Menekülés közben, hogy betértél,
szűk konyhánkban, matracokra dőlve
elnyújtattad végre fáradt lábad,
le nem merted vetni szűk cipődet,
lábadat, a sebest-bedagadtat
féltél, hogy többé be nem fogadja.
Három napig ültél fent a liftben,
hatodik emelet magasában,
romok közt a szűk üvegkalitban,
körülötted villanyfény-pokolban
bombák robbantak fel mennydörögve.
Három napig fenn az égzengésben
reszkettél egy háromlábú széken,
negyedik nap, megállt az ostrom,
romok közt a nyaktörő magasból
térden, hason, esve, csúszva szöktél
porban, romban, hóban hempergőzve.
Amire az utca-szintre értél
– nem zihálni! – álltál szívdobogva
néptelen, visszhangos sivatagban.
Elhagyott utcákon általkúszva,
leső fegyverek közt zsibbadozva,
elhagyott kísértethídon által
egymagad az éjben át Budára:
polgárok a pincékben lapultak,
katonák a futóárkok mélyén,
batyuk, hullák fölött botladoztál
havas kerten át ajtónkig érve.
Szűk konyhánknak melegén remegve,
matracunkon némán végigdőlve,
két kezedben reszketett a bögre,
kanala koccanva vert falához,
míg a hóból olvadt lötty teában
elolvadt a szaharin kristálya.
Kilenc éhezőhöz tizediknek
meg nem tűrt a menekvők tanácsa
s néhány óra múltán útra váltál,
havas küszöbünkön általléptél,
golyók-átszabdalta havazásba,
éjbe, fagyba, halálba, magányba.
Könyörgésed visszhangos teremben
szívem magas falai közt szálldos,
lassú lépted havon megcsikordul,
imbolyogva tűnsz a hóesésbe,
s némán bolyongasz tovább a szívemben.
Forrás: Magyarul Bábelben
Gyermekként álmodtam felnőttkoromról,
felnőttként álmodtam gyermekkorom.
“Majd cigarettázni fogok!”
“Hogyan is volt a kanyaróval?”
A háború is játék volt, amíg
ki nem nézte számból a falatot.
Csak akkor riadtam, kis állat –
beteggé tett a beteg világ.
Bartók halálos ágyán
kottafejekkel írt receptet
minden leendő nyavalyánkra.
Forrás: Magyarul Bábelben
Aludj, aludj, szép sasfiókom,
aludd csak az igazak álmát.
Baglyok vigyázzanak szemedre,
lelked csípjék szuronyos bolhák.
Csíjja, tente, csicsíjja.
Álmodj horogkeresztes álmot,
halálhörgés vájjon füledbe,
arcodra kifolyt szem csurogjon,
aludj, vitézem, csíjja, tente.
Csíjja, tente, csicsíjja.
Aludj, kis hős, kis Hoess, te kedves,
bűvöljön bátrak büszke álma.
Mások halála: lám, a pálma;
az alvilág tenéked áll ma.
Csíjja, tente, csicsíjja.
Aludj, liliomok lovagja,
szüzek, árvák, özvegyek őre.
Aludd csak az igazak álmát,
s ne ébredj föl soha belőle.
Csíjja, tente, csicsíjja.
Forrás: Magyarul Bábelben
Őrjöngő napsugarak hullnak tikkadt, sápadt hajszálaikra,
ágyékukból kiaszott az élet, szívükben kiszikkadt a szikra,
állanak, mintha szélütötten, az összecsukló sínek mellett,
fáradtak ütni vagy üttetni, meghalni vagy kérni kegyelmet,
szemük törékeny fészket rak a megtörött fénylombokon,
kezük a levegőt mutatja, a levegő is fájdalom,
mint a vízből kihúzott halnak, mely kifordított életét
tátogja a közömbös égre, amely immár nem néki ég;
állanak, mintha szélütötten, nézik a nyüzsgést, idegen
tükrű tekintettel; lábuk kábán szunnyad a köveken,
a cipő félretaposott és félretaposott a lélek,
poros lett, suta és fakó, gubbaszt bennük élettelen –
haláltalan közönnyel, mint a föld alá ásott értelem;
csak állanak, a földet nézik, nem bátrak már és nem is félnek –
csak állanak a sínek mellett, bénán, szinte szélütötten,
mint fecskék ha sunyi hálóba ütődnek gyanútlan röptükben;
így vesztegelnek vakvágányon kivénhedt, keshedt mozdonyok,
így ácsorognak kiürített városban tétlen házsorok,
így gunnyasztanak bombázáskor a tépett fák, a mit-sem-értők,
így vár a sebesült, ha arca lelógó hús s nem lát a vértől,
így ül óvóhelyen az asszony, kinek férje meghalt a fronton,
így ül üregében a szem, ha napokig nem ülte álom,
a csillag, ha elhagyta fénye; az ég, ha kékje széttörött;
a Föld, ha akasztó-hurokká fonódtak derűs délkörök,
a Nap, hogyha bombázó-rajjá vált a békés bolygósereg –
az ág, hogyha csóktalan őszön a lomb szótlanul lepereg,
s meghal a zöld, s haldoklik már a piros, sárga, a lila –
csak állanak, néznek a töltés vigyorgó kavicsaira – –
Forrás: Magyarul Bábelben
Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
vonító vonatok vonszolják vérző testemet
vérző testünket
országok vérző testén át
nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
hova tűntél méh-zümmögésű gyermekkor
napfény
hullám-csobogás
mind megszöktetek
lepkék akik illatos rést hasítottatok a sugaras levegőbe
a szem is alig tudott utolérni benneteket
kövek akik nem ütöttek senkit
madarak akik nem szállottak hullák szemére
