Hajnaltájban felriadni
édes, fullasztó örömre
és a kajüt ablakából
elnézni zöld vizet,
vagy fedélzeten, viharban,
puha prémbe burkolódzva,
motor dohogása mellett
nem gondolni semmire.
Mégis, találkozást sejtve
azzal, ki csillagom lett,
sós szelektől, gyöngyös víztől
ifjulni szemlátomást.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Forrás: Lélektől lélekig
A szálló porban az úton
még csak a hajnali szél kanyarog.
Övig mezítlen férfiak
állnak a fényben arany patakok
partján s aranyban mosdanak.
Csattan a víz, tele füttyel a táj
s fenn a hegyen tüzeket rak a nap.
Forrás: Lélektől lélekig
Nyisd ki az ajtót, nyújtsa be
rózsaszín orrát a hajnali ég,
árassza ránk, mint meleg állat
mezei, hazai lehét.
Be szép a völgyek kis világa
ottlent s ittfent e szálloda;
nyers légben, fényben a szűk erkély
mintha a mennyből nyílana.
Fenyők és felhők… Jöjj ki mellém,
úgy ahogy vagy, már süt a nap.
Meglátnak – legfeljebb a fecskék
s még vígabban sikonganak.
Még ragyogóbban, részegebben
köröznek ott a nap előtt,
forgatják ezt a vaksi bolygót,
ezt a tündöklő, gyors Időt,
melyből minket is kiragadtak
csapongva megint és megint
összefonódó, fonódva is
csapongó öleléseink!
Forrás: Lélektől lélekig
Hajnalban a csillagok
lehullnak a földre,
mint a fáról a gyümölcs:
alma, szilva, körte.
Szunyókálnak szelíden
késő délelőttig,
mustillatú sugarak
amíg föl nem költik.
Akkor aztán napsugár-
szálakba fogózva
föllibegnek, mint a pók,
újra a magosba.
Forrás: Lélektől lélekig
Bezártalak
hogy ne lássalak.
Ha látlak
megáll szívverésem
félek hogy a szívedet elérem.
Rózsatőt ültetek
ablakod alá
s ha jönnek a hajnali szelek
leválik rólad
álmod gyönge héja
két nagy szemeddel
láthatod
a rózsa szirma
a hajnal is
én vagyok.
Forrás: Lélektől lélekig
hajnal előtt még itt leszel
és Dante és a Logosz és minden sztrátum és misztérium
s a billogos hold
ott a zene fehér síkja fölött
melyet idekottázol hajnalig
komoly alázatos dalos selyem
hajolj arékapálmák fekete firmamentumára
esőzz a bambusz-füstvirágra füzek fasorára
részvét ujjaival ki hajol ide ha nem te
és ha e port hitelesíted
bőkezűséged alig gyarapítja
mert a te szépséged előttem hófehér papír
önmagát közlő közlemény ragyog át
emblémák viharán
hogy nincs napfény se nincs fátyol lehullta
és nincs vendégelő úr
csak én és aztán e papírlepedő
a többi holt teher
Forrás: Magyarul Bábelben (fordította: Tandori Dezső)
A homályban már csattog a madárszó,
fölzsong a lomb, a forrás fölzenél,
s mint zsenge vágy, a felhőkön sugárzó
bíbor remeg. Világosul az éj –
A hajnal végigsimít a szerelmek
lázban parázsló ágyán, ujja lágy,
s álomban teljesíti be az ernyedt
csókok félébren érzett mámorát.
Forrás: Lélektől lélekig
Vonatok jönnek lázas ég alatt.
Hajnal van, furcsa, fáradt és beteg.
Sovány keze a láthatárba túr,
Karján vöröslő átvágott erek.
Vagontetőkön vándormadarak
Pihegnek, rongyos tollaik között.
Mögöttük régen elmúlt már a nyár,
Előlük minden messze költözött.
Párát lehelnek mocskos ablakok,
Tűnődve néz a készenléti fény.
A büfékocsi lágyan imbolyog,
Asztalra dől a hallgatag remény.
Poharában még néhány csepp ital,
Nyitott szemében minden ködbe vész.
Szíve a sínek ritmusára jár,
Átutazik csak. – Ennyi az egész.
Cipőjét húzza a most ébredő,
Nyújtózik, ásít, bőröndben matat.
– És megyünk tovább menetrend szerint,
Vonatokkal a lázas ég alatt.
Forrás: Lélektől lélekig
t
Milyen nehéz tud lenni az éj!
Mint ma, mikor a Hold szigorú és kevély,
s a csillagok sem csókolnak homlokomra álmot.
Úgy ül lelkemre a sötét, mint súlyos,
rám kiabált átok, s terhe alatt csak nyögnek
a meglassúdott órák.
Csak bámulom a kertet az ablakon át,
követem, mint surrannak odakint az árnyak,
a szél mint öleli a jajgató fákat, s hogy
bújnak egymásba a reszkető levelek.
A világ bódultan szendereg, mikor én még
virrasztom a konok-rút időt. Itt várok a
szunnyadó virradat előtt, s lesem, mikor
fényesül a mélybe zuhant horizont.
S végre látom, ahogy a kelő nap lágy színeket
bont. Halványsárga és rózsa terül el a tájon,
valahol éppen megszökik egy álom,
s a hajnal csöndesen az ablakomra hull.
Forrás: Lélektől lélekig
A reggelt éneklem, az enyhe szépet
Ó reggeleim!
jó reggeleim!
Testem mint egy eleven béke ébred
Tejjel és mézzel folynak ereim.
Lelkem kilép az álom fürdejéből
Megint üde már
oszlik köde már.
Kilép az álmok sötét erdejéből
s egy dombra száll, egy kedves dombra száll.
És így néz széllyel hajnala hegyérül
mély multja fölé,
mult mélye fölé
s a tegnap és a tavaly köde gyérül
lába alatt, amint néz lefelé.
Nézi, mint új ruhán foszolni fércet
a táj köd-egét
homályüvegét
s a kukoricaszál, a lenge, délceg
hogy hajlogatja tollas süvegét.
S a völgy fölött lassan mélyülve kékell
a szerte határ,
mit a menny kitár
s egy messze vers ébredő ütemével
kóvályg benne, mint hajnali madár.
Forrás: Szeretem a verseket
