https://verskucko.com

Címke: háború

  • Guillaume Apollinaire: Madeleine-hez

    Úgy szorítom magamhoz emlékedet mint egy igazi testet
    És amit kezem szépségedből majd valóban megragadhat
    Az amit talán valóban megragadhat egyszer belőle
    Valóságosabb lesz-e vajon
    Mert hiszen mit is lehet megragadni a tavasz varázslatából
    Az ami belőle miénk lehet nem még kevésbé valóságos
    Nem még tűnékenyebb-e mint az emlék
    De a lélek messziről is meg tudja ragadni a lelket
    Még mélyebben és teljesebben is
    Mint a test amely testet ölel
    Az én emlékem előttem olyan mint a Teremtés képe lehetett
    Isten előtt a hetedik napon
    Madeleine én drága alkotásom
    Akit oly meglepetésszerűen hoztam a világra
    Második születésed
    Nizza Les Arcs Toulon Marseille Prunay Wez Thuizy Courmelois
    Beaumont-sur-Vesle
    Nagy-Mourmelon Cuperly Laval St-Jean-sur-Tourbe Les Mesnil Hurlus
    Pethes les Hurlus Algir Oran
    És csodállak én alkotásom
    Olyanok vagyunk egymásnak mint a nagyon távoli csillagok
    Amelyek elküldik egymásnak fényüket
    Emlékszel-e
    Hogy járt
    Házról házra a szívem mint a koldus
    S te olyan alamizsnát adtál amely gazdaggá tett örökre
    Mikor fényesíthetem ki csizmámat
    A nagy lovaglásra
    Amely újra hozzád repít
    S te várni fogsz ujjadon
    A szegény kis alumínium-gyűrűkkel amelyek sápadtak mint a távollét
    S gyöngédek mint az emlék
    Szerelmünk fémje fém amely a hajnalhoz hasonlít
    Ó Betűk drága betűk
    Kik az én betűimre vártok
    Nincs drágább örömöm
    Mint lesni a nagy síkon ahol tátongó vágyak a lövészárkok
    A sápatag fehér lövészárkok
    Lesni a postakiosztó érkezését
    Légyrajok kelnek a nyomában
    Az ellenség amely meg akarja akadályozni jövetelét
    S ahogy olvaslak egyszeriben
    Végtelen zarándokútra indulok veled
    Magunk vagyunk
    S én neked dalolok szabadon és vidáman
    S csak a te tiszta hangod válaszol nekem
    Ideje volna már ez összhangnak kiszállni
    E szegény esztendők vérhabos tengerére
    Hol a nappal cudar ahol a nap a seb
    Amelyen elfolyik a világ élete
    Ideje volna már indulni Madeleine-em

    Somlyó György fordítása

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Radnóti Miklós: Írás közben

    Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,

    ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít

    e forduló világ és az ordas emberek.

    Virágszülőként kezdtem én el, de fegyverek

    között neveltek engem gyilkosok s megszoktam

    rég a harcot itt és gyáván sosem futottam.

    Igaz, jó szerteütni néha, de békében

    élni is szép lenne már s írni példaképen.

    Bíztatnom kell magam, hogy el ne bujdokoljak,

    mert jó lenne messze és műhelyben élni csak.

    Ó, véled gondolok most, tollas jobbkezemmel

    s egyre jobban értelek, Kazinczy, régi mester.

    Forrás: Vers mindenkinek

  • Gellért Oszkár: Félbemaradt, örök vers

    És nincsen könny, ami elsírhatatlan
    És nincsen vers, ami megírhatatlan.
    Ezerkilencszáztizennégy nyarán,
    Ha elkezdtem, még folytatom talán.

    Majd ha a szőlő érik a gerezden,
    Majd drága ősszel tán még újra kezdem.

    S tizenöt őszén lopva föllapoztam.
    Nagy ég, mindennel hogy elmaradoztam,
    S nagy ég, a seb még mindig eleven!
    Játszam tovább? Most nem ér a nevem.

    Ezerkilencszáztizenhat telén,
    Kerültek újra e sorok elém.

    S csak kóválygok százéves avaron.
    Hol kezdődik a téboly, hol az álom?
    Mint kisgyerek: «Tegnap majd megcsinálom,»
    Mint kisgyerek: «Holnap már megcsináltam,»
    A napokat is összezavarom.

    Mikor volt, hogy a játékból kiálltam?
    Tán ezredek repültek el felettem.
    Tavasz! Tizenhét! Folytasd! Elfeledtem.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: 1914

    Siessünk,
    hogy elmondhassunk mindent, ami kell még.
    Vén limlomok vannak szívünkbe zárva,
    mint a szekrénybe fájó, ócska kelmék.
    Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék,
    holnapra rongy lesz, megcsúfolt és árva,
    le is gázolják, szótlanul a sárba.

