mi maradt,
    De felsugárzik titkosan, mint földalatti nap.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Szabó Lőrinc: Lóci lázadása

    Karácsonyra feljött vidékről
    Lóci kedvence, az apám.
    Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,
    hogy délelőtt és délután

    tőle visszhangzott az egész ház
    és én már féltem egy kicsit,
    hogy itt hiába az okos szó,
    itt már csak a terror segít.

    Apám, látva, hogy unokája
    hogy a nyakamra nő, talán
    nevetett magában az ifjabb
    ügyetlen apán, a fián,

    s ha nem is gondolt vissza arra
    az időre, mikor velem
    bánt el, meg akarta mutatni,
    hogy hogy nevelnek helyesen,

    s mondott valamit a gyereknek,
    fél-tilalmat és fél-panaszt…
    Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,
    hisz olyasmit vagy ugyanazt

    mondtam volna esetleg én is…
    S szavára Lóci dacosan
    összerezzent, és vele én is,
    egész úgy, mintha én magam

    kaptam volna a szemrehányást,
    a szót, a tiltót, büntetőt,
    azt, ami oly gyűlöletes volt
    harmincegy évvel ezelőtt:

    úgy éreztem: most készülődik
    ellenem egy más akarat,
    úgy éreztem: lapulni kell, vagy
    összetörik a csontomat,

    és elöntött a keserűség,
    a gyerekkori fájdalom – –
    És Lóci felelt: – Csak azért is!
    Úgy lesz, ahogy én akarom! –

    És apám szólt: – De nem szabad, mert
    apu megbüntet!… – Lázadó
    hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz
    leszek! csak rossznak lenni jó! –

    Néztem apámat: énhelyettem
    játszotta meg, hogy szigorú,
    és Lócit: s láttam, hogy helyettem
    lázadt fel szegény kisfiú:

    helyettem lázadt, s amit egykor
    nem mertem, most megtette ő,
    s egyszerre nagyra nyílt, szabadra,
    előttem a nemhitt jövő,

    s valamit akartam csinálni,
    valami bolondot, vígat,
    ami majd mindent elfeledtet,
    és szóltam: – Lóci, gyere csak,

    gyere, kis disznó, megtanítlak
    röfögni… – Röfögtem neki
    és Lóci is röfögni kezdett,
    hogy potyogtak a könnyei,

    és béke lett és már mosolygott
    a harminc év kísértete,
    Lóci játszott s én nem sajnáltam,
    hogy a napom elment vele.

    Forrás: DIA