https://verskucko.com

Címke: gyász

  • Szabó Lőrinc: Egy éve írtam

    Egy éve írtam: „Köszönöm!” s: „Ne félj!” –
    tavaly ilyenkor, januárban: ezt még
    láttad, s a társát, hálám két szonettjét,
    s óh, hogy örültél! Sors és szenvedély
    jajdúlt bennük, húsz év bősége, mély
    szüksége, önzés, de már olyan egység,
    mely tudja, hogy nagy parancs őrzi rendjét
    és vállal mindent és mindent remél.
    Mért mondtam hát, hogy: „Ne félj”? Sohasem
    sütött szemedből úgy a szerelem,
    (húsz nap múlva temettünk, kedvesem!)
    „Ne félj!” Mi volt ez? Mily jós rezdület?
    Mire gondoltam? Nem féltettelek,
    mégis tudtam már szörnyű végedet?

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Mégis

    Ha sóhajod, többé nem hallik át,
    ha könnyed, soha nem hull már ide,
    ha emléked, szavak kísértete,
    ha vágyad, nem te szítod parazsát,
    ha mindig, a veled-halt ifjúság,
    ha talán, a nagy űrt ragyogja be,
    ha nincs, még benne van a volt íze,
    ha van, akkor is iker árvaság.
    Nem csupa innen és nem csupa túl,
    mihelyt megszövöm, szálaira hull
    s úgy fut a semmin keresztül-kasul:
    mégis egy vérem láng-csöppjeiben,
    mégis valóság, élet és jelen –
    mégis te vagy Minden Perc, kedvesem.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Végérvényesen

    Hogy oly egyszerre, s végérvényesen,
    az külön dermeszt! Csak a szörnyű tény,
    mely mindennél több (hogy nem vagy, szegény
    barátnőm!), csak az némítja szívem
    szüntelen háborgását tetteden,
    csak a belátás, hogy úgysincs remény,
    páncél s varázsszer… Hideg és kemény,
    gyémántkemény a tőröd, szerelem!
    Hogy egyszerre! – Van irgalmas halál…
    S végérvényesen! – A tiéd sivár,
    mint volt: nem enyhűl s mind mélyebbre fáj…
    Puha voltál, jó, meleg, kedvesem:
    arra vágyom, arra emlékezem…
    S most zord s kemény vagy, végérvényesen.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Ki-mi voltál?

    Ki-mi voltál? S milyen? Tízezredik
    próbám ez, lényed desztillálni… (Tán
    itt fog a szó!)… Szétszedlek, könnyű árny,
    s összeraklak, imbolygó mozaik:
    s oldalak, sűrítlek – emlékezik
    minden érzékem! – de egymás után
    csapja csak ki ügyetlen kémiám
    egyszerre-volt s szétszállt elemeid.
    Szívek szíve, idegek idege,
    élet s halál édes együttese,
    hogy újra légy, csak egy szó kellene;
    s olyan szó nincs (nemcsak rád: senkire!):
    tűnt titok vagy, csillaghűs képlete
    valami Legfőbb Jónak: te, te, Te!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Hiányzó köznapok

    Talán gyors bukás lett volna veled
    élnem: most mégis ez a legnagyobb
    fájdalmam, a mulasztás: az, ahogy
    lemondó büszkeséged szenvedett
    s ahogy titkolta! Nyugodt életet
    kívántunk, s bár sorsunk többet adott,
    hiányzott csókunkból a köznapok
    üdve-terhe, a próbált szeretet
    közele, rend, biztonság: ami nagy volt,
    az a szüntelen újuló kaland volt,
    melyre annyian vágynak: összekapcsolt,
    de szét is törte boldog éveid:
    be szánalmas az élet, be irigy,
    hogy egyféle csak és hogy oly rövid!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Képzelt párbeszéd

    Szóltál? – Nem. – De hisz most is szólsz! – Szívedben
    sirdogálok. – Ott vagy hát? – Te tudod.
    – Ott vagy, de titok, hogy mi. – Az vagyok,
    aminek gondolsz. – Többnek lehetetlen,
    mégis csak árny vagy. – Tavaly szeretetlen
    hittél éppilyen árnynak. – Óh, azok
    más halál voltak, azok a napok,
    haragos hetek, órák! – Mindaketten
    romboltuk egymást. – Én, én, tégedet!
    – S téged én. – Drágám, te, Kiszenvedett,
    te engem csak magaddal: odalett
    veled minden örömöm. – Tudom, érzem,
    siratlak is már, túlvilági férjem!
    – Sírj, sírj, szívem, kísértet-feleségem!

