https://verskucko.com

Címke: hangulat

  • Sík Sándor – Eső a Vágon

    Esik az eső. Veri a Vágot.
    Esik az eső, hull, hull.
    Amerre nézek fénytelen szemmel,
    Zuhogó, locsogó vizeket látok.
    Nem látok napfényt, napvilágot.
    Daloljunk valami szomorú nótát.
    Ma úgy elkönnyezem egy régi-régi bűn.
    Esik az eső, hull, hull,
    Sirató-búsan, szürke-szomorún.
    Nem látok napfényt, napvilágot.
    Esik az eső. Veri a Vágot.

    Fekszünk a szénán hallgatagon.
    Esik az eső, hull, hull.
    Szólani szót most senki se merne,
    Néma igézet a szós ajakon.
    Itt jár valami bús hatalom.
    Daloljunk valami szomorú nótát,
    Valami hallgatót, valami régi-régit.
    Esik az eső, hull, hull.
    Érjük-e, éljük-e, valaha végét?

    Itt jár valami bús hatalom.
    Fekszünk a szénán hallgatagon.

    Nagy romos ormok ránk meredeznek.
    Esik az eső, hull, hull.
    Köröskörül a beszélő bércek
    Mind belevesznek, mind belevesznek.
    Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
    Daloljunk valami szomorú nótát,
    Régi napos napokról, amik szürkére váltak.
    Esik az eső, hull, hull.
    Amik elszálltak, messzire szálltak,
    Elhaló sóhajuk körülünk reszket.
    Nagy romos ormok ránk meredeznek.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula – Magamról

    Rossznak mondod a világot,
    Dőresége bosszuságod;
    Siratod az élet álmát,
    Földi gondok durva jármát;
    Felpanaszlod lázban égve:
    Bölcs elméje, jók erénye
    S fényt sugárzó lángod, ég,
    Csak hiúság, búborék.

    Óh, pedig hány perczed, órád
    Volt, midőn e sújtoló vád
    Könnyeidben elviharzott
    S kiderült rá szíved, arczod.
    Gyönyörűség volt az élet,
    Megáldottad születésed;
    Rózsák közt jársz, azt hivéd,
    S mi okozta? … Semmiség!

    Nem tudod, mi nyomja szíved,
    Semmiségek üdvezítnek.
    Hogy jön, nem tudod, csak érzed,
    Hogy e bűnös-bűvös élet,
    Mely ma szennyes, ronda börtön,
    Holnap éden kertje rögtön.
    Ma a békét áhítod,
    S holnap küzdve élni jobb.

    Ember! önző vágy vezérel.
    Bánatával, örömével
    Ezt az undok szép világot
    Sorsodon át nézve látod.
    Hogyha gondok elcsigáznak:
    A világot éri vádad,
    S ha örömre gyúl szíved:
    Nincs e földnél semmi szebb.

    Ragyoghat a nap az égen;
    Te sötétben, feketében
    Látsz mindent, ha bánatod van;
    Míg, ha kedved lángra lobban,
    Minden érted van teremtve;
    Télen is jársz rózsakertbe;
    A nap is csak rád ragyog,
    S kik itt laknak: angyalok.

    Az örvendőt meg nem érted,
    Ha világod búban éled;
    S csak ha lelked szenvedőnek
    Vallod, sajnálsz szenvedőt meg.
    Mit törődöl a világgal,
    Szenvedő szív sóhajával,
    Ha egy édes pillanat
    Teljesíti vágyadat!

    Hát ne fordulj vak hevedben
    A világ és rendje ellen…
    Úgy tekints az emberekre,
    Hogy a föld se jó, se ferde;
    Se gyönyör, se bú tanyája,
    Csak magadnak képe, mása.
    Ki sóhajtoz, ki mulat:
    A világ csak – hangulat.

    Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár

  • Kosztolányi Dezső: Téli alkony

    Aranylanak a halvány ablakok…
    Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
    fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
    a hósík messze selymesen ragyog.

    Beszélget a kályhánál a család,
    a téli alkony nesztelen leszállott.
    Mint áldozásra készülő leányok,
    csipkés ruhába állanak a fák.

    A hazatérő félve, csöndesen lép,
    retteg zavarni az út szűzi csendjét,
    az ébredő nesz álmos, elhaló.

    S az ónszín égből, a halk éjszakában
    táncolva, zengve és zenélve lágyan,
    fehér rózsákként hull alá a hó.

    Forrás: Szeretem a verseket

  • Szabó Magda: Eső

    Gyermekkorom hű társa, te,
    zöld óceánok gyermeke,
    te mindig egy, ezer alakban,
    tapintható, de foghatatlan,
    kinek jószagú sóhajától
    a titoktartó éj kitágul,
    s oly bő lesz, hogy egy kertpalánk
    mögött megfér a félvilág:
    te kóbor isten, szerte bolygó,
    hogy kerülsz ide, te csavargó?

    Van tíz éve, hogy láttalak
    a hajdúsági fák alatt,
    ott hintáztál a langyos éjbe,
    susogtál a tölgyek fülébe,
    de megriadtál, elfutottál,
    hol jártál, míg ide jutottál?

    Nézd, hogy derül a vérszegény
    Vérmező, hogy hízik szegény!
    Az ifjú fák rádmosolyognak,
    rosszkedvű füvek mosakodnak,
    melengeti lehelleted
    szegény, meztelen nyíreket,
    s köszöntenek apró neszekkel,
    kis reszketeg lélegzetekkel,
    míg táncolsz nedves talpadon
    a felfénylő piros padon,
    s gyöngyház bokádról gyöngyszemek,
    villogó cseppek pergenek.

