Minden lélekzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés.
Különös, hogy a tenger halhatatlan,
holott minden hulláma végítélet.
Hogyan is igazítja sorsát,
az öröklétet, Isten, a teremtés
mindörökre veszendő mezejében?
Mint a füvek lemondó élete,
mint a halandók egy-egy szívütése,
olyan lehet végülis a dicsőség,
Isten nyugalmas boldogsága.
Forrás: Lélektől lélekig
1.
Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
Megkövült idő. Haláltalan világ.
Nem merek élni. Lélegezni sem.
Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.
2.
Köztem és köztem ott áll a világ,
mint a tükör arcom és mása közt.
Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt.
Örömet búra, bút örömre föst.
Telet játszom: hajamat behavaztam,
de velem szemben a tükörben tavasz van:
hó hullatja szirmát, vagy meggyfa-ág
Tejútja leng, az Androméda-füst
ködöl, görgeti fényét sár, virág.
3.
De jó is, hogy nem lehet ugyanaz
soha, ami magamagának látszik.
Hogy halandóban halhatatlan havaz,
hogy a mindenben esendő-én halálzik.
De ha majd szájam elé tesznek orvul,
s mosolyom dermedő jéggé csikordul,
mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít
ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt
az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít.
Forrás: Lélektől lélekig
Erdőn szerették egymást,
napfényt szórt a harmat,
a hajuk teli lett lágy
földdel és avarral.
Kisfecske szíve,
könyörülj rajtuk.
Kifésülni a földet
lementek a tóra;
csillagos halak úsztak,
látták lehajolva.
Kisfecske szíve,
könyörülj rajtuk.
Füstölgött a fák képe
a hullámok fodrán;
kisfecske, add, hogy mindig
emlékezzenek rá.
Kisfecske, felhő-tüske,
levegő-horgonya,
javított Ikarosz-sarj,
üdvözült égi frakk,
Kisfecske, cifra írás,
perctelen mutató,
kora-madár gótika,
mennyei kacsintás,
Kisfecske, hasító csend,
kacagó gyászruha,
szeretők aureolája:
könyörülj rajtuk.
Kerényi Grácia fordítása
Forrás: Lélektől lélekig
Naponta jönnek rossz jelek
barbár és szelíd figyelmeztetések
hogy nem vagyunk halhatatlanok –
mindegyikünk vénen s akár fiatalon
már a végső szörny torkában ragyog
és senki sem akad fönn a rostán
hiába veszteget s cselez jól életében
kímélve magát persze így-úgy boldogul –
de siker és kudarc minden résztvevője
végül egyetlen intésre lehull
le bizony le a rosta szörny-likán
lebocsátja valami sodrott sors-lián
a sosem képzelt irdatlan mélybe –
ne félj de tűnődj ezen naponta már
mikor még fönt járkálsz a fényben.
Forrás: PIM – Digitális Irodalmi Akadémia
Köd borong; száll a daru
zúgva fenn az égen;
száll s meleg hazát keres
déli messzeségen;
néki ott virít a hon,
hol nincs tél az ormokon.
Sárga a virágbokor,
a lomb hervadandó;
a mit látsz, oh föld fia,
hamvatag, mulandó.
Gyarló létből a kebel
jobb hazába esdekel.
Szív, beteg szív, itt az ősz;
lombjaid lehulltak,
s többé földileg neked
ők ki nem virúlnak;
de ne szálljon bú reád:
lelsz te is majd más hazát.
Forrás: magyar-versek.hu
De jó egy kis kezet
A kezünkbe fogni,
A karcsú ujjakra
Szavakat lehelni,
Csókokat dadogni,
A finom ereken,
Mint kék tengereken,
Kábulásba veszve,
Elhajózni messze,
Sehol meg nem állni,
Folyton jönni, menni,
Végül partra szállni,
Végül megpihenni
Rózsaszín szirteken,
Koráll-szigeteken,
Az éles körmökön,
Örök örömökön.
Ó, áldott asszonykéz,
Vágyak forralója,
Gondok altatója,
Izzó homlokomon
Hűvös fehér pólya,
Drága élő bársony,
Te maradj a társam,
Örökre! örökre!
Mikor sírdogálok,
Könnyem te töröld le,
Te szoríts, marcangolj,
Ha lázad a vágyam,
Mikor valami fáj,
Te simogass lágyan,
S halottas órámon
Bús szemfedő selyme,
Te hullj takarónak
Megtört két szememre,
Elnémult szívemre.
