(Lator László fordítása)
Pár kurta év múltán kedveseid,
akik már nincsenek, valami képet
választanak, jelet, hogy már poros
emlékezeted megőrizze őket.
Anyám, a Volturno utcában aznap
viselt, égszínkék könnyű fátyol
által maradt meg bennem elevennek.
Kesztyűs kezével fogta a kezem,
szép mosolyát az öregkori gondok
nem gyűrték össze még. Elég csinos,
hogy végeláthatatlan idejében
s a birtoklás olyan érzékies
gőgjében elragadja kisfiát.
Apám egy pajtában látom, hová
egy váratlan augusztusi vihar
elől húzódott a kiránduláson.
Nem az arcát – szalmával teleszórt
nagy mellkasát látom, amelyhez
a kalandtól mámorosan simultam.
Énekeltünk.
És most, hogy újra
együtt szeretném látni őket,
a kis sírboltnak dőlve, mint egy ócska
televízión, próbálom betűzni
az összefüggéstelen képeket:
Egy óriás, haja közt szalmaszálak,
egy gyönyörű lány derekát szorítja.
Keringőznek. S a lány orcája pírját
égszínkék, könnyű kis fátyol takarja.
Forrás: Lélektől lélekig
