Címke: háború

  • Francis Scott Key: The Star-Spangled Banner

    Oh, say, can you see, by the dawn’s early light,
    What so proudly we hailed at the twilight’s last gleaming,
    Whose broad stripes and bright stars, thro’ the perilous fight,
    O’er the ramparts we watch’d, were so gallantly streaming?
    And the rocket’s red glare, the bombs bursting in air,
    Gave proof through the night that our flag was still there.
    Oh, say does the Star-Spangled Banner yet wave
    O’er the land of the free and the home of the brave.

    On the shore, dimly seen through the mists of the deep,
    Where the foe’s haughty host in dread silence reposes,
    What is that which the breeze, o’er the towering steep,
    As it fitfully blows, half conceals, half discloses?
    Now it catches the gleam of the morning’s first beam,
    In full glory reflected now shines on the stream,
    ‘Tis the Star-Spangled Banner, O long may it wave
    O’er the land of the free and the home of the brave.

    O thus be it ever when free men shall stand
    Between their loved homes and the war’s desolation!
    Blest with vict’ry and peace may the heaven-rescued land
    Praise the power that hath made and preserved us a nation!
    Then conquer we must, when our cause it is just,
    And this be our motto: “In God is our trust”,
    And the Star-Spangled Banner in triumph shall wave
    O’er the land of the free and the home of the brave.


    A csillagos-sávos lobogó (magyar fordítás)

    Oh, mondd, látod-e a korai hajnali fénynél
    Azt, amit oly büszkén üdvözöltünk az alkony utolsó ragyogásánál?
    Azt, amelynek széles csíkjait és fényes csillagait, a veszélyes csatában
    A bástyák fölött figyeltünk, hogy oly büszkén lobog.
    És a rakéta vörös fénye, a bombák robbanása
    Mutatta az éjben, hogy zászlónk még fenn lobog.
    Oh, mondd, a csillagokkal borított lobogó még ott lebeg-e
    A szabadság országa és a bátrak hona felett?

    A part csak halványan dereng a vízen borongó ködben,
    Míg az ellen gőgös hada rettegett csendben pihen.
    Mi az, amit a szellő a tornyosuló hullámok között
    Míg fúj, időnként félig rejt, félig fölfed?
    Most fölragyog a fölkelő nap sugarában,
    És teljes glóriája tündököl a víz tükrében –
    Ez a csillagokkal borított lobogó!
    Lobogj a szabadság országa és a bátrak hona felett!

    És így legyen mindörökké, ha a szabadság hőseinek
    Kell állniuk szeretett honuk és a háború között:
    Áldozatuk győzelmet és békét teremt. A Gondviselés
    Megmentette nép dicsérje a nemzetet mentő Urat,
    Mert győznünk kell, amikor az ügyünk igazságos.
    Legyen jelszavunk: Tebenned a bizodalmunk!
    És ez a csillagokkal borított lobogó győztesen fog lobogni
    A szabadság országa és a bátrak hona fölött.


    Rövid háttér
    Az amerikai himnusz szövege 1814-ben keletkezett az angol–amerikai háború idején. Francis Scott Key a baltimore-i ostrom után, a hajnalban meglátott zászló hatására írta meg a verset, amely később vált nemzeti himnusszá.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Faggatódzó óda a nőkhöz

    A föld alól nézzek vissza rátok?
    a jóvátehetetlen éjből,
    midőn kő és virág egymásnak támad
    valami ősi gyűlölségből?
    Midőn a tenger kosarából
    szétgurul a mélységek gyöngye
    s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje?

    Agyag-homályból s gyökér-függönyön át?
    a földbe süllyedt tavasz templomromjai alól?
    Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve,
    míg kutyatej sárgul fönt s vadkapor?
    Elmerült tank csöve lenne a távcsövem
    s hajatok, mint gyakorlatozó vadászraj,
    szállna fölöttem kihívó suhanással.

    Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké.
    Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet.
    Kezetek az egyetlen házfal, amelynek nekidűlhetek:
    süsse arcom a nap, nyárvégi önkívület.
    Amit megérintettem eddig, el is hagytam,
    csak ti vagytok az egyetlen gyarmat,
    melyet naponta meghódítanék.
    Úgy gondolok a szátokra, akár egy hajóútra:
    alul a halálos víz, fölül az ég.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Cantata profana

    Bartók Béla emlékére

    Nem mentünk haza ma sem,
    nem mentünk haza, fiúk.
    Hiába sikálta el anyánk a késeket,
    hiába mosta le
    a görcsös asztalt.
    Átmetszett nyakkal,
    vére iszapjában
    hiába jajdult föl a lúd.

