https://verskucko.com

Címke: háború

  • Radnóti Miklós: Lomb alatt

    Kora reggel óta csöndben heverek én,
    balról a diófa, jobbról kiterítve
    háborút ujságol a vérszagu ujság.
    Keresztülsüt a nap a dió levelén,
    erős ere látszik. Öreg fa ez itt, de
    kemény hóna alatt meglebben egy új ág.

    Nézek rá, visszanéz; kissé reszket a fa,
    gyönge csúcsán gyermek szellőcske üldögél.
    Fülemre fordulok és hallom, alattam
    fészkében megmozdul, nőni akar s puha
    földet kaparász az ezerujju gyökér
    és a tücsökugrás kicsi zaja pattan.

    Nézd, fut a rigó, fujd fel a tollát,
    gyere le szellő,
    már hajlik az ág,
    fut a béke is, zizzen az ujság,
    gyere le szellő,
    dagadj viharrá,
    lépj rá a lombra, szakadj le alá.
    Gyere le szellő,
    már hajlik az ág,
    elfut a béke s kigyúl a világ.

    1935

  • Várnai Zseni: Katonafiamnak!

    Én magzatom, szép katonafiam,
    szíve vérével ír neked anyád.
    Mióta a császár kenyerét eszed,
    vörösbe fordult itthon a világ.
    Most készülünk a döntő, nagy csatára,
    s ti lesztek ellenünk majd a sereg,
    ha ráuszítnak önnön véreidre:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Az anyaföldnek most zsendül a méhe,
    már lesi a munkás szolgahadat,
    hogy szűz ölébe termő magot hintsen,
    várja az erőt mely életet ad,
    most megmérjük írdatlan, nagy erőnket
    s nem ringatnak majd kalászt a szelek;
    a termőföld lesz a mi lázadásunk:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
    én sírok, ki méhemben hordtalak,
    ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
    hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
    hús a húsomból, vér a véremből,
    hogy emelhetnél te akkor kezet,
    ha én zokogom, sikoltom feléd:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.

    A Krisztusunk vagy, a mi Messiásunk,
    a reménységünk, mindenünk: az Élet!
    Te döntöd el most a mi nagy sorunk,
    a te felzúdult bús rabszolgavéred;
    borítson el a forradalmi mámor,
    ha hömpölyög a lázadó sereg,
    mint felkorbácsolt, zúgó tengerár:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

    Most még csak háborog az óceán,
    s a kevély hajót már tépi, dobálja,
    mi lesz, ha majd ős medréből kitör,
    ha úrrá lesz a tenger akarása!
    Mi lesz, ha minden katonafiú
    szülőanyjától kap egy levelet,
    mely lázít, gyújt, vérbeborít:
    ne lőj, fiam, mert én is ott leszek!

  • Várnai Zseni: Békét akar már minden ember!

    Ha százszor mondtad, mondd ezerszer,
    szívvel és tiszta értelemmel,
    kiáltsd világgá szép szavakkal,
    avagy viharzó indulattal,
    ne félj, hogy hangod, mint a szellő,
    oly könnyű és oly légbe lengő,
    vagy, mint csöpp víz az óceánban,
    elenyészik a nagy világban!

    Igen, csupán csak ennyi volna,
    hangod, ha egymagában szólna,
    de milliókkal egybeforrva,
    szíved a föld szavát dobogja;
    Ha százszor mondtad, mondd ezerszer:
    Békét akar minden ember!

    Beszélj a fák, füvek nevében,
    kutyád is fél, reszket az éjben,
    búvik a vad, mert ő is érzi,
    hogy a halál szele kisérti,
    a néma halak sem feledték,
    testvéreik iszonyú vesztét,
    mikor méreggé vált a tenger…
    S ki tette ezt? Az ember, ember!

    De te, aki a békét véded,
    a kövekért is mondj beszédet,
    és milliókkal egybeforrva
    szíved legyen a lét motorja…
    S ha százszor mondtad, mondd ezerszer
    Békét akar most minden ember!

    Te, minden földrész minden népe,
    magad légy önmagad reménye,
    tiéd a lét s nemlét hatalma;
    Emberiség, vigyázz magadra!
    Emberiség! E szóban érzed
    talán a nagy testvériséget?!
    Emberiség, ez azt jelenti:
    tanuljuk meg egymást szeretni…

    Kezünk most már gyufát se gyújtson,
    nehogy a világ lángragyúljon,
    mert mindenütt atom, s atom van,
    s elveszünk, az atom, ha robban…
    EMBERISÉG, MONDD SZÁZEZERSZER :
    BÉKÉT AKAR MOST MINDEN EMBER!!!

  • József Attila: (ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT…)

    Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
    a meg nem gondolt gondolat,
    belezabál, amit kifőztünk,
    s emberből emberbe szalad.

    Miatta nem tudja a részeg,
    ha kedvét pezsgőbe öli,
    hogy iszonyodó kis szegények
    üres levesét hörpöli.

    S mert a nemzetekből a szellem
    nem facsar nedves jajokat,
    hát új gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.
    Az elnyomás csapatban károg,
    élő szívre mint dögre száll –
    s a földgolyón nyomor szivárog,
    mint hülyék orcáján a nyál.

    Lógatják szárnyuk az ínségnek
    gombostűjére szúrt nyarak.
    Bemásszák lelkünket a gépek,
    mint aluvót a bogarak.
    Belsőnk odvába bútt a hálás
    hűség, a könny lángba pereg –
    űzi egymást a bosszuállás
    vágya s a lelkiismeret.

    S mint a sakál, mely csillagoknak
    fordul kihányni hangjait,
    egünkre, hol kínok ragyognak,
    a költő hasztalan vonít…
    Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
    vastőrökül köröskörül
    hányszor lelkembe vagytok szúrva –
    (itt csak meghalni sikerül.)

    S mégis bízom. Könnyezve intlek,
    szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
    Bízom, hisz mint elődeinket,
    karóba nem húznak ma már.

    Majd a szabadság békessége
    is eljön, finomúl a kín –
    s minket is elfelednek végre
    lugasok csendes árnyain.

    1937. jan.