https://verskucko.com

Címke: gyermekkor

  • Mikszáth Kálmán: Otthon

    Itthon vagyok újra, újra itthon,
    Ismerősek jönnek velem szembe,
    Kedves arczok, elfeledt vonások;
    Gyermekkorom jut megint eszembe,
    És vele a fényes álmok, tervek…
    Istenem, de boldog is a gyermek!

    Egykedvűen mint a pipás ember,
    Ott gugol a kémény házunk felett;
    Már messziről meglátszik a füst, mit
    Óriási szájából ereget…
    Vidám, csendes az egész ház tája,
    A búcsúzó nap mosolyg le rája.

    A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
    Álmosan néz a ki- s bemenőkre,
    Engem látva, haragosan mordul,
    Felszökik, majd egyet ásít s végre
    Farkcsóválva hizeleg körültem,
    Míg én állok némán, elmerülten.

    Forrás: (pl. MEK / Arcanum – attól függ, hova teszed majd be)

  • Kamarás Klára – Félálomban

    hol vannak a régi színek,
    meleg barnák, bíborok,
    gyermekkorunk édes íze,
    mesék, álmok, illatok,
    hol van már a tündérkert, hol
    aranyalma ring a fán,
    hol a mesebeli sárkány,
    aki nem is rossz talán,
    lombok árnyán szép királylány
    csókot várva szendereg,
    álmait rég elrabolták,
    feneketlen kútba dobták
    ködös, álmos reggelek,
    hol vannak a fiúk, lányok,
    a sok földi, égi jó,
    szegény Villon se találta,
    hová tűnt a régi hó

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kártyás sír

    Bitang! –– kiáltja a szélvész utánunk,
    zsivány! –– sziszegi és megyünk tovább,
    s mint a gyerek, akit véresre vertek,
    isszuk az undor keserű borát.
    Finom kezünk szelíd arcunkra nyomjuk,
    s az álmok álma csöndbe hull reája,
    és játszani kezd elhagyott szívünkben
    az életünk laterna magicá-ja.

    Látunk mezőt és virgonc, pici bárányt,
    látunk karácsonyt, kávés reggelit,
    és az anyánkat is, kisírt szemekkel,
    és a szemünk könnyekkel megtelik.

    És reszketünk, ha elfújjuk a gyertyát,
    és a sötétség járkál körülünk,
    a paplanunkat is fülünkre húzzuk,
    halálosan magunkba merülünk.
    Ilyenkor az ágy hófehér mezőin
    az életünktől borzadozunk által,
    az egyik sír, a másik átkozódik,
    a költőben fölreszket egy csodás dal,
    és akinek egy pásztor volt az apja,
    az messziről egy pásztorfurulyát hall.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • B. Radó Lili – Fogócska

    Egy pillanatra, Uram, Isten,
    egy pillanatra engedj pihennem!
    Minek e hajszás, szívszorító,
    véres játékban benne lennem?

    Elfáradtam e nagy fogócskán,
    Uram, úgy únok felnőtt lenni,
    engedj egy kicsit visszamenni
    húsz év előttre, kisgyereknek,
    sírni, amin a többi sírhat,
    s nevetni, amin ők nevetnek.

    Uram lásd, sohse voltam boldog,
    nézz le egyszer ezer sebemre,
    amit szívem helyében hordok.
    Simogass engem síma kézzel
    s mert hangom halk s az űrbe vész el,
    Te szólj helyettem a fogóknak:

    ó Kínom, Könnyem, Kétkedésem,
    hajszás Harc és ezernyi Verseny,
    gyötrött Dalom, sok véres Versem,
    Féltés, Gond, ájult Szerelem,
    ne játsszatok többé velem,
    nem ér a nevem.
    Kiállok a sorból.

    Forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

  • Szabó Magda: Karácsony

    Oldják iszákjukat a csendesülő,
    alacsony fellegek,
    omlik az ártatlan, együgyű hó
    a háztetők felett.
    A füst elkapja derekát,
    együtt forognak,
    úgy imbolyodik a világ,
    ahogy ők imbolyodnak.

    Húzzák már komoly szarvasok
    az ünnepet,
    szájuk körül az esti pára
    s az eltűnt gyermekkor lebeg.
    Omlik a hó, ömlik a hó,
    nem nézi, hova hull,
    csak bámulnak a szarvasok,
    szarvukon gyertya gyúl.

    Ömlik a hó, omlik a hó,
    leng, surrog és kering,
    eltemeti a surranó
    december lépteit,
    meztelen, ezüst lábnyoma
    nem villan már sehol,
    a szarvas békén lépeget,
    bizakodik, dalol.

    „Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.
    „Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.
    Rám néz, én meg rá. Hallgatok.
    Mit feleljek neki?

    Forrás: Szeretem a verseket

  • József Attila – Isten

    Hogyha golyóznak a gyerekek,
    az isten köztük ott ténfereg.
    S ha egy a szemét nagyra nyitja,
    golyóját ő lyukba gurítja.

    Ő sohase gondol magára,
    de nagyon ügyel a világra.
    A lányokat ő csinosítja,
    friss széllel arcuk pirosítja.

