Címke: háború

  • Bari Károly: Az ítélet napján

    Megfagy kürtök torkában
    a rikoltás, a félelem ingeiben
    verejtékezünk, ellopják arcunkat
    tükreinkből, hogy fekete csákós
    bűneink ne találjanak ránk,
    betömetett szájak fuldokló
    rettenete fölmerül szivárványok
    csúcsán: megbicsaklott hitűek
    álmaiban, csattan az ostor,
    rajtunk, akik hét vármegyét
    égettünk porrá virtusból,
    fejünkre emeltük sugarastól
    a Napot, hasbarugdosott anyáink
    ölét parázzsal perzseltük,
    csattan az ostor, bicskával
    megvérzett ujjak szorulnak
    nyakunkra, a csillag-szemű
    koponyák is fölmagasodnak bűneinkbe
    a fák gyökerei közül, ahová elástuk őket,
    igazak szigorú szavai dulakodnak
    halálunkért: ha mertünk bírák lenni,
    vádlottak padjáról se szökjünk meg
    gyáván, szavak győzelme lesz
    koporsószögünk, kürtök torkából
    rézízű rikoltás dördül!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hajnal Anna: A menekülő

    Menekülés közben, hogy betértél,
    szűk konyhánkban, matracokra dőlve
    elnyújtattad végre fáradt lábad,
    le nem merted vetni szűk cipődet,
    lábadat, a sebest-bedagadtat
    féltél, hogy többé be nem fogadja.

    Három napig ültél fent a liftben,
    hatodik emelet magasában,
    romok közt a szűk üvegkalitban,
    körülötted villanyfény-pokolban
    bombák robbantak fel mennydörögve.

    Három napig fenn az égzengésben
    reszkettél egy háromlábú széken,
    negyedik nap, megállt az ostrom,
    romok közt a nyaktörő magasból
    térden, hason, esve, csúszva szöktél
    porban, romban, hóban hempergőzve.

    Amire az utca-szintre értél
    – nem zihálni! – álltál szívdobogva
    néptelen, visszhangos sivatagban.
    Elhagyott utcákon általkúszva,
    leső fegyverek közt zsibbadozva,
    elhagyott kísértethídon által
    egymagad az éjben át Budára:

    polgárok a pincékben lapultak,
    katonák a futóárkok mélyén,
    batyuk, hullák fölött botladoztál
    havas kerten át ajtónkig érve.

    Szűk konyhánknak melegén remegve,
    matracunkon némán végigdőlve,
    két kezedben reszketett a bögre,
    kanala koccanva vert falához,
    míg a hóból olvadt lötty teában
    elolvadt a szaharin kristálya.

    Kilenc éhezőhöz tizediknek
    meg nem tűrt a menekvők tanácsa
    s néhány óra múltán útra váltál,
    havas küszöbünkön általléptél,
    golyók-átszabdalta havazásba,
    éjbe, fagyba, halálba, magányba.

    Könyörgésed visszhangos teremben
    szívem magas falai közt szálldos,
    lassú lépted havon megcsikordul,
    imbolyogva tűnsz a hóesésbe,
    s némán bolyongasz tovább a szívemben.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Vallomás

    Gyermekként álmodtam felnőttkoromról,
    felnőttként álmodtam gyermekkorom.
    “Majd cigarettázni fogok!”
    “Hogyan is volt a kanyaróval?”
    A háború is játék volt, amíg
    ki nem nézte számból a falatot.
    Csak akkor riadtam, kis állat –
    beteggé tett a beteg világ.
    Bartók halálos ágyán
    kottafejekkel írt receptet
    minden leendő nyavalyánkra.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 7. – Altatódal Rudolf Hoessnek (Rekviem)

    Aludj, aludj, szép sasfiókom,
    aludd csak az igazak álmát.
    Baglyok vigyázzanak szemedre,
    lelked csípjék szuronyos bolhák.
    Csíjja, tente, csicsíjja.

    Álmodj horogkeresztes álmot,
    halálhörgés vájjon füledbe,
    arcodra kifolyt szem csurogjon,
    aludj, vitézem, csíjja, tente.
    Csíjja, tente, csicsíjja.

    Aludj, kis hős, kis Hoess, te kedves,
    bűvöljön bátrak büszke álma.
    Mások halála: lám, a pálma;
    az alvilág tenéked áll ma.
    Csíjja, tente, csicsíjja.