    Ha járok mostan véres lobogók közt,
    eszembe jutnak halvány, ócska képek,
    és kérdezem a tűzbe robogók közt
    emlékeimtől: jaj, csak ez az élet?
    Eszembe jut, ami szép, ami fáj is,
    egy régi arc, egy régi-régi táj is,
    Eszembe jut a kisgyermek panassza,
    a palatábla és az első skála,
    szegény anyám bús, gyöngyvirágos arca,
    szegény apám sötét Kossuth-szakálla.

    Eszembe jut, hogy ültem néha éjjel
    virrasztva álmosan az őszi széllel.
    Eszembe jut a bor, a málna íze,
    a hosszú-hosszú-hosszú téli esték,
    a hó fehérje, cseresznye pirossa,
    egy képeskönyv és egy gyerekbetegség.
    Eszembe jut egy halvány, beteg angyal,
    vásott kis ördög, kivel kergetőztem,
    csatakos aszfalt, pezsgő, keserű könny,
    s kórházba halt meg csúnyán, csúnya őszben.
    Eszembe jut, hogy írtam néha verset,
    diákkoromban, olajlámpa mellett,
    öcsémmel a tavaszt remegve lestük,
    dermedt kezünkön vastag, téli kesztyűk.
    Eszembe jut nagyapa arca, holtan,
    egy viola, egy fény a könnyes égen,
    egy bárány, egy galamb, a feleségem,
    hogy boldog voltam és szomoru voltam.
    Eszembe jut, hogy nézett rám a nyáron
    a Duna vize hajnaltájba hívón,
    ballagtam haza a redakcióból,
    úgy sírtam ott a Ferenc József-hídon.
    Eszembe jut sok perc, ürömje, méze,
    egy szőnyeg, egy kilincs, egy régi csésze.
    Eszembe jut, egykor vidéken vőfény
    voltam, s cilinderemen a verőfény
    táncolt, – – – – – – – – – – – – – – – –
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
    – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Ratkó József: Bújócska

    Bújócskát játszott a halál,
    keresett életre-halálra.
    És ha valakit megtalált,
    rácsapott a bunker falára.

    Mi is ott bújtunk napra-nap:
    lélegzetünket visszafojtva
    kuporogtunk, s – ipi-apacs –
    boforc böffent, robbant a bomba.

    Így volt. A halál csalt, lesett,
    nem számolt tízesével százig. –
    Aki bújt, aki nem – megyek.
    Három gyerekem bújócskázik.

    Búvóhelyük a fa, az ól;
    nekidőlnek a ház falának
    és lesnek kis kezük alól –
    játszanak háttal a halálnak.

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Zelk Zoltán: S én kézenfogva vezetnélek 1.

    Orrod az ablak üvegére
    nyomod, mint a kiváncsi gyermek.
    Ülök. Kályhánkban tűz vidámlik.
    Vidám vagyok. Téged figyellek.

    Szemed mily híreket lop kintről?
    «Az erkélyünkre cinke szállott…»
    «Kutyák játszadoznak a hóban…»
    Ez a világ. Ilyennek látod.

    Ilyennek látjuk, hogyha este
    együtt vagyunk s víg tűz vigasztal.
    Köröttünk, mintha jóbarátok,
    az ismerős szekrény, az asztal,

    a divány tarka teritője,
    a két szék s a falon a képek –
    mintha bíztató tekintettel
    lassan körénk települnének…

    hogy úgy járok köztük, mint kertben,
    olyan meghitt mozdulatokkal,
    mintha szemlélve járná kertjét,
    vagy gyümölcsöt tépne a gazda…

    Beh jó is lenne, mint toronyban,
    ki se mozdulni, mintha várban!
    s nem futni perzselt, kormos arccal
    e csonkig felgyújtott világban!

    Homlokomra mily sebet martam,
    arcomra milyen hegek égtek,
    hogy úgy járok künn, mint a leprás,
    mint mindnyájan, akik szegények?

    Forrás: Lélektől lélekig

  • József Attila: (Ős patkány terjeszt kórt…)

    Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
    a meg nem gondolt gondolat,
    belezabál, amit kifőztünk,
    s emberből emberbe szalad.
    Miatta nem tudja a részeg,
    ha kedvét pezsgőbe öli,
    hogy iszonyodó kis szegények
    üres levesét hörpöli.

    S mert a nemzetekből a szellem
    nem facsar nedves jajokat,
    hát új gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.
    Az elnyomás csapatban károg,
    élő szívre mint dögre száll –
    s a földgolyón nyomor szivárog,
    mint hülyék orcáján a nyál.

