Tegnap hűs eső szitált s a térdelő
bokorból bíborban bútt elő
és lassan vonult a réten át
két fölpattant ajku szerető;
és ma bősz ágyuk, tapadó kerekekkel,
gőzölgő katonák jöttek reggel,
homlokukat rohamsisak ótta,
erős illatok szálltak utánuk,
férfisorsunk nehéz lobogója.
(Jaj szőke gyerekkor, de messzire szálltál!
ó, hóhaju vénség, téged sem érlek el!
a költő bokáig csúszós vérben áll már
s minden énekében utolsót énekel.)
1936
Forrás: Lélektől lélekig
Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ és az ordas emberek.
Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek
között neveltek engem gyilkosok s megszoktam
rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.
Igaz, jó szerteütni néha, de békében
élni is szép lenne már s írni példaképen.
Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,
mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.
Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel
s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.
Forrás: Lélektől lélekig
Sötétedik. – Az esti napfény távozó tüzét
Hunyorgatják még álmosan a csendes ormok,
S az alkony, mint gyászfátylas, bús bibornok,
Utolsó áldását a búsan felvonagló tájon csendben hinti szét.
Midőn feléd lábujjhegyen az Álom közelít,
Légy áldva, táj, te derűs, pihenj, ki szültél szőke Aratást és édesajkú Szüretet,
S ki rabtartódat, az embert, bölcs mosollyal tűröd, táplálod s szereted,
S várod nagy türelmesen, hogy bölcs lesz végre, mint te és szelíd.
Feledd, hogy görcs kezében most a kard
Ős, barbár fénnyel villog, s hogy ezer
Új és finom csudájuk rútra vetkezett, s lőn gyilkolásra szörnyü szer,
S ki már hozzád tért s arat, és… szívedre elfektette, óvd meg és takard.
Szorítsd erősen kebledhez, fülei immár mit se halljanak,
Szétlankadt ajka közé ágyazd mécsvirág bogos, némító gyökerét,
Ne hallja már, hogy a szél oly furcsán szól,
Minthogyha sírást hozna, halk ezüstöt, gyerekét,
Mert tán halottul is még sóhajra hajolna össze a két vértelen ajak.
Forrás: Lélektől lélekig
A szívem eláll, ha elgondolom:
Mégis min múlott? Néhány vakeset!…
– Ha egy véletlen bokron fennakad,
Mit ábrándunk ma “törvény”-nek hímez,
Találkozásunk e kis hazában?
Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most!
Mert sok út véres, sok haza sírkert,
Mert más glinglangot szívharang nem tud,
Ha csucsujázza lágy boldogságát; –
Míg zúg a szél kinn, halottak járnak,
Tábori sátor sírlepedőjük,
Millió mártír,… hiába mártír…
– Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!
Messze az árok… tőled elég volt,
Könnyem elég volt! – – Félúton intett
Kegyelmet néked, veszni indultnak,
Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most!
“Te deum!” –, csak így érteni ezt meg)
– Hazák és útak felett az Isten.
Forrás: Lélektől lélekig
Győztem… A véres nap lement,
Az izzó föld kihűl,
Messze mezőn húnyó parázs.
Győztem…
De szívem nem örül,
Dalra nem ver,
Körülöttem a végtelen világ
Romban, koromban, hamuban hever.
Győztem, de megfáradt tagom
Továbbvonszolni mi se készt,
Csak az, hogy akarom.
És szívem nem örül,
Népem felét, jaj, derekabb felét
A keselyűknek hagytam étekül.
A Győzelem víg istenasszonya:
Nike, oly szomorún tekint reám,
Tekintetem felváltva elborong
Babéron és temetők cyprusán,
S én nem tudom már, hogy melyik mit ér,
És fáradt, zavaros szemem
Rajtuk ijedten, tétován pihen:
Melyik a ciprus, melyik a babér?
Ó, szívem nem örül.
És véres koronám körül
Halavány glória ragyog:
Győztem. Még egy ily győzelem –
S belehalok.
Forrás: Lélektől lélekig
Mink volnánk hát a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy,
hogy völgybe, avagy hegyre megy,
parasztra, úrra, papra megy,
bitóra vagy csak babra megy.
Háltunk már puszta ég alatt,
füvet kaszáltunk jég alatt,
láttunk Brédában lángokat
s űztünk tízéves lányokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.
Láttatok zsenge gyermeket,
akit a strázsa kergetett?
Így verbuváltak minket is,
kaptunk páncélt és inget is,
korbáccsal vert a hadnagyunk,
így nőttünk fel s most itt vagyunk,
nem kímélünk férfit, se nőt,
falhoz kenjük a csecsemőt
és elfoglaljuk ágyadat,
aztán rád gyújtjuk házadat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.
Kiirtottunk már hét megyét,
s megmásztuk Róma hét hegyét,
kullogtunk őszi sáron át,
vérfürdőt vettünk nyáron át,
úsztunk már téli réteken
s patkánymód át a Weseren,
izzadtunk lenn a Pó megett,
s hörböltünk szomjan hólevet,
ettünk sáskát, döglött lovat,
s hallottunk szörnyű átkokat,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.
Nem ismerünk apát, anyát,
kivágunk minden almafát,
megmérgezzük a kútvizet,
s azt szolgáljuk, ki megfizet,
annyit se mondunk: jónapot,
s kinyitjuk a hordó-csapot,
széthordjuk ingóságodat,
kurvának visszük lányodat,
s ha nem mondod, hogy: köszönöm
lebunkózunk a küszöbön,
mert mink vagyunk a foltozott
irhájú német zsoldosok.
S ha egyszer majd megvénülünk
és lócákon hülyén ülünk,
s lábunkat köszvény marja már,
s nehéz lesz Frundsberg kardja már:
obsitba küld a hadnagyunk
és várról várra baktatunk,
s azt lessük, hogy a szeretet
hol nyes egy darab kenyeret,
s így érünk oda, hol az út
végén azt kérdi Belzebúb:
hol jönnek már a foltozott
irhájú német zsoldosok?
Itt jönnek már a foltozott
irhájú hirhedt zsoldosok,
kiknek egészen egyremegy…
(Elölről)
Budapest, 1937
Forrás: Magyarul Bábelben
Hittük, nem csak a franciák:
övék a legjobb hadsereg.
S mit lát a német náci ma?
Rohanó, mocskos seggeket.
Minden idegen áruló,
nyögte a sivár öntudat,
de az idegenek helyett
ők árulták el magukat.
Vidulnak most, negyven nyarán,
zsidóknak rossz, de béke lesz,
egyik sem tudja, hogy az ügy
kezdete és nem vége ez.
Nácik isszák ki borukat
és meglövik a nőket is,
s ha megvadulnak egy napon
zsidóknak nézik őket is.
Forrás: Magyarul Bábelben
