Címke: háború

  • Radnóti Miklós: Negyedik ecloga

    KÖLTŐ
    Kérdeztél volna csak magzat koromban…
    Ó, tudtam, tudtam én!
    Üvöltöttem, nem kell a világ! goromba!
    tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
    És megmaradtam. A fejem rég kemény.
    S tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én.

    A HANG
    S a vörheny és a kanyaró
    vörös hullámai mind partradobtak.
    Egyszer el akart nyelni; – aztán kiköpött a tó.
    Mit gondolsz, miért vett mégis karjára az idő?
    S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
    a lucskos és rejtelmes gépezet
    hogy szolgál… ó miért? s a rettentő virág
    nem nyílik még husodban tán a rák.

    KÖLTŐ
    Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok.
    Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
    Szabad szerettem volna lenni mindig
    s őrök kisértek végig az uton.

    A HANG
    Jártál szellőtől fényes csúcsokon,
    s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
    bokrok közt térdepelni egy jámbor őz-sutát;
    láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet,
    s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
    s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár…

    KÖLTŐ
    Rabságból ezt se látni már.
    Hegy lettem volna, vagy növény, madár…
    vigasztaló, pillangó gondolat,
    tünő istenkedés. Segíts szabadság,
    ó hadd leljem meg végre honnomat!
    A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és bokrokat,
    a lélek szélben égő szárnyait!
    És megszületni ujra új világra,
    mikor arany gőzök közül vakít
    s új hajnalokra kél a nap világa.
    Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
    érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
    A lepkét könnyü szél sodorja, száll.
    A fák között már fuvall a halál.
    És már tudom, halálra érek én is,
    emelt s leejt a hullámzó idő;
    rab voltam és magányom lassan
    növekszik, mint a hold karéja nő.
    Szabad leszek, a föld feloldoz,
    s az összetört világ a föld felett
    lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek.
    Szállj fel, te súlyos szárnyu képzelet!

    A HANG
    Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
    elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
    De haragod füstje még szálljon az égig,
    s az égre írj, ha minden összetört!

    1943

  • Radnóti Miklós: Második ecloga

    REPÜLŐ
    Jó messzi jártunk éjjel, dühömben már nevettem,
    méhrajként zümmögött a sok vadász felettem,
    a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
    míg végül új rajunk feltünt a láthatáron.
    Kis híja volt s leszednek s lenn összesöprögetnek,
    de visszajöttem nézd! és holnap ujra retteg
    s pincébe bú előlem a gyáva Európa…
    no hagyjuk már, elég! Írtál-e tegnap óta?

    KÖLTŐ
    Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska
    ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én,
    akár neked, hogy fönn is tudd hogy’ élek én,
    mikor a robbanó és beomló házsorok
    között a véreres hold fénye támolyog
    és feltüremlenek mind, rémülten a terek,
    a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
    s a gépek egyre jönnek, eltünnek s újra mint
    a hörgő őrület lecsapnak újra mind!
    Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
    ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
    mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska
    miákol és az eb vonít s a kis halacska –
    s a többi… És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
    a gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
    ne is tagadd, barátod! és összenőtt veled.
    Miről gondolkodol, míg szállsz fejünk felett?

    REPÜLŐ
    Nevess ki. Félek ott fönn. S a kedvesemre vágyom
    s lehunyva két szemem, heverni lenn egy ágyon.
    Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
    a kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
    Ha fönn vagyok, lejönnék! s lenn ujra szállni vágyom,
    nincs nékem már helyem e nékem gyúrt világon.
    S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
    igaz, de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten…
    De hisz tudod! s megírod! és nem lesz majd titok,
    emberként éltem én is, ki most csak pusztitok,
    ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg…
    Írsz rólam?

    KÖLTŐ
    Hogyha élek. S ha lesz még majd kinek.

    (1941)

    Gáti József előadásában: https://www.youtube.com/watch?v=DHUrK2mnA0I&list=PLOonLsjvSGuSczg7aCLrF3iwxog3hjTGM&index=3

  • Radnóti Miklós: Első ecloga

    „Quippe ubi fas versum atque nefas: tot
    bella per orbem,
    tam multae scelerum facies;…”

    Vergilius

    „Mivel mindenütt összekeveredett a jogos és a jogtalan:
    annyi háború a földkerekségen,
    oly sokféle a bűnök arca…”

    (Vergilius, Eclogae)

    PÁSZTOR
    Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava végre?

    KÖLTŐ
    Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a tavasz már!