    Aludj, liliomok lovagja,
    szüzek, árvák, özvegyek őre.
    Aludd csak az igazak álmát,
    s ne ébredj föl soha belőle.
    Csíjja, tente, csicsíjja.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 4. – Az öregek (Rekviem)

    Őrjöngő napsugarak hullnak tikkadt, sápadt hajszálaikra,
    ágyékukból kiaszott az élet, szívükben kiszikkadt a szikra,
    állanak, mintha szélütötten, az összecsukló sínek mellett,
    fáradtak ütni vagy üttetni, meghalni vagy kérni kegyelmet,
    szemük törékeny fészket rak a megtörött fénylombokon,
    kezük a levegőt mutatja, a levegő is fájdalom,
    mint a vízből kihúzott halnak, mely kifordított életét
    tátogja a közömbös égre, amely immár nem néki ég;
    állanak, mintha szélütötten, nézik a nyüzsgést, idegen
    tükrű tekintettel; lábuk kábán szunnyad a köveken,
    a cipő félretaposott és félretaposott a lélek,
    poros lett, suta és fakó, gubbaszt bennük élettelen –
    haláltalan közönnyel, mint a föld alá ásott értelem;
    csak állanak, a földet nézik, nem bátrak már és nem is félnek –
    csak állanak a sínek mellett, bénán, szinte szélütötten,
    mint fecskék ha sunyi hálóba ütődnek gyanútlan röptükben;
    így vesztegelnek vakvágányon kivénhedt, keshedt mozdonyok,
    így ácsorognak kiürített városban tétlen házsorok,
    így gunnyasztanak bombázáskor a tépett fák, a mit-sem-értők,
    így vár a sebesült, ha arca lelógó hús s nem lát a vértől,
    így ül óvóhelyen az asszony, kinek férje meghalt a fronton,
    így ül üregében a szem, ha napokig nem ülte álom,
    a csillag, ha elhagyta fénye; az ég, ha kékje széttörött;
    a Föld, ha akasztó-hurokká fonódtak derűs délkörök,
    a Nap, hogyha bombázó-rajjá vált a békés bolygósereg –
    az ág, hogyha csóktalan őszön a lomb szótlanul lepereg,
    s meghal a zöld, s haldoklik már a piros, sárga, a lila –
    csak állanak, néznek a töltés vigyorgó kavicsaira – –

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Szilágyi Domokos: Halál árnyéka 1. (Rekviem)

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált


    hova tűntél méh-zümmögésű gyermekkor
    napfény
    hullám-csobogás
    mind megszöktetek
    lepkék akik illatos rést hasítottatok a sugaras levegőbe
    a szem is alig tudott utolérni benneteket
    kövek akik nem ütöttek senkit
    madarak akik nem szállottak hullák szemére
    almák csorduló pirosa
    éretlen egres fanyar zöldje
    sár amely körülölelte a bokát és simogatta és csókolta
    nyári utcák szállongó pora
    – nagy szürke szomorú madár –
    lombok hajkoronája hajbókolt hajnalonta
    barackok aranya csilingelt mint csikó nyakában a csengő
    szilvák kékje feleselt derűsen az égbolt kék derűjével
    s az emberke aki mindezt magába szívta hogy emberként is érezze ízét


    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven senki akit vár a csattogó fogú ismeretlen
    százötven tikkadt torok
    százötven kiszáradt gyomor
    százötven őrültté borzolt idegrendszer
    százötven szomjas tüdő mely öklendezi a rab levegőt
    százötven elaszott hát amelyre sziszegve vár a korbács
    százötven eltompult agy amelynek kibányászták már az ólmot
    százötven agyú borzadály

    Sínek hasítanak sivítva országok vérző húsába mint fába a fűrész
    vonító vonatok vonszolják vérző testemet
    vérző testünket
    országok vérző testén át
    nyolc ló vagy negyvennyolc ember vagy százötven deportált
    százötven fogoly féreg akit egy csizma eltapos
    százötven fogoly féreg
    és százezer
    és millió
    millió – – – – – –

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Hervay Gizella: A gondolat útja

    Anyám, gyilkosok és elmebetegek
    közé szültél védtelen csecsemőnek!
    Hazám háború volt, apám katonaszökevény.
    Megindultam a háború vonatain,
    ütközőkön, vagonok tetején,
    befogadott az éhezők közössége, kenyeret adott.
    így szöktem vissza anyámhoz
    a történelem határain át.

    A gondolat útja így alakult agyamban.
    Minden új gondolatom végigjárja
    az eszmélés útját az emlékezés vonatain,
    ütközőkön, vagonok tetején,
    s a befogadó közösség kenyerét követeli,
    hogy szülőföldre találhasson végre
    a történelem határain át.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Francis Scott Key: The Star-Spangled Banner

    Oh, say, can you see, by the dawn’s early light,
    What so proudly we hailed at the twilight’s last gleaming,
    Whose broad stripes and bright stars, thro’ the perilous fight,
    O’er the ramparts we watch’d, were so gallantly streaming?
    And the rocket’s red glare, the bombs bursting in air,
    Gave proof through the night that our flag was still there.
    Oh, say does the Star-Spangled Banner yet wave
    O’er the land of the free and the home of the brave.

    On the shore, dimly seen through the mists of the deep,
    Where the foe’s haughty host in dread silence reposes,
    What is that which the breeze, o’er the towering steep,
    As it fitfully blows, half conceals, half discloses?
    Now it catches the gleam of the morning’s first beam,
    In full glory reflected now shines on the stream,
    ‘Tis the Star-Spangled Banner, O long may it wave
    O’er the land of the free and the home of the brave.