    Ő vigyáz a tiszta cipőre,
    az utcán is kitér előre.
    Nem tolakszik és nem verekszik,
    ha alszunk, csöndesen lefekszik.

    Gondolatban tán nem is hittem.
    De mikor egy nagy zsákot vittem
    s ledobván, ráültem a zsákra,
    a testem akkor is őt látta.

    Most már tudom őt mindenképpen,
    minden dolgában tetten értem.
    S tudom is, miért szeret engem –
    tetten értem az én szívemben.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Benedek Elek – Jövel, jövel!

    Hallom már, angyal szárnya lebben,
    Szívem, mint régen, meg-megrebben,
    Itt vagy közel!
    Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
    Rajtad csüng lelkem, semmi máson,
    Jövel, jövel!

    Jövel, jövel, én várva várlak,
    Még itt se vagy, már áldva áldlak,
    Vidul szívem.
    Az ég alatt bárhová térsz be,
    Öreg szívet gyermekké téssz te
    Mindenkiben.

    Jövel, jövel, mint egykor, régen,
    Hadd éljem újra gyermekségem
    Szép esteiét,
    Mikor a földet hó megeste,
    Dal s mese közt karácsonyeste
    Vígan telék.

    Dió meg alma, más se kellett,
    Szegénynek is, óh, erre tellett!
    Volt asztalán.
    Karácsonyfák nem ragyogtak bár,
    Angyalok akkor is voltak már…
    De voltak ám!

    Hallom már, angyal szárnya lebben,
    Szívem, mint régen, meg-megrebben,
    Itt vagy közel.
    Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
    Rajtad csüng lelkem semmi máson,
    Jövel, jövel!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Benedek Elek: Jövel, jövel!

    Hallom már, angyal szárnya lebben,
    szívem, mint régen, meg-megrebben,
    itt vagy közel!
    Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
    rajtad csüng lelkem, semmi máson,
    jövel, jövel!

    Jövel, jövel, én várva várlak,
    még itt se vagy, már áldva áldlak,
    vidul szívem.
    Az ég alatt bárhová térsz be,
    öreg szívet gyermekké téssz te
    mindenkiben.

    Jövel, jövel, mint egykor, régen,
    hadd éljem újra gyermekségem
    szép esteit,
    mikor a földet hó megeste,
    dal s mese közt karácsonyeste
    vígan telék.

    Dió meg alma, más se kellett,
    szegénynek is, óh, erre tellett!
    Volt asztalán.
    Karácsonyfák nem ragyogtak bár,
    angyalok akkor is voltak már…
    De voltak ám!

    Hallom már, angyal szárnya lebben,
    szívem, mint régen, meg-megrebben,
    itt vagy közel.
    Itt vagy közel, óh, szép karácsony,
    rajtad csüng lelkem, semmi máson,
    jövel, jövel!

    Forrás: magyar-versek.hu

  • Kosztolányi Dezső: Lánc, lánc, eszterlánc

    Lánc, lánc, eszterlánc,
    eszterlánci cérna,
    kisleányok bús körében
    kergetőzöm én ma.

    Nincs semmi aranyom,
    jobbra-balra löknek,
    körbe-körbe, egyre körbe,
    láncán kis kezöknek.

    Merre menjek, szóljatok,
    hátra vagy előre?
    Az erdőbe megbotoltam,
    egy nagy, csúnya kőbe.

    Voltam én is jófiú,
    Istenem, de régen,
    csigabigát én is hívtam
    künn a régi réten.

    Verset mondtam én is ám
    gilicemadárra,
    magyar gyerek gyógyította,
    török gyerek vágta.

    Jártam az erdőben is
    csillagot keresve,
    aranykapun én is bújtam,
    és aludtam este.

    Nézzetek rám, húgaim,
    éjjel most nem alszom,
    bámulom a holdvilágot,
    véres már az arcom.

    Nézzetek rám, lelkeim,
    a cipőm levásott,
    körmeimmel, kárörömmel
    csúnya gödröt ások.

    Szánjatok meg, szíveim,
    rongyos a kabátom,
    szédül a lánc, szédül a tánc,
    már utam se látom.

    Szeretem a láncot én,
    de úgy fáj e sok lánc,
    szeretem a táncot is én,
    csakhogy ez pokoltánc.

    Engedjetek innen el,
    hagyjatok magamra,
    este szépen süt a lámpám,
    este jó a kamra.

    Hagyjatok szaladni még,
    tündérekbe hinni,
    fehér csészéből szelíden
    fehér tejet inni.

    Forrás: MEK


  • Szabó Lőrinc: Nefelejcs

    A virágokból először a kék
    nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
    külön is megszerettem, hogy olyan
    beszélgetős és hogy értelme van:
    szinte rászól az emberre vele,
    úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
    ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
    jól hallottam, egész világosan,
    égszín hangját, néha meg én magam
    súgtam, vagy nem is súgtam, csak olyan
    nagyon vártam már, hogy tán a szívem
    szólt helyette vagy éppen a fülem:
    ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
    vagy tényleg csalok, neki, a neve
    mondásával?… De még ha csalok is,
    nyugtattam meg magamat, az a kis
    segítség semmi, hisz úgy szeretem;
    s dehogy felejtem, nem én, sohasem!

    Forrás: DIA