Szerettem egy őz-szemű lányt,
a haja: dióbarna láng,
medencéjén fény-gyerekek
hancúroztak és visongáltak –
olyan volt, mint egy üdítő
pihentető, érett vasárnap.
Szerettem egy őz-szemű lányt,
a Tiergartenben fagylaltot ettünk,
s a Kuznyeckij Moszton söröztünk,
sétáltunk a Cişmigiu-kertben
és csókolóztunk és nevettünk,
s a Svábhegyen, a kisded szélben
szomjas szemmel néztünk az eltűnt
felhők után –
új felhők jöttek,
az ég olyan lett, mint egy
elborult tekintet,
és többé nem nevettünk.
Szerettem egy őz-szemű lányt,
a haja: dióbarna láng,
még most is éget, ha a távol
barna dombjairól felém int,
és szól az akác illatából,
s zubog az idő, mint a vérünk.
Szerettem egy őz-szemű lányt,
ki eltűnt, mint a szelíd felleg,
és én hiába szólítom,
mert a felhők sosem felelnek,
hisz nem ismerik a szerelmet,
csak a szerelem érzi őket,
mint a vadászfegyvert megérzik
a virág-lábú, bátor őzek.
Szerettem egy őz-szemű lányt,
ki tovaillant, mint az őzek
– fák közt iramló barna láng –,
s én vártam, vártam, vártam, félszeg
félsszel, fürkésztem elborult
kedvvel a halott, szomorú
ösvényt –
És érkezett egy urna,
s benne egy maréknyi hamu.
Forrás: Magyarul Bábelben
