Látván a gállyát minap a Balatonra felűlni
Neptún, örvendő két kezit öszvecsapá.
Már, úgy mond, felvészi magát neve, híre vizemnek;
Már Magyarországnak tengere fényre kelend.
Már az hamis panaszok megszűnnek: hogy olly sok üdőkig
Mértföldekre terűl, mégpedig hasztalanúl…
Úgy van, hamis panaszok: mert jók a tengerek, ámbár
Nem tud az agg restség élni haszonra velek.
Szoktak-e járni kaszák, sarlók a víznek alatta?
S ez meg nem lévén, a vizek hasztalanok?…
Nézd most a Balatont: melly szörnyű terheket hordoz!
Sík hátára miként illik az újdon hajó!…
Már ökröd, szekered, lovad, el nem vesznek az útban:
E tenger s ez hajó terheid elviseli…
Még nem vólt magyar, és e víz már itt vala: nem vólt
Haszna, mivel nem vólt, akivel ossza javát…
Festetichet várták az üdők. Ez végire hajtá,
Amivel eddigelé más nem is álmadozott.
Nyújtsd hátad Balaton, s úgy vedd mindenkor hajóját,
Mintha hajójával Festetich űlne reád.
Forrás: Kisdióvendégház.hu/balaton-versek