almák csorduló pirosa
éretlen egres fanyar zöldje
sár amely körülölelte a bokát és simogatta és csókolta
nyári utcák szállongó pora
– nagy szürke szomorú madár –
lombok hajkoronája hajbókolt hajnalonta
barackok aranya csilingelt mint csikó nyakában a csengő
szilvák kékje feleselt derűsen az égbolt kék derűjével
s az emberke aki mindezt magába szívta hogy emberként is érezze ízét
nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
százötven senki akit vár a csattogó fogú ismeretlen
százötven tikkadt torok
százötven kiszáradt gyomor
százötven őrültté borzolt idegrendszer
százötven szomjas tüdő mely öklendezi a rab levegőt
százötven elaszott hát amelyre sziszegve vár a korbács
százötven eltompult agy amelynek kibányászták már az ólmot
százötven agyú borzadály
Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
vonító vonatok vonszolják vérző testemet
vérző testünket
országok vérző testén át
nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
százötven fogoly féreg akit egy csizma eltapos
százötven fogoly féreg
és százezer
és millió
millió – – – – – –
Forrás: Magyarul Bábelben
Anyám, gyilkosok és elmebetegek
közé szültél védtelen csecsemőnek!
Hazám háború volt, apám katonaszökevény.
Megindultam a háború vonatain,
ütközőkön, vagonok tetején,
befogadott az éhezők közössége, kenyeret adott.
így szöktem vissza anyámhoz
a történelem határain át.
A gondolat útja így alakult agyamban.
Minden új gondolatom végigjárja
az eszmélés útját az emlékezés vonatain,
ütközőkön, vagonok tetején,
s a befogadó közösség kenyerét követeli,
hogy szülőföldre találhasson végre
a történelem határain át.
Forrás: Magyarul Bábelben
Oh, say, can you see, by the dawn’s early light,
What so proudly we hailed at the twilight’s last gleaming,
Whose broad stripes and bright stars, thro’ the perilous fight,
O’er the ramparts we watch’d, were so gallantly streaming?
And the rocket’s red glare, the bombs bursting in air,
Gave proof through the night that our flag was still there.
Oh, say does the Star-Spangled Banner yet wave
O’er the land of the free and the home of the brave.
On the shore, dimly seen through the mists of the deep,
Where the foe’s haughty host in dread silence reposes,
What is that which the breeze, o’er the towering steep,
As it fitfully blows, half conceals, half discloses?
Now it catches the gleam of the morning’s first beam,
In full glory reflected now shines on the stream,
‘Tis the Star-Spangled Banner, O long may it wave
O’er the land of the free and the home of the brave.
O thus be it ever when free men shall stand
Between their loved homes and the war’s desolation!
Blest with vict’ry and peace may the heaven-rescued land
Praise the power that hath made and preserved us a nation!
Then conquer we must, when our cause it is just,
And this be our motto: “In God is our trust”,
And the Star-Spangled Banner in triumph shall wave
O’er the land of the free and the home of the brave.
A csillagos-sávos lobogó (magyar fordítás)
Oh, mondd, látod-e a korai hajnali fénynél
Azt, amit oly büszkén üdvözöltünk az alkony utolsó ragyogásánál?
Azt, amelynek széles csíkjait és fényes csillagait, a veszélyes csatában
A bástyák fölött figyeltünk, hogy oly büszkén lobog.
És a rakéta vörös fénye, a bombák robbanása
Mutatta az éjben, hogy zászlónk még fenn lobog.
Oh, mondd, a csillagokkal borított lobogó még ott lebeg-e
A szabadság országa és a bátrak hona felett?
A part csak halványan dereng a vízen borongó ködben,
Míg az ellen gőgös hada rettegett csendben pihen.
Mi az, amit a szellő a tornyosuló hullámok között
Míg fúj, időnként félig rejt, félig fölfed?
Most fölragyog a fölkelő nap sugarában,
És teljes glóriája tündököl a víz tükrében –
Ez a csillagokkal borított lobogó!
Lobogj a szabadság országa és a bátrak hona felett!
És így legyen mindörökké, ha a szabadság hőseinek
Kell állniuk szeretett honuk és a háború között:
Áldozatuk győzelmet és békét teremt. A Gondviselés
Megmentette nép dicsérje a nemzetet mentő Urat,
Mert győznünk kell, amikor az ügyünk igazságos.
Legyen jelszavunk: Tebenned a bizodalmunk!
És ez a csillagokkal borított lobogó győztesen fog lobogni
A szabadság országa és a bátrak hona fölött.
Rövid háttér
Az amerikai himnusz szövege 1814-ben keletkezett az angol–amerikai háború idején. Francis Scott Key a baltimore-i ostrom után, a hajnalban meglátott zászló hatására írta meg a verset, amely később vált nemzeti himnusszá.
Forrás: Lélektől lélekig