    Nem is üzentünk,
    nem is írtunk –
    mintha árvíz sodorta volna el kezünket.
    Húsvét nem húsvét többé,
    a kisöpört ház
    nem a mi házunk.

    Ki az az öregember ott?
    ül a fehér fal lidérce előtt,
    ül a világvégi cigarettafüstben.

    Arca szétnyomott vesszőkosár.

    Talán minket vár,
    minket keres,
    minket szeretne látni,
    az ablakon túli utcában,
    rövidlátó életében.

    Ne keress bennünket,
    ne várj,
    te, dohányszagú öregember,
    te, kutyaól-mellű szegény.
    Nem vagyunk már a te fiaid.
    Ha ajtó nyílik, mintha kések.
    S ha szólunk,
    félrebeszélünk, mint a hamis tanúk.

    Rádrontanánk csak, mint a légnyomás,
    rázkódnánk melletted,
    mint a villanytelep.
    Széthasadna a tányér,
    a borospohár
    s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete,
    átszőné gyomrodat,
    s lenne belőled szőr-kosár,
    szőrember,
    fölpörzsölhető halott.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Anyám anyja

    Anyám anyja, Gémesi Éva,
    te kút-nevű,
    te vízzel összejátszó nevű asszony-alma,
    húztalak behavazott kocsin a háborúban,
    húztalak púpos kordén a háborúban,
    húztalak halálosan,
    hová? hová? magam se tudtam: hová –
    A kihűlő répaföldekről
    tankok lestek az útra
    s égtek a fapajták, mint a te legbelsőbb sebeid –
    bakancsos lovad voltam,
    hóba merülő öszvéred voltam: láz szivacsával
    fölitatott
    asszony-világ –
    Meghalsz, meghalsz, suttogták
    hátad mögött
    a pokrócos menekülők
    s torod se lesz,
    harang se szól majd
    és meg se mosdatnak utoljára –

    de én csak nevettem rád,
    de én csak nyerítettem neked a rúdnál
    s a repülőroncsból
    színes drótokat téptem ki új istrángnak
    s Pákozd és Baracska között már
    megrágtam neked e levegőt is,
    téli szilváid ízét éreztem benne,
    aszalt körtéid ízét éreztem benne,
    a homlokodon lecsurgó,
    fájdalmas mézet éreztem benne.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Ady Endre: Torony az éjszakában

    Faluja nyár-éji csöndjéből
    Fehéren, aggódva kibámul
    A torony
    S vér-hireket vár a lángoló,
    Vénhedt világbul.

    Harangjait állatja némán
    S az Istenének, kinek háza,
    Nem üzen,
    Áll, remeg és bámul a torony
    Megbabonázva.

    Az Ég csodálatos felhői
    A Holdat rejtegetve úsznak
    S a torony
    A Holdnak köszön, e mennyei,
    Bölcs omnibusznak.

    A Hold sokféle tornyot látott,
    Sohse sietett, sohse késett
    S nem riad,
    Ha telnek e kis Föld-csillagon
    Elrendelések.

    Tán holnap már vérrel meszelten
    Fog csillogni istenes őrünk,
    A torony,
    S a harcos multnak igéje zúg:
    Halunk vagy győzünk.

    Tán holnap már a torony hősibb
    Vallását vallja vércse-multnak
    S fiai,
    A harangok, a még álmodók,
    Össze-kondulnak.

    Csak a Hold fog tovább döcögni,
    Mint majd a Föld is, ember nélkül
    S a világ
    Holdfényes torony-romok fölött
    Mégis megbékül.


    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reményik Sándor: Egyszer talán mégis vége lesz

    Egyszer talán majd mégis vége lesz
    És akkor, aki visszatérni bír,
    Csak visszatér megint a régihez.

    A régi hithez, a régi házhoz –
    Ecsethez, tollhoz, kapanyélhez,
    És számon mit se kér, kit se átkoz.

    A mappás talán új térképet ír,
    De másként minden régiben marad,
    Csak egy darabig sok lesz a friss sír.

    Mi megnyugszunk, a szívünk mit se kérd,
    A föld valahogy döcög majd tovább,
    És lassú erők lemossák a vért.