    O thus be it ever when free men shall stand
    Between their loved homes and the war’s desolation!
    Blest with vict’ry and peace may the heaven-rescued land
    Praise the power that hath made and preserved us a nation!
    Then conquer we must, when our cause it is just,
    And this be our motto: “In God is our trust”,
    And the Star-Spangled Banner in triumph shall wave
    O’er the land of the free and the home of the brave.


    A csillagos-sávos lobogó (magyar fordítás)

    Oh, mondd, látod-e a korai hajnali fénynél
    Azt, amit oly büszkén üdvözöltünk az alkony utolsó ragyogásánál?
    Azt, amelynek széles csíkjait és fényes csillagait, a veszélyes csatában
    A bástyák fölött figyeltünk, hogy oly büszkén lobog.
    És a rakéta vörös fénye, a bombák robbanása
    Mutatta az éjben, hogy zászlónk még fenn lobog.
    Oh, mondd, a csillagokkal borított lobogó még ott lebeg-e
    A szabadság országa és a bátrak hona felett?

    A part csak halványan dereng a vízen borongó ködben,
    Míg az ellen gőgös hada rettegett csendben pihen.
    Mi az, amit a szellő a tornyosuló hullámok között
    Míg fúj, időnként félig rejt, félig fölfed?
    Most fölragyog a fölkelő nap sugarában,
    És teljes glóriája tündököl a víz tükrében –
    Ez a csillagokkal borított lobogó!
    Lobogj a szabadság országa és a bátrak hona felett!

    És így legyen mindörökké, ha a szabadság hőseinek
    Kell állniuk szeretett honuk és a háború között:
    Áldozatuk győzelmet és békét teremt. A Gondviselés
    Megmentette nép dicsérje a nemzetet mentő Urat,
    Mert győznünk kell, amikor az ügyünk igazságos.
    Legyen jelszavunk: Tebenned a bizodalmunk!
    És ez a csillagokkal borított lobogó győztesen fog lobogni
    A szabadság országa és a bátrak hona fölött.


    Rövid háttér
    Az amerikai himnusz szövege 1814-ben keletkezett az angol–amerikai háború idején. Francis Scott Key a baltimore-i ostrom után, a hajnalban meglátott zászló hatására írta meg a verset, amely később vált nemzeti himnusszá.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Csoóri Sándor: Faggatódzó óda a nőkhöz

    A föld alól nézzek vissza rátok?
    a jóvátehetetlen éjből,
    midőn kő és virág egymásnak támad
    valami ősi gyűlölségből?
    Midőn a tenger kosarából
    szétgurul a mélységek gyöngye
    s kezem se lesz már, hogy kedvetekért összeszedje?

    Agyag-homályból s gyökér-függönyön át?
    a földbe süllyedt tavasz templomromjai alól?
    Lódögök s kecske-csontvázak léckerítését szétfeszítve,
    míg kutyatej sárgul fönt s vadkapor?
    Elmerült tank csöve lenne a távcsövem
    s hajatok, mint gyakorlatozó vadászraj,
    szállna fölöttem kihívó suhanással.

    Hétköznapok és háborúk fenyegetnek örökké.
    Mosolygástok az egyetlen fegyverszünet.
    Kezetek az egyetlen házfal, amelynek nekidűlhetek:
    süsse arcom a nap, nyárvégi önkívület.
    Amit megérintettem eddig, el is hagytam,
    csak ti vagytok az egyetlen gyarmat,
    melyet naponta meghódítanék.
    Úgy gondolok a szátokra, akár egy hajóútra:
    alul a halálos víz, fölül az ég.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia

  • Csoóri Sándor: Cantata profana

    Bartók Béla emlékére

    Nem mentünk haza ma sem,
    nem mentünk haza, fiúk.
    Hiába sikálta el anyánk a késeket,
    hiába mosta le
    a görcsös asztalt.
    Átmetszett nyakkal,
    vére iszapjában
    hiába jajdult föl a lúd.

    Nem is üzentünk,
    nem is írtunk –
    mintha árvíz sodorta volna el kezünket.
    Húsvét nem húsvét többé,
    a kisöpört ház
    nem a mi házunk.

    Ki az az öregember ott?
    ül a fehér fal lidérce előtt,
    ül a világvégi cigarettafüstben.

    Arca szétnyomott vesszőkosár.

    Talán minket vár,
    minket keres,
    minket szeretne látni,
    az ablakon túli utcában,
    rövidlátó életében.

    Ne keress bennünket,
    ne várj,
    te, dohányszagú öregember,
    te, kutyaól-mellű szegény.
    Nem vagyunk már a te fiaid.
    Ha ajtó nyílik, mintha kések.
    S ha szólunk,
    félrebeszélünk, mint a hamis tanúk.

    Rádrontanánk csak, mint a légnyomás,
    rázkódnánk melletted,
    mint a villanytelep.
    Széthasadna a tányér,
    a borospohár
    s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete,
    átszőné gyomrodat,
    s lenne belőled szőr-kosár,
    szőrember,
    fölpörzsölhető halott.

    Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia