https://verskucko.com

Címke: háború

  • Babits Mihály: Fortissimo

    Haragszik és dúl-fúl az Isten
    vagy csak talán alszik az égben,
    aluszik vagy halott is épen –
    ki költi őt föl, emberek?
    Anyák, sírjatok hangosabban:
    akit föl nem ver annyi ágyú,
    rezzenti-é gyenge sírástok?
    És ne is könnyel sírjatok,
    mert a könny mind csak földre hull
    hanggal sírjatok föl az égre,
    sírjatok irgalmatlanul:
    ne oly édesen mint a forrás,
    ne oly zenével mint a zápor,
    ne mint a régi Niobék:
    hanem parttalan mint az árvíz
    sírjatok vagy a görgeteg
    lavina, sírjatok jeget,
    tüzet sírjatok mint a láva!
    A drága fiúk hullanak
    vérben a hóra napra-nap.
    Ne hagyjatok aludni senkit:
    ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
    de érdemes-e félni még?
    és érdemes-e élni még?
    Ó, mért nem hallani hangotok?
    Menjetek a piacra sírni,
    sikoltsatok a templomokban
    vadak asszonyai, vadakká
    imuljatok őrjítő, őrült
    imában!
    És ha hasztalan
    ima, sírás: – mi káromolni
    tudunk még, férfiak! Ma már
    hiszünk káromlani-érdemes
    alvó magasságot a Sorsban.
    Hányjuk álmára kopogó
    bestemmiáknak jégesőjét!
    Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
    Tagadjuk őt, talán fölébred!
    Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
    mint aki gazda horkol égő
    házban – a süket Istenét!
    Süket! Süket!…
    Ó ma milyen jó
    volna süketnek mint az Isten!
    Süket a föld, nem érzi hátán
    hadak alázó dobogását.
    Jó volna süketen csirázni
    mint virághagyma föld alatt:
    minden süket, földben, Istenben
    csak az ember szakadt ki a
    süket Istenből iszonyokra
    kikelt belőle féreg-módon,
    Isten férgének, viszkető
    nyüzsgésre, fájni – mert ami
    nem süket Isten: fájdalom,
    míg az Istenbe visszahal!

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Szabó Lőrinc: Hazám, keresztény Európa

    Utálom és arcába vágom:
    – Száz év, de tán kétezer óta
    őrült, mocskos, aljas világ ez,
    ez a farizeus Európa!
    Kenyér s jog helyett a szegényt
    csitítja karddal, üres éggel
    és cinkos lelkiismeretét
    avatag és modern mesékkel;
    száz év, de már kétezer óta
    hány szent vágy halt meg gaz szívében!
    Hazám, keresztény Európa,
    mi lesz, ha bukására döbben,
    mi lesz, ha újra földre száll
    a Megcsúfolt és Megfeszített,
    s mert jósága, hite, imája
    egyszer már mindent elveszített:
    mi lesz, ha megjő pokoli
    lángszórókkal, gépfegyverekkel,
    vassisakos, pestishozó,
    bosszúálló angyalsereggel?
    Mi lesz, ha megjő Krisztus és
    új országot teremt a földön,
    ha elhullanak a banditák
    s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
    ha égi szerelmét a földi
    szükséghez szabja ama Bárány
    s újra megvált – óh, nem a jók,
    de a gonoszok vére árán:
    hazám, boldogtalan Európa,
    ha túléled a harcok végét,
    elbírod-e még te az Istent,
    a Szeretetet és a Békét?

    Forrás: Minden napra 1vers

  • Karinthy Frigyes: Gyóni Géza: Azon az éjjel

    (Így írtok ti)

    Azon az éjjel
    Az ágyúk össze-vissza vertek,
    Azon az éjjel
    Lángfényben úsztak mind a kertek.
    Azon az éjjel
    Dörgött a harc egész világon
    Azon az éjjel
    Reád gondoltam, szép virágom,
    Azon az éjjel
    Lángolt Homonna és Verseg,
    Azon az éjjel
    Olvastam és írtam egy Kosztolányi-verset.
    Így írtok ti

    Forrás: Versek mindenkinek

  • Zelk Zoltán: Parancs

    Verekszik napfény s jégeső,
    április villogja fogát,
    két sovány, rongyos fegyveres
    őrzi az ukrán iskolát.

    Három szobában száz zsidó –
    künn éhes, tépett strázsa áll,
    benn, a fehér falak között
    strázsáját járja a halál.

    Három szobában száz zsidó
    mocsokban, lázban úgy hever:
    a test, ha moccan, idegen
    testhez tapad már, testre lel.