    Lógatják szárnyuk az ínségnek
    gombostűjére szúrt nyarak.
    Bemásszák lelkünket a gépek,
    mint aluvót a bogarak.
    Belsőnk odvába bútt a hálás
    hűség, a könny lángba pereg –
    űzi egymást a bosszúállás
    vágya s a lelkiismeret.

    S mint a sakál, mely csillagoknak
    fordul kihányni hangjait,
    egünkre, hol kínok ragyognak,
    a költő hasztalan vonít…
    Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
    vastőrökül köröskörül
    hányszor lelkembe vagytok szúrva –
    (itt csak meghalni sikerül.)

    S mégis bízom. Könnyezve intlek,
    szép jövőnk, ne légy ily sivár!…
    Bízom, hisz mint elődeinket,
    karóba nem húznak ma már.
    Majd a szabadság békessége
    is eljön, finomúl a kín –
    s minket is elfelednek végre
    lugasok csendes árnyain.

    1937. január

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kamarás Klára: Üzenet az erdőből

    Távoli fények
    Lobogó lánggal égnek.
    Távoli égen
    Lefut egy csillag
    – hulló csillag –
    Úgy mint régen…

    Te sose félts, tudd meg:
    Minekünk ezer életünk van,
    Itt ezer szív egyszerre dobban,
    S az öklök kérges erdeje
    Markolja fegyverét:
    Lesújt vele,
    Hát sose félts!… és sose sírj…
    Hidd el, hogy ezer életünk van,
    S ha vérünk egyszer tán kibuggyan,
    Dús fű terem belőle és virág.
    És nő bozót és a bozótban fegyver,
    S megvédünk minden talpalatnyi földet
    Puskával, késsel, ha kell puszta testtel.
    Hát sose sírj… és sose félj…

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Vlagyimir Viszockij: Nem tért vissza a csatából

    Miért nem marad mindig ugyanúgy minden?
    A kék ég se legyen soha másból!
    Víz, erdő, levegő, a régi legyen ma is…
    Csak ő nem tért vissza a csatából.

    Ki került ki győztesen, nem emlékszem,
    Az álmatlan és dühös vitákból,
    Csak most, hogy nincs itt, tudom és végre megértem,
    Amikor nem tért vissza a csatából.

    Nem tudott hallgatni, ütemre énekelni,
    De mégis részeg volt a muzsikától,
    Napkeltével ébredt, nem hagyott aludni
    És tegnap nem tért vissza a csatából.

    Mint amikor rabságból szökik a tavasz,
    Úgy szakadt ki a kérés a számból,
    Neki szóltam megszokásból: Adj egy slukkot!
    Pedig tegnap nem tért vissza a csatából.

    Halottaink nem hagynak minket bajban soha,
    Elesett őrangyalaink megvédnek,
    Az ég az erdőn tükröződik vissza,
    Ezt mutatják a fák: égszínkékek.

    Kettőnknek tágas volt a lövészárok,
    Megosztoztunk időn és dohányon,
    De ma már csak az én időm folyik,
    És úgy tűnik most, én nem tértem vissza a csatából.

    ford.: Földes László

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Kosztolányi Dezső: A kalap

    Egy kalapról szól ez az ének
    s e pár együgyű fura rím,
    figyeljenek reá szelíden,
    ó, hölgyeim és uraim.

    Gazdája csákót tett fejére,
    de ő a fogason maradt,
    az előszoba fogasán volt
    ez a kalap,
    egy szürke, fess civilkalap.

    Azóta várt, várt az urára,
    unalmas volt az élete,
    bélése csöndesen kifeslett,
    szélét fehér por lepte be.

    Bizony megvénült és megőszült,
    olyan volt, mint egy lomha agg,
    hogy bóbiskolt a bús homályban
    a vén kalap,
    a vén és elzüllött kalap.

    Egy légy repült reája néha,
    de mindjárt tovább ballagott,
    majd egy dühös moly hullt beléje
    s rágcsálta a rongy szalagot.

    Egy szúnyog jött s azt mondta: zizü,
    zizü, bölcsen ezt mondta csak
    s várt ősszel, nyáron és tavasszal
    a jó kalap,
    a jó és hűséges kalap.

    Később édes lakást vett benne
    egy önző és mogorva pók
    s ekkor kitörtek a szivéből
    keserű, fájó, furcsa szók.

    Mi lett belőlem, boldog isten,
    a sors haragja hová csap?
    Voltam civilfej koronája,
    én bús kalap,
    koldus és gyászoló kalap.

    Mult éjjel a gazdája távol
    tűzben, viharban elesett.
    A kalap szíve összedermedt
    s sírdogált is egy keveset.

    Aztán egy szél a földre lökte,
    holdfényben égtek a falak…
    Így halt meg az előszobában
    szegény kalap,
    szegény, szegény, szegény kalap.

    Forrás: Lélektől lélekig