Címke: gyönyör

  • Szabó Lőrinc: Emlékszel? Mire?

    A perc után, a lobbanás után,
    a fényszárnyak, a robbanás után,
    melyben agyamtól a lábujjadig
    a mindenség végső határait
    bejárta bennünk isten gyönyöre,
    a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
    te is érezted, mint én, azt a jó
    lankadást, a visszazsugorodó
    életet, az emberit, amit én?
    Még ájult voltam, s bőröm felszínén
    valami nyugodt, ismerős meleg
    ömlött el: az újra-nyíló erek
    hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
    s az zsongatott és altatott: a szánk
    félrecsúszott: még éreztem, milyen
    édes voltál, és hogy a szerelem…
    Aztán semmit… Most meg, ébredve – – Te,
    mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!

    Forrás: DIA


  • Szabó Lőrinc: Titkos párbeszéd

    S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
    – Számolni kezdeném a perceket.
    Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
    – Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
    S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
    – Füst s láng bennem is együtt kavarog.
    Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
    – Nem mozdulok, el ne riasszalak!
    Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
    – Nap! zöld árny! tücskök! ezüst éjszakák!
    Mit mond majd az első tekinteted?
    – Hogy eddig csak hazudni mert neked.
    Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
    – Félelmes az isten ígézete!
    Utad leszek tőle a föld felé.
    – Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
    Várj! Ma! Talán! Én se tudom, mi lesz…
    – Még a boldogság is rettenetes!

    Forrás: DIA

  • Váci Mihály: Mikor vetkezni kezd és karcsú

    Mikor vetkezni kezd és karcsú
    teste, mint rózsaszínű ének,
    felszáll a szoknyák hullt habjaiból.

    Mellei bárányfelső remegéssel
    keresnek tenyeret, és combjai kacagva
    a virágkönnyű nadrágból kibújnak,
    hajladozva e fényes barna nádak.

    Olyankor rám nevet tíz ujja rejtekéből:
    „Te mit bámulsz?” – mert én csak állok
    szemem tág partjain, és leselkedem,
    mint ha kamasz fiú fürdő leányt les lopva,
    mikor vetkezni kezd és karcsú.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Petronius Arbiter: A valódi gyönyörűség

    fordította Babits Mihály

    Csúf és kurta a Teljesűlés kéje;
    megvolt, s törve sohajtasz: „Kár, hogy megvolt!”
    Kedvesem, ne siessünk, mint a barmok,
    vágyainkát a Pillanatba ölni:
    mert ellankad a tűz, elvész az érzés.

    Inkább végtelen – így, így! – ünnepelvén
    nyujtsuk a boldog heverést s a csókot!
    Így majd semmi csömör nem ér el, semmi
    lankadás; gyönyörünk volt, van, lesz, mindig
    újra kezdődik, soha sincsen vége…

  • Propertius: Elmondja gyönyörűségeit

    fordította Babits Mihály

    Boldog idő! Boldogságomtól boldogított ágy!
    Éjjeli boldog idő! Boldog a bölcs szerető!
    Édes az esteli szóváltás a lámpavilágnál,
    és ha a lámpa kihunyt, édes az éjjeli harc.

    Változatos harc volt: majd meztelen emleje lett pajzs,
    majd dacosan komorult, s inge nyakára borult.
    Majd ha a pillákat szemeimre lenyomta az álom,
    csókkal nyitva ki, szólt: „Lanyha, te alva heversz?”

    Két karodat hány-mód és hány ölelésre cserélted,
    s mily makacson késtek csókjaim ajkaidon!
    Óh csak az élvezetet ne vakítsd meg irígy takarással:
    tudd meg: a szem gyönyöre vezeti vágyaimat.

    Lásd, Helenát is meztelenül szereté meg Páris,
    amint Menelaos ágya közül kiszökött.
    S Endymion, kit a Nap ragyogó nővére megejtett,
    a csupasz istennőt meztelenül ölelé.

    Hogyha azért gonoszul takarózván fekszel a párnán,
    meglásd, kandi kezem összeszakítja ruhád!
    Sőt ha tovább ingerled a vágyam durva haraggá,
    rózsákat karodon mély harapás sebe fest.

    Nem gátolhat a játékban tömör és kerek emlőd,
    hadd szégyellje magát az, aki csúf s anya már,
    de te itasd szemem a buja látás drága borával,
    míg csak tűri a sors, s nem jön a végtelen éj.

    Óh bár úgy fonnánk testemmel testedet egybe,
    hogy szent láncaikat szét sose törje idő,
    mint ahogy a gerlék egyforma s örök szerelemben
    csókosan élvezik át isteni életüket.

    Balga keresheti csak végét az igaz gyönyöröknek,
    mert az igaz vágy nem ismeri a zabolát;
    és hamarabb megcsalja a gazdát a bevetett föld,
    és hamarább űz Sol zord fekete lovakat,

    és vizeit hamarább csalogatja vissza a forrás,
    száraz medrében hagyva halott halait,
    mint hogy én máshoz dobogó szívvel közelítsek:
    ő volt hajnalom, és ő legyen alkonyom is!

    Adna ily éjeket, életnek sok volna egy év is!
    s nem sírnék, amikor hívna a csónakos agg.
    Adna sok ily gyönyör-éjt, ragyogó mennyekbe röpülnék:
    koldus is isten lesz isteni karjaiban!

    S bár mindenki csak ezt vágyná: vigadozva heverni
    víg szeretők bor- s mézillatú combjai közt:
    kard, kürt, hadihajó nem volna, se gyilkos erőszak,
    Ádria nem verné harcosaink tetemeit,

    s Róma! örök diadalmaidért gyűlölve örök gyász,
    gyermekeid gyásza most nem alázna porig!
    Engem méltán ér unokák dicsérete: istent
    nem sértette vidám örömeim pohara.

    Te pedig, édesem, élvezz! élvezz! – Csókjaidat ha
    mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés!
    Látod? –: az elnyílt rózsáról hullongnak a szirmok,
    sárgúló levelek úsznak a váza vizén!

    Éltünk büszke gyönyör, ragyogás, s holnapra mögöttünk
    döngve becsapja talán érckapuját a halál.