    Csak állok, és nyí a gyerekkor,
    fülembe nyí, bokámba kap:
    „Csepereg” – azt mondtuk ilyenkor.
    Csak állok a Várhegy alatt.

    Még azt se mondhatom: maradj,
    hogy várd meg velem a telet;
    magam is idegen vagyok,
    hogy adhatnék szállást neked?
    Dagad a tócsa, csak dagad,
    csillog a síkos házfedél;
    fond be kibomlott nagy hajad:
    földim, Eső, közel az éj.

    Indulj tovább! Indulok én is,
    kezem olykor magasra tartom,
    szorítom szálló köntösöd.
    Nedves kezem. Nedves az arcom.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Babits Mihály: Korán ébredtem

    Korán ébredtem. Ablakom még
    ki nem nyitotta a szemét,
    s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
    örök zenéjét, melyet minden éjjel
    elkezd és folytat, míg a durva ember
    ki nem üti kezéből hegedűjét.
    Egy vékony résből a falon
    fény ömlik egy kis vonalon.
    Alálebegnek a fogasról
    ruháim mint kisértetek.
    kisértetei nappali-magamnak,
    a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
    amaz ügyetlen öklözőnek,
    kit gyűlölök, ki majd föltámad,
    s elfoglalja helyem e testben.
    Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
    ágyam, te különös vacok,
    akit nem szőttelek magamnak,
    mint fészkét a madár,
    de enyém lettél szolgaságban,
    te jó, te jó, te ölelő,
    meleg és messze és magányos…

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: A bús rom

    Ki tesz,
    ki vesz,
    s igaz vigaszt
    talál a tettben, boldog az,
    ha tűrt is, boldog mindig az:
    de én,
    szegény,
    csupán tunyán
    búsulok s pusztulok csunyán,
    búsulva elveszek korán.
    Bár kincs,
    ha nincs:
    arany,
    ha van:
    dúsabb, kinek fájdalma van;
    csak az, csak az vigasztalan,
    akin
    a kin
    nyomot nyomott
    s úgy hagyta őt, mint egy romot,
    úgy hagyta, mint egy bús romot.

    1. február

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Babits Mihály: Bálterem most az ősz…

    Bálterem most az ősz
    sárga selyemmel.
    Legyezők röpködése.
    Táncok lengése.
    Ha tánc van, ahol tánc van,
    minek az a sok szőnyeg?
    Oly puhák, vastagok,
    és folyton fölgyürődnek…
    Uram, mi a levegőben
    táncolunk, szállunk,
    s ha fáradtan táncból kiállunk,
    a szőnyegre lehullunk.
    Sűrű, kemény zene fáraszt,
    milió hegedü hangja;
    látatlan cigányok csücsülnek
    a felhő karzatán.
    Lenge lankadás, minden könnyü!
    Csak egy nehéz: a lábam.
    Csetlek és botlok,
    mint kábult részeg a bálban.

    1. ősz

    Forrás: ma – Magyar versek

  • Dsida Jenő: Az első hó

    A kis angyalkák szürkeszín szitáján
    a földre szikra lisztszemek szitálnak
    s a fehér földre mosolyogva, lassan
    repülnek, szállnak.

    Fehér a szántás, fehér a vetés,
    fehér a ház, a sövénykerítés,
    fehér a sírás és a nevetés.
    Minden, minden fehér!

    S akkor vadul, komoran
    tanyát-ácsolva feneketlen zajnak, –
    az első hóba beleterpeszkednek
    az első varjak.

    Forrás: Minden napra 1vers

  • Juhász Gyula: Este az alföldön

    Az alkony kéken hamvazó ködében
    Most térnek nyugovóra mind a házak,
    A csöndbe bámulnak komoly fehéren
    S tetőiket lehúzza az alázat.

    Az ablakok kis, vaksi fénnyel égnek,
    Öreg parasztok néznek így az éjbe
    És lecsukódnak jó korán e fények
    S virraszt tovább az udvar jegenyéje.

    Mint régi csősz, dúdolgat egymagában
    S a csillagokba nyújtózik didergőn,
    Alatta boldogabb a tyúkok álma
    S ha elszundít, hát ő is egy az erdőn.

    Az országút elindul bandukolva
    Az éjszakában, tornyokat keresve,
    Fáradt utast és aranypénzt a porba
    S egyszer csak eltűnik a végtelenbe.

    Forrás: szeretem a verseket

  • Parti Nagy Lajos – Nyár, németfilm

    Ma bolyhos csönd a nyár, keringő vattazápor,
    válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától,
    a cintányér, a dob, a síp, a kasztanyét
    cihát lobogtat érte, pár dunyha tollpihét,
    meleg asztalszél szórja szét prüszkölve és kacagva,
    az ágyban, a nyárban és a nyárban,
    az éjszakától,
    s nem látod tán e boldog, fehér erdőt a fától,
    szeretnek, mind szeretnek, hajlong a kába rost,
    majd és kifőznek, irkába papirost.

    Vedlik a nyár, szívem, lenyergelt vattapóni,
    na bumm sztarára bumm, hát nem fogsz folytatódni,
    pofozgatsz, mint a szél, cihát és tollbabát,
    na bumm sztarára bumm, nyitsz ugróiskolát,
    kis ródlizó anyák, kis kölykök a szája
    fulladás-kapkodás,
    az ugrabugra hóhoz egynyári némafilmen,
    mind elmegyünk, na bumm, ma épp te mégy el innen,
    hol forrón és puhán kering a vattazápor,
    s válik a nyár, fehér bohóc a cirkuszától.

    Forrás: Magyarul Bábelben