Madár, ha rikoltana – ne felelj rá haraggal, kedvesem
virág, ha nyílna ablakod előtt – játékból se tépd le, kedvesem
madár és virág két gyönyörűsége életemnek.
Így beszélek hozzád, kedvesem és magam értek a szóból.
Te csak élj vidáman! Élj s ha aludni térsz meg
madár daloljon és virág nyíljon álmaidban.
Forrás: Lélektől lélekig
„Anyámnak kontya van kerek,
sötét és dús, mint egy meleg
eső utáni éjszakán
sötét és dús a lomb a fán.
Anyámnak szíve van, meleg,
piros és fáj, ha nem merek
időnként szemébe nézni:
ő minden gondolatomat érti.
Csak akkor leszek a kedvesed,
ha kerek kontyod lesz neked;
ha mint anyám: első jajomra
gyógyírt találsz minden bajomra.”
Forrás: Szívzuhogás
Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.
Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.
Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.
Lebegve lépett – már gyúlt a villany,
s kedvükre nézték, csodálták vígan.
És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.
Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh, hogy aggódtam – elveszik tőlem!
De begyes kedvük szívemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.
És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!
1925. jún. / 1928
Forrás: Szívzuhogás
A hatalmas szerelemnek
megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
gyönyörű kis tulipánt!
Szemeid szép ragyogása
eleven hajnali tűz,
ajkaid harmatozása
sok ezer gondot elűz.
Teljesítsd angyali szókkal,
szeretőd amire kért:
ezer ambrózia csókkal
fizetek válaszodért.
Forrás: Szívzuhogás
Szürkeszemű, szelíd este
ereszkedik a szívemre.
Szürkeszemű, szelíd éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgyse bánod,
úgyse voltam, csak barátod,
úgyse voltam semmi, semmi.
S egyszer úgyis el kell menni.
Szerettelek és szeretlek –
akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt,
de szíveden fehér hó volt,
fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen,
nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó…
Forrás: PIM
Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!
Forrás: PIM
Már néha gondolok a szerelemre.
Milyen lehet – én Istenem – milyen?
Találkoztam tán véle messze-messze,
valahol Andersen meséiben?
Komoly és barna kislány lesz. Merengő.
A lelke párna, puha selyemkendő.
És míg a többiek bután nevetnek,
virágokat hoz majd a kis betegnek.
Ágyamhoz ül. Meséskönyv a szeme.
Halkan beszél, csak nékem, soha másnak.
Fájó fejemre hűs borogatást rak.
És kacagása hegedű-zene.
Egy lány, ki én vagyok. Hozzám hasonló.
Különös, titkos és ritkán mosolygó.
Az éjbe néző. Fáradt. Enyhe. Csöndes.
Csak széttekint, és szobánkba csönd lesz.
Forrás: MEK
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Forrás: MEK
Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
ez amphorásan finom, ívelt ölelés?
Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,
s dobognak benne mind a csillagok.
Hol rejtezkedett ez a mozdulat,
ez asszonyosan diadalmas, teljes,
mint kiszabadult, röppenő madár?
Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,
miből e nem várt fűzfagally hasadt, –
mi rugalmas és most született ifjú,
mint szökőkúton hajnalban a csepp?
Ki hagyta rám e hajlékony hidat,
mely magányomból hozzád vezet?
Egyik pillére az én tenyerem,
másik pillére a te kezed.