    Verejték gőzöl, forr a láz,
    fortyog száz vézna test alatt
    a padló, mint üst égeti,
    főzi a szikkadt csontokat.

    Így égnek, főnek eleven,
    a tífusz lángjai között.
    Nyögdel az ín, feszül, remeg,
    futna mind, mint az üldözött.

    Szállna a kar, láb rugkapál,
    rémült szavakat gyújt a láz,
    égő virágokat lehel
    gyulladt ajakkal mind a száz.

    Az egyik nyög: „Nehéz a zsák…!”
    A másik sír: „Eresszetek!
    Felfalják húsom, csontjaim,
    kiisszák vérem vad ebek!”

    „Eresszetek!” – sikolt, feláll,
    s az égő testekre zuhan,
    árnya, mint menekvő madár,
    a fal fehérjén átsuhan,
    miként a lélek… Tébolyult
    szavaknak égő erdeje,
    és kín és hörgés s vijjogás,
    és pállott bűz lehellete!

    Tüdő zihál, szív zakatol,
    halál, ellened áll a harc,
    s hiába, akit szólítasz,
    nevét mondod, felel: Parancs…!

    Parancs – felel, ha szólítod,
    parancs – mondta egy éven át,
    míg tolt vagont és görgetett
    hordót, s feküdt hátán a zsák.

    Parancs – a leckét tudja jól,
    legyen hát nyugta odaát,
    hol feledi a földi kínt,
    leljen oly békés, szép hazát.

    Leljen hazát, hol feledi
    a föld poklát, a rémeket,
    oly könnyű legyen élte ott,
    mint páráé a rét felett.

    Miként szirom szellő ölén,
    oly illanó, olyan szabad –
    mossa, törölje kínjait
    az örök égi virradat!

    Turcsinka, 1943. április

    Forrás: DIA – PIM

  • Ágai Ágnes: Hadijelentés békében

    ABBAN a háborúiban,
    mely a háborúk sorát majd lezárja,
    nem lesznek ellenségeink.
    CÉLPONT, OBJEKTUM, MŰSZERFAL, AKCIÓ.
    Öntörvényét végzi a széthasadt anyag,
    míg izzó gőzzé visszaváltozunk.
    A kémia nem ismer kegyelmet,
    nincsenek indulatai.
    A képletek nyelvén nem lehet
    békét kötni.
    A vegyszereknek
    nincsenek parlamenterei.
    Az elemi részecskéket
    nem lehet hadifogságba vetni,
    és egyezmények alapján kicserélni.
    Ha a folyamat megindul,
    kezdetét veszi a devolúció.
    Ki talál majd emberi nyomra
    egy földgolyónak nevezett
    halált sugárzó,
    szétroncsolt halmazon?

    Forrás: —

  • Ágai Ágnes: Történelem napihírekben

    Meghalt, elhunyt, életét vesztette,
    eltűnt, lelőtték, lezuhant,
    felmentette, kinevezte,
    annak a véleményének adott kifejezést,
    ellátta kézjegyével, tárgyalásos úton,
    sajnálatát fejezte ki, rendkívüli állapotot,
    átlépte a határt,
    jelentős veszteségeket, elrendelte, biztosította,
    a sebesülteket haza, a polgári védelem,
    a lakosság nyugalmának, kérik mindazok jelentkezését,
    összeírása, beszolgáltatása, kiürítése,
    visszarendelték, javasolták,
    elítélték, végrehajtották,
    megköszönték, fogadták,
    összeültek, aláírták, kicserélték,
    visszatértek, exhumálták,
    felállították, leleplezték,
    megkoszorúzták, megfogadták…
    és megint elölről…

    Forrás: —

  • Juhász Gyula: A muszka

    A Kárpátokban ellenünk vezették,
    Hozzánk a télen így került Prokop.
    Szakálla kender, a szeme tengerkék,
    Ó, ez a szem sok szépet álmodott,
    Jogról, örömről, lányról, mely övé lesz.
    De ember tervez és Atyuska végez.

    Most szenet és fát hord az iskolában,
    Kis nebulóknak némán melegít,
    És él szelíden, bizton, új hazában,
    És várja, várja, hogy elengedik,
    Mert rab a rab, ha jó is, aki tartja.
    Ám szenteltessék az Ő akaratja!

    Prokop Petőfi nyelvét töri lassan,
    S a Volga híján nézi a Marost.
    Ó, a Tiszát is látta akaratlan,
    Hogy januárban vérrel áradott.
    Jaj, mennyi vér és víz folyt el azóta,
    S még mindig, mindig, mindig az a nóta.