    PÁSZTOR
    Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd csak meg a tócsát,
    most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti tükrét
    rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, –
    már elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok.
    Mért vagy olyan szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?

    KÖLTŐ
    Még szomorú se vagyok, megszoktam e szörnyű világot
    annyira, hogy már néha nem is fáj, – undorodom csak.

    PÁSZTOR
    Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain izzó
    ágyúcsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
    s medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
    asszonyi had, gyerek és öreg összekötött batyuval fut
    s földrehasal, ha fölötte keringeni kezd a halál és
    annyi halott hever ott, hogy nincs aki eltakarítsa.
    Azt hiszem, ismerted Federícót,* elmenekült, mondd?

    KÖLTŐ
    Nem menekült. Két éve megölték már Granadában.

    PÁSZTOR
    García Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még!
    Háborúról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
    így tűnik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?

    KÖLTŐ
    Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva
    tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának.
    Ennyi marad meg majd a kíváncsi utódnak a műből.

    PÁSZTOR
    Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?
    Nem menekült el a drága Attila* se, csak nemet intett
    folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így
    belepusztult?
    Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e korban?

    KÖLTŐ
    Ágyúdörej közt? Üszkösödő romok, árva faluk közt?
    Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
    ott az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
    bár a kereszt, mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
    már a favágó, – várja, de addig is új levelet hajt.
    Jó neked, itt nyugalom van, ritka a farkas is erre,
    s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl, a másé,
    mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad.
    Áldjon az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek,
    alkonyi lepke lebeg már s pergeti szárnya ezüstjét.



  • Radnóti Miklós: Himnusz a békéről

    Te tünde fény! futó reménység vagy te,
    forgó századoknak ritka éke:
    zengő szavakkal s egyre lelkesebben
    szóltam hozzád könnyüléptü béke!

    Szólnék most ujra, merre vagy? hová
    tüntél e télből, mely rólad papol
    s acélt fen szívek ellen, – ellened!
    A szőllőszemben alszik így a bor
    ahogy te most mibennünk rejtezel.

    Pattanj ki hát! egy régesrégi kép
    kisért a dalló száju boldogokról;
    de jaj, tudunk-e énekelni még?
    Ó, jöjj el már te szellős március!

    most még kemény fagyokkal jő a reggel,
    didergő erdők anyja téli nap:
    leheld be zúzos fáidat meleggel,
    s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk
    e háboruk perzselte télben itt,
    ahol az ellenállni gyönge lélek
    tanulja már az öklök érveit.

    Nyarakra gondolunk s hogy erdeink
    majd lombosodnak s bennük járni jó,
    és kertjeinknek sűrü illatában
    fáján akad a hullni kész dió!

    s arany napoknak alján pattanó
    labdák körül gomolygó gombolyag,
    gyereksereg visong; a réteken
    zászlós sörényü, csillogó lovak
    száguldanak a hulló nap felé!

    s fejünk felett surrog és csivog
    a fecskefészkektől sötét eresz!
    Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
    Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!

    1938

  • Radnóti Miklós: Lomb alatt

    Kora reggel óta csöndben heverek én,
    balról a diófa, jobbról kiterítve
    háborút ujságol a vérszagu ujság.
    Keresztülsüt a nap a dió levelén,
    erős ere látszik. Öreg fa ez itt, de
    kemény hóna alatt meglebben egy új ág.

    Nézek rá, visszanéz; kissé reszket a fa,
    gyönge csúcsán gyermek szellőcske üldögél.
    Fülemre fordulok és hallom, alattam
    fészkében megmozdul, nőni akar s puha
    földet kaparász az ezerujju gyökér
    és a tücsökugrás kicsi zaja pattan.

    Nézd, fut a rigó, fujd fel a tollát,
    gyere le szellő,
    már hajlik az ág,
    fut a béke is, zizzen az ujság,
    gyere le szellő,
    dagadj viharrá,
    lépj rá a lombra, szakadj le alá.
    Gyere le szellő,
    már hajlik az ág,
    elfut a béke s kigyúl a világ.

    1935

  • Várnai Zseni: Katonafiamnak!

