https://verskucko.com

Címke: háború

  • Csorba Győző: Intés a lélekhez

    Lélek, lélek, aki jobban fájsz és jobban szenvedsz, mint a
    feledékeny test, mely sír, ha ütik, ujjong, ha becézik,
    lélek, lélek, aki szívós konoksággal őrzöd jussod:
    térben és időben messzi bánatokból gyűjtsz magadnak,
    lélek, lélek, sose-képzelt órák mankóznak a percek
    csöpp mankóin békességed alig-épült otthonába.
    Harcra készülj, hegyes-éles fegyverekkel dúlni, ölni,
    vagy a végtelen alázat titkait tanuld ki gyorsan:
    sose képzelt órák jönnek, ne várd őket hüledezve.
    Ha maradhatsz, maradj, hogyha meg kell halnod, halj meg szépen.
    Lélek, lélek, építs vázat csillogó acélrudakból:
    aki gyenge, összeroppan -, ritka most a jó szerencse.
    Kezdj búcsúzni egyre-másra: ellenségtől és baráttól,
    búcsúzkodjál, üresedjél, különülj el, szállj magadba.
    Mint egy porcelán-golyó az út porához, e világhoz
    úgy tartozz csak, sem tetőled, sem tehozzád ne szaladjon
    kapcsoló-szál. Lélek, lélek, különülj el, szállj magadba.
    Sose-képzelt órák jönnek: még több lesz a vér a földön.
    Ha te ölsz, hát egymagadra vedd a haldokló vak átkát,
    hogyha téged ölnek, senki ne boruljon gyászba tőle.
    Lélek, lélek, légy kegyetlen önmagadhoz, hogy kegyes légy
    máshoz, és máshoz kegyetlen, hogy kegyes légy önmagadhoz:
    sose-képzelt órák jönnek, álnok álarc födi arcuk,
    készülj, lélek, ha lerántják, nézésüktől ne meredj meg.

    1944

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Gyóni Géza: Árva gyerek karácsonya

    Árva gyerek, árva gyerek,
    Sosem láttad az apádat.
    Kora sírján Dnyeszter síkján
    Csúf fekete varjak hálnak.
    Árva gyerek, árva gyerek,
    Mit üzensz a Jézuskának?

    Árva gyerek, árva gyerek,
    Sosem láttad az apádat.
    Anyád csókján, kis cókmókján
    Kozák rablók kockát hánynak.
    Árva gyerek, árva gyerek,
    Mit üzensz a Jézuskának?

    Árva gyerek, árva gyerek,
    Ki ne dugd most gyönge lábad:
    Ajtó előtt nekifutnál
    Zsoldos rabló szuronyának.
    Árva gyerek, árva gyerek,
    Hogy üzensz a Jézuskának?

    Árva gyerek, árva gyerek,
    Kis szívedben mi a vágyad?
    Hogy téged is neveljen fel
    Boldog alvók gyilkosának?
    Árva gyerek, árva gyerek,
    Mit üzensz a Jézuskának?

    Árva gyerek, árva gyerek,
    Húzd fejedre paplankádat.
    Gyönge ajkad imádságát
    Tán elviszik angyalszárnyak.
    Árva gyerek, árva gyerek,
    Üzend meg a Jézuskának:

    „Árva gyerek, árva gyerek…
    Kik megölték az apámat,
    Rabló népség minden léptét
    Gyász borítsa és gyalázat.
    S ne essen meg soha-soha
    Szíve rajt a Jézuskának.”

    Krasznojarszk, 1916.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Pilinszky János: Frankfurt

    A folyóparton üres homokbánya,
    oda hordtuk nyáron a szemetet.
    Villák között és kertek közt suhantunk,
    egy híd, egy lejtős út következett,
    a lóversenytér deszkakerítése,
    pár zökkenő, az autó lassított,
    de mielőtt még fékezhetett volna,
    az első éhség máris támadott!