    Az iskolába jár egy szőke gyermek,
    Kis hadiárva, kékszemű, szegény,
    Katonaapja akkor, ott esett el
    A becsület kárpáti mezején.
    Prokop ezt tudja s nézi lopva, hosszan,
    És varjakat lát szállni Mármarosban.

    És odamegy halk lassan a gyerekhez,
    S megsimogatja lágyan a haját,
    Az ujjai oly fázósan remegnek,
    És hallja távol haldoklók jaját,
    S mintegy magának rebegi szegény:
    Bocsáss meg, ó nem én voltam, nem én!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Háborús emlék

    Álla felkötve, keze összetéve,
    Elpihent némán a halál ölébe.
    Nyitott szemében őszi ég derűje,
    Kifáradt testén tépett csukaszürke.

    A milliókból egy, kik halni mentek,
    A neve senki, akit elfelednek.
    Neki nem zengett operák zenéje,
    Finom, bús verset nem sírt el az éjbe,

    Nem látta nemes gótika csodáit,
    Duse mosolyát, mely szebb földet áhít.
    Szivarja rossz volt és öröme olcsó,
    Minden jutalma: egy szűk fakoporsó.

    Nem is halt hősi, égzengő rohamban,
    Csak köhögött, nyögött az ágyba halkan.
    Csak levegőt kért és vizet, vizet még
    S nem látta már a bíbor naplementét,

    Mely mint dicsőség, áldás, mint egy ámen
    Föltündökölt büszkén, de neki már nem!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: A halott vár legendája

    A baldachinja vert arany, a paplana selyem,
    A megölt várban így virraszt Atyuska csendesen.
    Az ajtón bársony neszfogó, előtte strázsa jár,
    Egyszerre csak susogni és zokogni kezd a Vár.

    Gyászfátyolos a tele hold, a harmat sírra hull,
    Atyuska húnyt szemmel hever, forog álmatlanul.
    Orvosa nézi komoran gyors pulzusát neki
    S a vár órája monoton az éjfelet veri.

    Egy, kettő, három, négy, öt… ó, szent Miklós… a csoda!
    Száz zárt ajtón át besuhan egy idegen katona.
    Fehér az arca, mint a hold, ruhája csukaszin,
    A karja csonka, szeme vak és nincs vér ajkain.

    Megáll a selyemágy előtt, merően és sután
    S a megmaradt kezével ím keményen szalutál:
    – Eljöttem én is, mint dukál, hogy üdvözöljelek,
    A tízezerből vagyok egy, ki hősen elesett.

    A millióból vagyok egy, ki védte a rögöt,
    Mely békés, áldott és magyar vérünkkel öntözött.
    Tiéd a tág, dús félvilág, orosz puszták tere,
    Tiéd a Volga és a Don s a Káspi tengere,

    Száztornyú Moszkva és ezer nagy város mind tied,
    Minek tenéked a hazám, e kicsi táj, minek?
    A csöndes magyar rónaság, a búzát rengető,
    Bölcsőnk nekünk. Nektek, ha kell, óriás temető!

    Atyuska fölnéz. Félhomály. Hűs hold ezüstje süt
    S a mély teremben a halál s éj csöndje mindenütt.
    Az orvos lesi pulzusát, számol egykedvűen:
    Tíz, húsz, harminc. Atyuska szól: – Nagyon fáj a szívem.

    Orvos, nincs erre patikád, nincs erre balzsamod,
    Gyerünk innen, gyorsan gyerünk, itt nem maradhatok;
    Itt vérből van a vakolat, csontokból a falak
    S a padló mélyén csukaszín mártírok alszanak…

    Trombita recseg, dob pereg, pirkadnak az egek,
    Atyuska jött… Atyuska megy, ezer kéz tiszteleg.
    A nap föltámad keleten, a kakas trombitál
    S örök nagyságról álmodik tovább – a przemysli vár!

    Forrás: MEK

  • Juhász Gyula: Új anakreoni dal

    Világok háborúján,
    Holott halál az élet,
    Enyészet évadán és
    Özön gyász századában
    Én, bús Vitéz utóda,
    Szegény, szomorú költő,
    Hadd valljam balga hittel
    És boldog áhítattal
    Az élet vallomását,
    Hogy nagy dolog a harc, de
    Legszebb virág a béke.

    Szelíden és nyugodtan
    Jó könyveket lapozni,
    Szép képeket csodálni,
    Új éneket dudolni,
    Tűnt éveket idézni,
    Mélázni a mezőben
    S gondolni holmi szépet
    S a bennünk fájva fájó
    Ember tragédiáját
    Feledni pillanatra
    S csak élni, élni. Ámen.

    Forrás: MEK