https://verskucko.com

Címke: halottak napja

  • Faludy György: Halottak napja

    Elnéztem régen, ahogy nagy sorokban
    indult a temetőbe a menet,
    őszirózsával, könnyekkel, szatyorral,
    hogy a holtakkal beszélgessenek.

    Volt, aki apró széket vitt magával,
    a másik ásót vagy kis gyermeket, –
    az enyimek széthulltak a világban –
    most nézem őket s elkeseredek.

    Mert évről évre kevesebben mennek,
    fiatal ritkán; csak az öregebbek.
    A sírokon gyertyák is alig égnek,

    nincs sóhajtás, nem mondanak imát –
    feladták a holttal a közösséget,
    és feladja önmagát a világ?

    (Budapest, 1993.)

    Forrás: PIM – Faludy György válogatott versei

  • Ady Endre: Halottak napján

    Halottja van mindannyiunknak,
    Hisz’ percről-percre temetünk,
    Vesztett remény mindenik percünk
    És gyászmenet az életünk.

    Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
    Temetkező szolgák vagyunk!
    – Dobjuk el a tettető álcát:
    Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

    Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
    Undorít meg e sárgolyón…
    Hulló levelet hányszor feledtet
    A megváltó, a gyilkos ón!…

    Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
    Hogy vigasztaljuk önmagunk –
    – Dobjuk el a tettető álcát:
    Ma ünnep van, ma sírhatunk!

    1. november 1.

  • Reményik Sándor: Ne szóljatok

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
    Fojtsátok vissza lélekzetetek…
    Nézzétek: fa vagyok,
    Reszketnek rajtam a színes levelek.

    Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
    Életen túl, innen a halálon
    Még tartja őket valami csoda…
    Pedig elmúlt Halottak napja is,
    Mi most nem hull le, nem hull le soha,

    Ne szóljatok, és ne mozduljatok, –
    Egy pillantás, egy sóhajtás elég:
    És lehullnak a legutolsó álmok,
    És meghalnak az utolsó mesék.

    Ne szóljatok és ne mozduljatok,
    Egy nesztelen lépést se tegyetek, –
    Mi most nem hull le, nem hull le soha,
    Hátha örökké tart ez a csoda,
    Hátha nem hullnak le a levelek…

    Kolozsvár, 1927

  • Kosztolányi Dezső: Halottak napján

    Halottak napján.
     Este, hogyha hallom,
    hogy áhítatra kondít a harang,
    elálmodozom a búgó harangon.
    Hogy szól puhán a halkult, tompa hang,
    hervadt ruhában ébred a gyermekkor,
    mely a szívemben porladoz, alant.

    Imádkoztam, mint kisfiúcska ekkor,
    vékony kezem megfogta jó anyám,
    szemembe nézett mélyen, s átölelt jól.
    Féltem. Fakó volt arcom, halavány.
    A lámpatenger kék, beteg derűjét,
    az őszi fényt tükrözte vissza tán.

    Künn szürke, rémes volt az ónszínű ég,
    a lelkem ott járt a sírok között,
    s a víziók egymást riogva űzték.
    Fénylő ébenfa-zongoránk fölött
    két gyertyatartó szomorúan ezüstlött,
    tágas szobánk homályba öltözött.

    Künn álmosan borzongott már a hűs köd,
    én megbotoltam réveteg imámban,
    anyámat néztem, mint egy csöndes üdvöt.
    Fáradt imám hozzá szállt, s őt imádtam.

    Forrás: MEK