    A tömött zsákok és kidöntött vödrök,
    a helyezkedő hátak terrora,
    a föltaszított ládák közt megindult
    az előzetes, gyilkos cenzúra;
    osztozkodás a hulladék kövérjén,
    hogy alig állta saját rohamát
    a négykézlábra ereszkedett éhség,
    és föllázadt, és megadta magát.

    Belevesztek a porba és piszokba;
    az egész kocsi bőgve reszketett,
    a szívüket a moslék elkeverte
    és összemosta eszméletüket.
    A tele kannák mélyire kotorva,
    hogy szemük-szájuk elborult vele,
    belehaltak az eleven lucsokba,
    és föltámadtak fejjel lefelé.

    És visszavették, falatról falatra,
    mi velük együtt végképp elveszett,
    mámorosan az elgyötört mocsokból
    kikényszerített üdvösségüket!
    De gyönyörük csak el se élvezett még,
    hogy megfogamzott bennük a gyanú:
    először csak a szájuk keserült el,
    majd szívük lett iszonyú szomorú.

    A tolongásból hirtelen kiálltak,
    és úgy figyelték, szinte józanul,
    a nyomorukat eláruló mámor
    mint járja őket keresztül-kasul.
    És eleresztve magukat egészen,
    csak arra vártak már, hogy szerveik
    beteljesítsék, elvégezve rajtuk
    a gyönyör végső tévedéseit.

    Akárhová, csak szabadulni innét!
    Csak menekülni, szökni mielébb!
    Kiüldözött, hogy még felénk se villant,
    hozzánk se ért az izzó csőcselék.
    Körös-körül a mozdulatlan bánya.
    Csak haza már! Alant a folyamon
    egy hajó úszhatott el a közelben,
    hogy csupa füst lett és csupa korom

    a fölfutó kijárat. Át a réten!
    A dombokat mohón szökellve át
    a lángoló betonra. Majd a villák!
    A zölden visszaáradó világ.
    A lóversenytér deszkakerítése,
    s a deszkaközök sortüze után
    a kertek alól kiájuló hőség,
    s a hirtelenül ránk szakadt magány.

    A lombok színe egyszerre kiégett,
    és elborult a tüzük az úton.
    Az arcunk és a kezünk is sötét lett,
    és velünk együtt a paradicsom.
    Hátunk megett a kocogató kannák,
    s a szakadozó, poros fák között
    már fölmerült az alkonyati város:
    Frankfurt – 1945.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Guillaume Apollinaire: Madeleine-hez

    Úgy szorítom magamhoz emlékedet mint egy igazi testet
    És amit kezem szépségedből majd valóban megragadhat
    Az amit talán valóban megragadhat egyszer belőle
    Valóságosabb lesz-e vajon
    Mert hiszen mit is lehet megragadni a tavasz varázslatából
    Az ami belőle miénk lehet nem még kevésbé valóságos
    Nem még tűnékenyebb-e mint az emlék
    De a lélek messziről is meg tudja ragadni a lelket
    Még mélyebben és teljesebben is
    Mint a test amely testet ölel
    Az én emlékem előttem olyan mint a Teremtés képe lehetett
    Isten előtt a hetedik napon
    Madeleine én drága alkotásom
    Akit oly meglepetésszerűen hoztam a világra
    Második születésed
    Nizza Les Arcs Toulon Marseille Prunay Wez Thuizy Courmelois
    Beaumont-sur-Vesle
    Nagy-Mourmelon Cuperly Laval St-Jean-sur-Tourbe Les Mesnil Hurlus
    Pethes les Hurlus Algir Oran
    És csodállak én alkotásom
    Olyanok vagyunk egymásnak mint a nagyon távoli csillagok
    Amelyek elküldik egymásnak fényüket
    Emlékszel-e
    Hogy járt
    Házról házra a szívem mint a koldus
    S te olyan alamizsnát adtál amely gazdaggá tett örökre
    Mikor fényesíthetem ki csizmámat
    A nagy lovaglásra
    Amely újra hozzád repít
    S te várni fogsz ujjadon
    A szegény kis alumínium-gyűrűkkel amelyek sápadtak mint a távollét
    S gyöngédek mint az emlék
    Szerelmünk fémje fém amely a hajnalhoz hasonlít
    Ó Betűk drága betűk
    Kik az én betűimre vártok
    Nincs drágább örömöm
    Mint lesni a nagy síkon ahol tátongó vágyak a lövészárkok
    A sápatag fehér lövészárkok
    Lesni a postakiosztó érkezését
    Légyrajok kelnek a nyomában
    Az ellenség amely meg akarja akadályozni jövetelét
    S ahogy olvaslak egyszeriben
    Végtelen zarándokútra indulok veled
    Magunk vagyunk
    S én neked dalolok szabadon és vidáman
    S csak a te tiszta hangod válaszol nekem
    Ideje volna már ez összhangnak kiszállni
    E szegény esztendők vérhabos tengerére
    Hol a nappal cudar ahol a nap a seb
    Amelyen elfolyik a világ élete
    Ideje volna már indulni Madeleine-em