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Mert sehol se vagy

    Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek,
    nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád,
    mindig mutat valahol a világ
    s mindig elkap, bár kereső szememnek
    tévedései is hozzád vezetnek,
    úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
    villantják hangod, a szemed, a szád,
    csöndes játékait a képzeletnek:
    látlak s nem látlak, drága nevedet
    csengi csendülő szívembe szíved,
    de percenként újra elvesztelek:
    csillagokig nyílok szét s hallgatózom,
    üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
    húz le, sírodba, magamba csukódom.

    Forrás: DIA

  • Szabó Lőrinc: Ami közbejött

    Egy nap? Ezer év? Ami közbejött,
    áttörhetetlen. Még a tegnapi, –
    itt vagy! és a különbség oly kicsi:
    szinte csak alszol! De közben örök
    dolgok kezdődtek: tiltó küszöböd,
    min átléptél (mindent felejteni
    s végül tán épp a nevem mondva ki),
    azt semmi papi s cézári erők
    szét nem zúzhatják. Szívem szíve, még
    itt vagy: itt a kihűlt huszonöt év,
    te adtad, te vetted el: áldva légy.
    Itt vagy: majdnem te; s mégsem te. Ami
    hiányzik, mily óriás a „kicsi”!
    Sírodat zárják rám a zárai.

    Forrás: DIA

  • Ady Endre: Sírni, sírni, sírni

    Várni, ha éjfélt üt az óra,
    Egy közeledő koporsóra.
    Nem kérdezni, hogy kit temetnek,
    Csengettyűzni a gyászmenetnek.

    Ezüst sátrak, fekete leplek
    Alatt lóbálni egy keresztet.
    Állni gyászban, súlyos ezüstben,
    Fuldokolni a fáklyafüstben.

    Zörgő árnyakkal harcra kelni,
    Fojtott zsolozsmát énekelni.
    Hallgatni orgonák búgását,
    Síri harangok mély zúgását.

    Lépni mély, tárt sírokon által
    Komor pappal, néma szolgákkal.
    Remegve, bújva, lesve, lopva
    Nézni egy idegen halottra.

    Fázni holdas, babonás éjen
    Tömjén-árban, lihegve mélyen.
    Tagadni múltat, mellet verve,
    Megbabonázva, térdepelve.

    Megbánni mindent. Törve, gyónva
    Borulni rá egy koporsóra.
    Testamentumot, szörnyüt, írni
    És sírni, sírni, sírni, sírni.

    Forrás: MEK

  • Nagy László, Búcsú Tamási Árontól

    Te, aki a gyöngyvirágot
    kitűzted minden tavasszal,
    mellkasodba őrlő fényű
    csillagtelep ver gyökeret.

    Te, akinek magasra hágni
    anyatej adott erőt,
    fekvő fekete fenség,
    anyád hamva lesz lepedőd.

    Őrülten hitted: feloldja
    törvényes fényed az átkot.
    Trónra törő herceg, mi lettél?
    Megtépett álomkirály!

    Páva-palástod vállamon,
    glóriás poharad enyém,
    mind csupa gyászlevél immár,
    torokmaró keserűség.

    Kárvallás lesz minden évszak,
    hasztalan a szilaj szüret,
    megerjedt záport szürcsöl
    kövesedő táltosfogad.

    Sírodon gigász-délibáb –
    teremtett tündéreid
    meresztik a teleholdig
    mézcsepegő melleiket.

    Valld be: a gyönyör csalatás,
    nem múlik el soha a gond,
    rághatod a megoldásért
    kezed fejét ítéletig.

    Sírodra, tudom, hívsz majd
    csupadér magányos ordast,
    golyóverte szüggyel szétdúl
    szivárványt, mesét, idillt,

    illőn felgyöngyöz könnyel,
    az anyaföld fagyát bevérzi,
    s felvonítja égig a kínt,
    amit nem lehet kimondani!


    ,