Üvegcsék, illatok, kép, márvány, drága köntös,
nehéz brokáttal átszövött
lehulló dús szövet, mely nagy redőket öntöz,
és kéjes butorok között,
hol a langyos szoba, fülledve mint üvegház
veszélyes tikkadásba zár,
s holt csokrok porcelán sirjaiból meleg láz,
a végső sóhajpára száll,
egy fejetlen tetem önti vére folyóját,
élénk piros, csörgedező
vérét a vánkoson s a szomjas takarón át,
mely issza, mint aszú mező.
S mint sápadt vizió, amilyet költ az éjjel,
s mely szemeink bilincse lesz,
a fej, sötét haja sörényes nehezével
s arany kövekkel ékszeres,
némán, mint egy virág, a kis szekrényre vetve
nyugszik; és gondolattalan,
kifordult szemein, cél nélkül szétmeredve,
az alkony fakósága van.
Az ágyon a csupasz törzs kábán, önfeledten,
szemérem nélkül tárja ki
a titkos, végzetes bájt, melyet céda kedvben
adott a természet neki;
egy rózsaszinü és aranycsikos harisnya
emlékül még lábán lebeg,
s a harisnyakötő villogó csatja pisla
gyémántja szemével rebeg.
E különös magány, e langyos, buja fészek,
és egy nagy arckép lankatag,
de szinte kihivó szeme valami részeg,
vad szerelemre vallanak,
rossz gyönyörökre és különös ünnepekre,
pokoli csókokkal teli,
hol a gonosz sereg a függöny közt lebegve
a bünt kedvtellten nézdeli.
Pedig ha elegáns soványságát e hullán
nézed a vállnak, és futó
vonalban a csipőn hogy száll tört rajzu hullám,
akár egy izgatott kigyó,
láthatod, hogy milyen ifju még! – Béna lelkét
s unalma-nyűtt érzékeit
a bolygó és veszett vágycsordák lelegelték,
alig nyitotta meg nekik?
A vad himnek, akit nyugtatni eleven még
legforróbb csókod sem tudott,
igy koronázta meg vágyai végtelenjét
engedelmes, halott husod?
Felelj, bünös tetem! s lázban emelve karja
merev hajaddal, szörnyü fej,
ajkához vitt-e, hogy hideg fogadra marja
utolsó csókjait? felelj!
– Távol a gúnyoló világtól és a piszkos
tömeg és kandi hivatal
szemeitől, nyugodj, különös hulla, titkos
sirodban, mely semmitse vall;
Szeretőd bolygja a világot, s halhatatlan
formád kisérti álmait;
s miként hozzá te itt, ő minden gondolatban
hű lesz tehozzád a sirig!