    Én magzatom, szép katonafiam,
    szíve vérével ír neked anyád.
    Mióta a császár kenyerét eszed,
    vörösbe fordult itthon a világ.
    Most készülünk a döntő, nagy csatára,
    s ti lesztek ellenünk majd a sereg,
    ha ráuszítnak önnön véreidre:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
    már lesi a munkás szolgahadat,
    hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
    várja az erőt mely életet ad,
    most megmérjük írdatlan, nagy erőnket
    s nem ringatnak majd kalászt a szelek;
    a termőföld lesz a mi lázadásunk:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
    én sírok, ki méhemben hordtalak,
    ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
    hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
    hús a húsomból, vér a véremből,
    hogy emelhetnél te akkor kezet,
    ha én zokogom, sikoltom feléd:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.

    A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
    a reménységünk, mindenünk: az Élet!
    Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
    a te felzúdult bús rabszolgavéred;
    borítson el a forradalmi mámor,
    ha hömpölyög a lázadó sereg,
    mint felkorbácsolt, zúgó tengerár:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Most még csak háborog az óceán,
    s a kevély hajót már tépi, dobálja,
    mi lesz, ha majd ős medréből kitör,
    ha úrrá lesz a tenger akarása!
    Mi lesz, ha minden katonafiú
    szülőanyjától kap egy levelet,
    mely lázít, gyújt, vérbeborít:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!


  • Várnai Zseni: Békét akar már minden ember!

    Ha százszor mondtad, mondd ezerszer,
    szívvel és tiszta értelemmel,
    kiáltsd világgá szép szavakkal,
    avagy viharzó indulattal,
    ne félj, hogy hangod, mint a szellő,
    oly könnyű és oly légbe lengő,
    vagy, mint csöpp víz az óceánban,
    elenyészik a nagy világban!

    Igen, csupán csak ennyi volna,
    hangod, ha egymagában szólna,
    de milliókkal egybeforrva,
    szíved a föld szavát dobogja;
    Ha százszor mondtad, mondd ezerszer:
    Békét akar minden ember!

    Beszélj a fák, füvek nevében,
    kutyád is fél, reszket az éjben,
    búvik a vad, mert ő is érzi,
    hogy a halál szele kisérti,
    a néma halak sem feledték,
    testvéreik iszonyú vesztét,
    mikor méreggé vált a tenger…
    S ki tette ezt? Az ember, ember!

    De te, aki a békét véded,
    a kövekért is mondj beszédet,
    és milliókkal egybeforrva
    szíved legyen a lét motorja…
    S ha százszor mondtad, mondd ezerszer
    Békét akar most minden ember!

    Te, minden földrész minden népe,
    magad légy önmagad reménye,
    tiéd a lét s nemlét hatalma;
    Emberiség, vigyázz magadra!
    Emberiség! E szóban érzed
    talán a nagy testvériséget?!
    Emberiség, ez azt jelenti:
    tanuljuk meg egymást szeretni…

    Kezünk most már gyufát se gyújtson,
    nehogy a világ lángragyúljon,
    mert mindenütt atom, s atom van,
    s elveszünk, az atom, ha robban…
    EMBERISÉG, MONDD SZÁZEZERSZER :
    BÉKÉT AKAR MOST MINDEN EMBER!!!


  • József Attila: (ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT…)

    Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
    a meg nem gondolt gondolat,
    belezabál, amit kifőztünk,
    s emberből emberbe szalad.

    Miatta nem tudja a részeg,
    ha kedvét pezsgőbe öli,
    hogy iszonyodó kis szegények
    üres levesét hörpöli.

    S mert a nemzetekből a szellem
    nem facsar nedves jajokat,
    hát új gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.
    Az elnyomás csapatban károg,
    élő szívre mint dögre száll –
    s a földgolyón nyomor szivárog,
    mint hülyék orcáján a nyál.

    Lógatják szárnyuk az ínségnek
    gombostűjére szúrt nyarak.
    Bemásszák lelkünket a gépek,
    mint aluvót a bogarak.
    Belsőnk odvába bútt a hálás
    hűség, a könny lángba pereg –
    űzi egymást a bosszuállás
    vágya s a lelkiismeret.

    S mint a sakál, mely csillagoknak
    fordul kihányni hangjait,
    egünkre, hol kínok ragyognak,
    a költő hasztalan vonít…
    Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
    vastőrökül köröskörül
    hányszor lelkembe vagytok szúrva –
    (itt csak meghalni sikerül.)

    S mégis bízom. Könnyezve intlek,
    szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
    Bízom, hisz mint elődeinket,
    karóba nem húznak ma már.

    Majd a szabadság békessége
    is eljön, finomúl a kín –
    s minket is elfelednek végre
    lugasok csendes árnyain.

    1937. jan.