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Írás közben

    Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,

    ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít

    e forduló világ és az ordas emberek.

    Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek

    között neveltek engem gyilkosok s megszoktam

    rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.

    Igaz, jó szerteütni néha, de békében

    élni is szép lenne már s írni példaképen.

    Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,

    mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.

    Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel

    s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gellért Oszkár: Félbemaradt, örök vers

    És nincsen könny, ami elsírhatatlan
    És nincsen vers, ami megírhatatlan.
    Ezerkilencszáztizennégy nyarán,
    Ha elkezdtem, még folytatom talán.

    Majd ha a szőlő érik a gerezden,
    Majd drága ősszel tán még újra kezdem.

    S tizenöt őszén lopva föllapoztam.
    Nagy ég, mindennel hogy elmaradoztam,
    S nagy ég, a seb még mindig eleven!
    Játszam tovább? Most nem ér a nevem.

    Ezerkilencszáztizenhat telén,
    Kerültek újra e sorok elém.

    S csak kóválygok százéves avaron.
    Hol kezdődik a téboly, hol az álom?
    Mint kisgyerek: «Tegnap majd megcsinálom,»
    Mint kisgyerek: «Holnap már megcsináltam,»
    A napokat is összezavarom.

    Mikor volt, hogy a játékból kiálltam?
    Tán ezredek repültek el felettem.
    Tavasz! Tizenhét! Folytasd! Elfeledtem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: 1914

    Siessünk,
    hogy elmondhassunk mindent, ami kell még.
    Vén limlomok vannak szívünkbe zárva,
    mint a szekrénybe fájó, ócska kelmék.
    Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék,
    holnapra rongy lesz, megcsúfolt és árva,
    le is gázolják, szótlanul a sárba.

    Ha járok mostan véres lobogók közt,
    eszembe jutnak halvány, ócska képek,
    és kérdezem a tűzbe robogók közt
    emlékeimtől: jaj, csak ez az élet?
    Eszembe jut, ami szép, ami fáj is,
    egy régi arc, egy régi-régi táj is,
    Eszembe jut a kisgyermek panassza,
    a palatábla és az első skála,
    szegény anyám bús, gyöngyvirágos arca,
    szegény apám sötét Kossuth-szakálla.

    Eszembe jut, hogy ültem néha éjjel
    virrasztva álmosan az őszi széllel.
    Eszembe jut a bor, a málna íze,
    a hosszú-hosszú-hosszú téli esték,
    a hó fehérje, cseresznye pirossa,
    egy képeskönyv és egy gyerekbetegség.
    Eszembe jut egy halvány, beteg angyal,
    vásott kis ördög, kivel kergetőztem,
    csatakos aszfalt, pezsgő, keserű könny,
    s kórházba halt meg csúnyán, csúnya őszben.
    Eszembe jut, hogy írtam néha verset,
    diákkoromban, olajlámpa mellett,
    öcsémmel a tavaszt remegve lestük,
    dermedt kezünkön vastag, téli kesztyűk.
    Eszembe jut nagyapa arca, holtan,
    egy viola, egy fény a könnyes égen,
    egy bárány, egy galamb, a feleségem,
    hogy boldog voltam és szomoru voltam.
    Eszembe jut, hogy nézett rám a nyáron
    a Duna vize hajnaltájba hívón,
    ballagtam haza a redakcióból,
    úgy sírtam ott a Ferenc József-hídon.
    Eszembe jut sok perc, ürömje, méze,
    egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze.
    Eszembe jut, egykor vidéken vőfény
    voltam, s cilinderemen a verőfény
    táncolt, – – – – – – – – – – – – – – – –
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ratkó József: Bújócska

    Bújócskát játszott a halál,
    keresett életre-halálra.
    És ha valakit megtalált,
    rácsapott a bunker falára.

    Mi is ott bújtunk napra-nap:
    lélegzetünket visszafojtva
    kuporogtunk, s – ipi-apacs –
    boforc böffent, robbant a bomba.

    Így volt. A halál csalt, lesett,
    nem számolt tízesével százig. –
    Aki bújt, aki nem – megyek.
    Három gyerekem bújócskázik.

    Búvóhelyük a fa, az ól;
    nekidőlnek a ház falának
    és lesnek kis kezük alól –
    játszanak háttal a halálnak.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Zelk Zoltán: S én kézenfogva vezetnélek 1.

    Orrod az ablak üvegére
    nyomod, mint a kiváncsi gyermek.
    Ülök. Kályhánkban tűz vidámlik.
    Vidám vagyok. Téged figyellek.

    Szemed mily híreket lop kintről?
    «Az erkélyünkre cinke szállott…»
    «Kutyák játszadoznak a hóban…»
    Ez a világ. Ilyennek látod.

    Ilyennek látjuk, hogyha este
    együtt vagyunk s víg tűz vigasztal.
    Köröttünk, mintha jóbarátok,
    az ismerős szekrény, az asztal,

    a divány tarka teritője,
    a két szék s a falon a képek –
    mintha bíztató tekintettel
    lassan körénk települnének…

    hogy úgy járok köztük, mint kertben,
    olyan meghitt mozdulatokkal,
    mintha szemlélve járná kertjét,
    vagy gyümölcsöt tépne a gazda…

    Beh jó is lenne, mint toronyban,
    ki se mozdulni, mintha várban!
    s nem futni perzselt, kormos arccal
    e csonkig felgyújtott világban!

    Homlokomra mily sebet martam,
    arcomra milyen hegek égtek,
    hogy úgy járok künn, mint a leprás,
    mint mindnyájan, akik szegények?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: (Ős patkány terjeszt kórt…)

    Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
    a meg nem gondolt gondolat,
    belezabál, amit kifőztünk,
    s emberből emberbe szalad.
    Miatta nem tudja a részeg,
    ha kedvét pezsgőbe öli,
    hogy iszonyodó kis szegények
    üres levesét hörpöli.

    S mert a nemzetekből a szellem
    nem facsar nedves jajokat,
    hát új gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.
    Az elnyomás csapatban károg,
    élő szívre mint dögre száll –
    s a földgolyón nyomor szivárog,
    mint hülyék orcáján a nyál.

    Lógatják szárnyuk az ínségnek
    gombostűjére szúrt nyarak.
    Bemásszák lelkünket a gépek,
    mint aluvót a bogarak.
    Belsőnk odvába bútt a hálás
    hűség, a könny lángba pereg –
    űzi egymást a bosszúállás
    vágya s a lelkiismeret.

    S mint a sakál, mely csillagoknak
    fordul kihányni hangjait,
    egünkre, hol kínok ragyognak,
    a költő hasztalan vonít…
    Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
    vastőrökül köröskörül
    hányszor lelkembe vagytok szúrva –
    (itt csak meghalni sikerül.)

    S mégis bízom. Könnyezve intlek,
    szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
    Bízom, hisz mint elődeinket,
    karóba nem húznak ma már.
    Majd a szabadság békessége
    is eljön, finomúl a kín –
    s minket is elfelednek végre
    lugasok csendes árnyain.

    1937. január

    Forrás: Lélektől lélekig