és jött az este.
hűvös teste köré
mélykék brokátot
csavart, mire
előző éjjel
kedvtelésből fénylő
csillagokat varrt
karcsú nyakán
holdfényből
szőtt selyem,
lágy és rebbenő,
s mint leány,
kiből férfi láttán
születik a nő,
párduc módra
nyújtózott
a sóvár Hold előtt.
… és jött a hajnal,
hajában fénnyel,
vöröslő arannyal…
s az este a mohó
szemeket már
a tegnapban kereste.
Forrás: Lélektől lélekig
A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!
Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?
Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!
Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!
Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.
Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
istenem, a szívedbe lakom.
Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék…
Istenem, szeretsz-e,
istenem, vezetsz-e,
istenem, megversz-e még?
Forrás: Index.hu – Lélektől lélekig
Virágporos, tüzes, szent szárnyát
Hiába verdesem, töröm,
Nem akar elmaradni tőlem
Az Öröm, az Öröm.
Virágport szitál a lelkemre,
Elkábít, mámorban ülök,
Bús, vad tüzek serkennek bennem:
Örülök, örülök.
Fölécsapok. Töröm a szárnyát.
Hess, hess. Óh, vidám hajnalok
Madara, mit akarsz te tőlem?
Meghalok, meghalok.
Ő csak szitál. Mind tüzesebben
Izznak az erek, idegek,
Csak a verejtékem lesz egyre
Hidegebb, hidegebb.
Forrás: Szeretem a verseket FB
Óh, pírban fürdő,
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkű,
Gyönyörű Város.
Óh, szent hajnal-zengés:
Élet szimfóniája,
Csodálatos Élet,
Be jó volna élni.
Mennyi öröm zúg
És mind a másé,
Mennyi arany cseng
És mind a másé,
Mennyi erő küzd
És mind a másé,
Mennyi asszony van
És mind a másé,
Mennyi új kéj zsong
És mind a másé,
Mennyi szándék tör
És mind a másé,
Mennyi minden van,
Mennyi szép minden,
Mennyi szent minden
És mind a másé.
Forrás: MEK
Óh, pírban fürdő,
szépséges világ,
pihent testeknek
boldog, lomha kéje,
rejtelmes, fényes,
ezer puha fészkű,
gyönyörű város.
Óh, szent hajnal-zengés:
Élet szimfóniája,
csodálatos Élet,
be jó volna élni.
Mennyi öröm zúg
és mind a másé,
mennyi arany cseng
és mind a másé,
mennyi erő küzd
és mind a másé,
mennyi asszony van
és mind a másé,
mennyi új kéj zsong
és mind a másé,
mennyi szándék tör
és mind a másé,
mennyi minden van,
mennyi szép minden,
mennyi szent minden
és mind a másé.
Forrás: Index.hu – Kedvesch versek
Fordító: Hárs Ernő
Az ég ezer piros redő,
a köd s az árnyék menekül,
s a hajnal a habok közül
úgy kél, mint ágyból büszke nő.
Az éjszaka tollain át
érces nyilak száguldanak,
s egy sárga tajték hallgatag
füröszti ház s torony falát.
Amint a tájon szétcsurog,
néhány madarat űz tova,
s a gesztenyefák sudara
aranyban égve felsusog.
Forrás: Magyar Bábel
Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.
Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.
Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szíve tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!
Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Forrás: Szívzuhogás
Kik virradatkor kelnek,
fénylenek mint a szentek,
nap süt mögöttük, pirosak,
hideg illattól italosak.
Mintha várnának csodára
magukat feszítik vasvillára,
szívükön hajnalcsillag,
gólyák meg varjak árnya.
Anyám fejét mély fazekára hajtja,
mintha meddő égből akarna csodát.
Reggeli hold a sárga tehén szája,
csillag zúzódik udvarába –
kamillavirág.
Egy karéj eget viszek, a kaszát,
megzendíti a szilvafaág,
fecskét hajszol a nyár
havas lelkemen át.
Éj maradéka – lapulevél árnya,
fodor felhőkön réz ragyogása,
nehéz madártól bodzafa rebben,
bogarat pöcköl tüzesujjú reggel.
Jaj kék virágom, lucerna virága,
illatát a bokámra kihányja.
Még álmok országa a szemem,
körében vérmes szerelem
feszíttetett vadrózsafára.
Forrás: PIM
Hajnali négykor bekiabáltak,
ahogy a torkukon kifért,
(bár az ablak alatt a fáknak
zöld korcsmáiba még alig ért,
még nem is ért új fénye a napnak)
s mint a bolondok, úgy kacagtak,
kurjongattak az ablak alatt vad
vígadozásban a kerti rigók.
Hajnali négykor e szárnyas égi
korhelyek dala vert ma fel.
Micsoda hangok csetepatéi!
Füttyök, sípok, ezer meg ezer!
Bosszantott ez a csibészlárma,
de a szívem nemsokára
együtt dalolt, egy nótára
vert veletek, buta sárgarigók.
S mintha én volnék a hajnal,
mintha én volnék a kert,
úgy megteltem e friss zsivajjal,
úgy telezengett az irigyelt
állati jókedv bölcsessége,
hogy valami könnyű égbe,
földöntúli békességbe
vittek, emeltek a földi rigók.
Hajnali négytől harsogott a
korhelynóta az ablak alatt;
úgy zengett az a dal, hogy azóta
nélküle is csupa fütty a nap;
csupa fütty, pedig elhallgattak
s reggelre emlék maradt csak,
hogy milyen éktelenül mulattak
a hajnali kertben a sárgarigók.
Forrás: DIA
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.
Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére…
Forrás: MEK
