Címke: hagyomány

  • Bertók László – Csokonai

    Csak meghajolva? kopogtatva?
    lüktetve az utakban mint a vér?
    csak a behunyt szem semmi ágán? csak így?
    ebben a vállig érő
    mestergerendás hazában
    fejjel az isten füvei között csak így?

    mellkast szétvető
    hajtóerő szárnyán
    garabonciás hírbe keveredve?
    szaftos
    névnapok igriceként?
    álszent cirkuszok pántlikájaként?

    lábbal mindig a kilövőpályán
    vállal a gerenda alatt
    marokban a parázzsal
    fütyörészve megjátszani
    csökött győztesek ünnepeit?

    legyező mögül kisütő mosolyokért
    pohár borért
    ötven vagy száz forintokért
    az eposzért?
    jázminluga
    s-járvány idején?
    kisiklott hajnal idején?
    isten vasárnapja idején?

    mígnem a törzs szétroppan
    elröpül
    keringeni egy ország körül?
    hogy aztán léha névnapok
    anekdoták távcsövein
    megidézzék az érthetetlen
    kánikulai hóesést?

    Inkább a halál, a jövő!

    Még házat épít, bibelődik
    a Művel, elgyomrozott
    tüdejét purizálja, s ebéd után, mikor alusznak,
    elszáll.

    Forrás: Jelenkor, 1973

  • Juhász Gyula: Tisza szögén

    Nem jártam én soha Dunán túl,
    Hol Kupa, Vata elesett,
    Hol lankás dombok koronázzák
    Az alkonyvéres egeket.
    Én a Tiszának és Marosnak
    Szögében élek álmodón,
    Hol Attila, Ajtony robogtak
    Valaha vemhes táltoson.

    Az ősi szent tűz szürke hamvát
    A szél szívembe szórja itt,
    Keresem a turáni nagyság
    Örök, konok magyarjait.
    Keresem a kialuvó láng
    Maradék üszkét az egen
    S a hun király bús koporsóját
    Magyar folyó mélyébe, lenn.

    Forrás: MEK

  • Kosztolányi Dezső: Óda

    (Székfoglaló a Petőfi Társaságban)

    E dobogón roppant neved köszöntöm,
    Petőfi Sándor, én, az új poéta,
    szegényes kincseim lábadhoz öntöm,
    s hívom emléked, mely ma újra néma.

    Szóljon neked, ki biztos erő vagy,
    e tétova és új-ideges ének,
    s halld meg szavát a szomszédból jövőnek,
    az alföld árva, koldus gyermekének.

    Kezembe nincsenek arany kalászok,
    se víg pipacs. Mind elhervadt, mi termett.
    Vetésem a hold zöld vizében ázott,
    s egy vak szobában sírtam, mint a gyermek.

    Nap sem sütött rám. Mérgek és vad álmok
    igéztek engem az alföldi porban,
    a bús vidéken és a betegágyról,
    az orvosságról és lázról daloltam.

    Ám nagyapám, ki honvédszázados volt
    és verekedett a császári haddal,
    még látta arcod és hallotta hangod
    tűzben remegni, amikor a vad dal
    fölreszketett és még mesélt felőled
    olyant, amit mi álmodni se tudnánk,
    mély téli esten, a gyerekszobában,
    mikor a findzsán reszketett a rumláng.

    Így látlak én még mostan is. Hatalmas,
    kiben az élet vére tüzesen vert,
    ifjú, kiben a magyar ég tetőzött,
    és meghaltál és nem láttad a tengert,
    elnémulok, csak hírmondód idézem,
    a nagyapám árnyát e törpe, kalmár,
    sötét időben, aki még szabad volt
    s dacolni is mert, régi forradalmár.

    Ő is bolyongott, hosszan számkivetve
    az óceán hullámának eredvén,
    negyven napig vergődött új hazába –
    szegény emigráns – rozoga dereglyén.

    És sírt, hogy a newyorki kikötőbe
    hajók tolongtak és nem várta senki,
    a kéményerdő rámeredt sötéten,
    lármázott a víz és rohant a yankee.

    Aztán tíz évig élt így. Kosztolányi
    Ágoston itta könnyeit hiába,
    szeneszsákot cepelt a vad New Yorkba,
    selyemre festett Philadelphiába.

    Göndör fejét ereszté este búnak,
    és arra gondolt, vajjon haza ér-e,
    gondolt reánk, kik még meg sem születtünk,
    az unokái távoli fejére.

    Mert azt akarta, ott a tengeren túl,
    hogy ne legyen rongyember soha többet,
    és unokája, ki költő leend majd,
    magyarul áldja az eget s a földet.

    Most íme, éneklek őróla, híven,
    ki homlokod láthatta glóriásnak,
    s emléket állítok a kedves aggnak,
    ki szenvedett, s tenéked, óriásnak.

    Méltatlan költő, én, ki a neveddel
    e pillanat tüzében összeforrok,
    ereklyéim adom, mik megmaradtak
    a gyermekkorból s könnyeimtől forrók.

    Iker nevetek fontam koszorúba –
    két drága honvéd – az én új dalomba:
    és a küszöbön várom, hogy megilless,
    alázatosan, a porig hajolva.

    Forrás: MEK