A Kárpátokban ellenünk vezették,
Hozzánk a télen így került Prokop.
Szakálla kender, a szeme tengerkék,
Ó, ez a szem sok szépet álmodott,
Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.
De ember tervez és Atyuska végez.
Most szenet és fát hord az iskolában,
Kis nebulóknak némán melegít,
És él szelíden, bizton, új hazában,
És várja, várja, hogy elengedik,
Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
Ám szenteltessék az Ő akaratja!
Prokop Petőfi nyelvét töri lassan,
S a Volga híján nézi a Marost.
Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
Hogy januárban vérrel áradott.
Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta,
S még mindig, mindig, mindig az a nóta.
Az iskolába jár egy szőke gyermek,
Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
Katonaapja akkor, ott esett el
A becsület kárpáti mezején.
Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan,
És varjakat lát szállni Mármarosban.
És odamegy halk lassan a gyerekhez,
S megsimogatja lágyan a haját,
Az ujjai oly fázósan remegnek,
És hallja távol haldoklók jaját,
S mintegy magának rebegi szegény:
Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én!
Forrás: MEK
