Az éjjel lassan visszahullt,
akár a vízbe dobott kő.
A fény még reszket a háztetőkön,
mint valami félénk madár.
Az utca álmos, a levegő tiszta.
Egy asszony az ablakban kávét kortyol,
s nézi, hogyan nyitja ki a világ
a szemét – lassan, hangtalanul.
Nem történik semmi.
Csak a hajnal jön,
úgy, ahogy mindig jönni szokott:
észrevétlenül, mégis mindent megváltoztatva.
Adjátok nekem,
adjátok vissza nekem
a hajnal-okozta mámort,
a könnyű szívvel
ballagó hajnali tábort.
Megyek a dértől-dercés úton,
távol a bútól.
Fagytüskék égnek ereimben.
Hajnal van, s fájhat minden,
csak a szívem nem.
Ti deszkapallók,
a szürke sárból kiaranylók,
életen átringó hidak,
ha rátoklelek,
a könnyű győzelem gyönyöre itat.
Gyönyörű,
bármit mondjatok, most a gond is gyönyörű,
a lélek hűs földje felett
tüzijáték, mit jajlehelet
fújt ki, didergő tűzpalota.
Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
– úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.
Csoda vagy te is, ballagó,
angyalhajadra hull a hó,
s nem is vagy tán jelen,
nem segítesz, ha elesem
te sem, de senki sem.
Halálom se legyen más;
borzongó hajnali ballagás,
csodák és alvó idegek.
Halál zajtalan angyalai,
hajnalban vigyetek.
fordította Babits Mihály
Ó, nyomorult hajnal! hol késel most, amikor más
öleli Démót, s más élvez a paplan alatt?
Hej, mikor én vígadtam ölén, be sietve dobáltad
rám kárörvendő gúnymosolyod nyilait!