    Forrás: Szeretem a verseket

  • Romhányi József: Amikor szakács voltam a fogságban

    Gázok és gőzök
    köztük főzök.
    Körülöttem füstös üstök:
    készül a früstök!
    Izmaim már merevek,
    úgy kavarok-keverek.
    És sűrű cseppet izzadok,
    hogy hízzatok!
    Lassan rotyog az üstben a kása.
    Fenyegető tűzhányónak mása.
    Most még belekóstolok,
    – Nem jó a túl sós dolog.
    S azt sem tűrik szótlan,
    ha az étel sótlan.
    Boldog tudat: főzni így jó reggelit,
    mely majd annyi üres gyomrot megtelít.
    Már kész! Jó, hogy bevégeztem,
    mert magam is megéheztem.
    Nagy jellemem lássátok:
    nem eszem a kásátok!
    A konyhába bemegyek,
    kis kenyérkét leszelek.
    S remélem, hogy nem látszik a falon át:
    vágok hozzá, egy jó darab szalonnát!

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Jékely Zoltán: Rémálom szürke sziklatájban

    …bizony fű a nép.
    Ézsaiás könyvéből

    Dermesztő szélben, szürke szikla-tájban
    halott költő verskötetét lapoztam.
    Magunkban voltunk: Ő, a láthatatlan,
    ahogy sötét, sürű betűkre váltan
    rám-mágnesezte fájdalmát s a gyászát,
    és szinte test szerint elémbe lépett –
    és én, bocsánatkérőn szégyenemben,
    amért nyelvén nem olvasok, nem értek.

    Az ég fölöttünk véreres, meredt szem;
    visszhangosan gyanús kövek görögtek
    – ily csendben minden kis nesz szíven üt –;
    találkozásunk valakik vigyázták:
    nem emberek, inkább dögkeselyűk.

    – Kurdul ki tud? – kérdeztem szinte sírva,
    s nem mertem a Költővel szembenézni!
    – Már csak a szél! Lapozza ő, ha bírja,
    gyász-dalait, és hordja szerteszét,
    süvítse messze! Lesz, aki megérti
    egy nép kollektív végrendeletét.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Gárdonyi Géza: Pro rege…

    A múltban

    Iksz királyt megsérté az Ipszilon császár,
    T. i. azt mondta róla: szamár.
    S Iksz király fellobban: „Harcra, harcra népem!”
    Küzdjetek, és ha kell, haljatok meg értem!

    S két ország meggyulladt, s vágtak, lövöldöztek,
    vérben fürdöttek, és gyászszal törülköztek.

    A jövőben

    Iksz királyt megsérté az Ipszilon császár,
    T. i. azt mondta róla: szamár.
    S Iksz király fellobban: „Harcra, harcra népem!”
    Küzdjetek, és ha kell, haljatok meg értem!

    A nép vállat von rá: „Békében maradunk,
    mert ha te szamár vagy, mink bizony nem vagyunk!”

    Forrás: Gárdonyi Géza

  • Bródy János – Apám a háborút…

    Apám a háborút megúszta élve
    Ha nem tette volna, most nem mondanám
    A háborús kalandok emlékét őrzi
    Egy tábori fénykép a szobám falán

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Apám azt hitte a háború végén
    A sötét gonoszság végleg kimúlt
    Az Egyesült Nemzetek békére vágynak
    A sorstalan üldözött felszabadult

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Vagy inkább ezt felejtsük el?
    Felejtsük el vagy adjuk tovább
    A félelmet gerjesztő idők szavát

    Anyám azt mondta mindig nekem:
    Én csak a szépre emlékezem

    És jöttek az évek, de nem jött a hajnal
    A sötétség délben is fölénk borult
    És hiába lázadt az ember az égre
    Nem engedett el, fogott a múlt

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy voltak már rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Apám azt mondta, hogy gyarló az ember
    És arra tanít a történelem
    Hogy hiába világos minden tanulság
    Nem tanul belőle senki sem

    És itt állok én most a fiam előtt
    És úgy érzem tudnia kell
    Hogy lesznek még rohadtul nehéz idők
    Vagy inkább ezt felejtsük el

    Vagy inkább ezt felejtsük el?
    Felejtsük el vagy adjuk tovább
    A félelmet gerjesztő idők szavát

    Anyám azt mondta mindig nekem:
    Én csak a szépre emlékezem

    Apám a háborút megúszta élve
    Ha nem tette volna, most nem mondanám
    A háborús kalandok emlékét őrzi
    Egy tábori fénykép a szobám falán

    Egy tábori fénykép a szobám falán

    Forrás: szeretem a verseket