Címke: harmónia

  • Babits Mihály: A macska

    1
    Mintha az lenne a lakása,
    agyamban ide-oda jár
    egy szép nagy macska. Csupa báj
    Alig hallatszik nyávogása,
    oly diszkrét hangja, halk s nemes
    de ha dorombolás, ha morgás
    egyforma dús, mély zenecsorgás.
    És bája s titka éppen ez.
    E hang, mely gyöngyözik, szivárog,
    betölt, mint dús folyásu dal
    és részegít, mint bájital –
    hogy be ne hatna, nincs oly árok,
    nincs, melyet nem csitítna, láz,
    nincs, melyet nem hevítne, mámor
    Szavakra nincs szüksége, bár oly
    beszédes, mint tán semmi más.
    Hol a vonó, mely úgy bemarna
    lelkembe, művész hangszere,
    királyi fülnek szánt zene,
    húr, melynek lenne oly hatalma,
    mint hangodé, talány-cicus,
    szeráfi macska, macska-démon,
    kiben mint egy angyalba, fínom
    minden tag, és harmónikus?!

    2
    Balzsamos barna s szőke szőre
    annyira, hogy egy délután,
    mert egyszer megcirógatám,
    egy illat lettem én is tőle.
    Ő a hely áldó szelleme,
    mindent birodalmában ő visz:
    ítél, kormányoz, ihlet, őriz;
    tündére tán, tán istene.
    Ha szemeim, delejbe vonva
    e szeretett cicám után
    fordulnak, és ha azután
    benézek újra enmagamba:
    csodálva látom ott megint
    sápadt szemének ritka lángját,
    eleven opált, tiszta lámpát,
    amint meredten rámtekint.

    Forrás: MEK

  • Weöres Sándor: Balaton

    A habokon
    visz ladikom
    csillámfodor
    a Balaton.

    Tüzes a víz
    tüzes az ég
    a láthatár
    forgó kerék.

    Somogyi part
    kis dombjai:
    kék takaró
    rézgombjai.

    Zalai part
    hegyormai:
    a föld s a lég
    zsinórjai.

    Somogyi part
    zalai part:
    hol szétfeszül
    hol összetart.

    A Balaton
    hintáz velem
    két menny között
    ring életem.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka

    Késő volt, mentem haza, lelkem
    az elmult nappal küszködött,
    mentem, mogorván, kimerülve,
    a kertek és villák között,
    nem is én mentem, csak a lábam
    vitt a fekete fák alatt,
    két lábam, két hű állatom, mely
    magától tudja az utat.

    S egyszerre a májusi éjben
    valami hullám megcsapott:
    illatok szálltak láthatatlan,
    sűrű és nehéz illatok,
    a lélegző, édes sötétben
    szinte párolgott a világ
    és tengerként áradt felém az
    orgona, jázmin és akác.

    Láthatatlan kertek mélyéből
    tengerként áradtak felém,
    nagy, puha szárnyuk alig lebbent
    és letelepedtek körém,
    a meglepetés örömével
    lengették tele utamat
    s minden gondot kifújt fejemből
    ez a szép, könnyű pillanat.

    S mintha élt volna, minden illat
    külön megszólalt és mesélt,
    ittam a virágok beszédét,
    a test nélkül szerelmes éjt;
    a rácson kísértetfehéren
    áthajolt hozzám egy bokor
    s úgy töltött csordultig a lelke,
    mint szomjú palackot a bor.

    És részegen és imbolyogva
    indultam nagylassan tovább,
    s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
    új bokor az új rácson át,
    s az illattól már illatos lett
    tüdőm és szívem és agyam,
    egész testem elnehezült
    s azt érezte, hogy szárnya van.

    Hogy értem haza, nem tudom már.
    – A gondom ma se kevesebb.
    De azóta egy kicsit újra
    megszerettem az életet,
    s munka és baj közt mindig várom,
    hogy jön, hogy majd csak újra jön
    valami fáradt pillanatból
    valami váratlan öröm.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Károlyi Amy: Szívverések

    Mint bokor mögött szégyenlős leány,
    ágak mögött vetkezik a hold,
    elfedik lombjukkal a fák.
    De átragyog, mint szempillán a szem,
    lombok mögül egy szikra holdvilág.

    Aztán, mint hattyú kék tavon,
    tovább úszik, – és ó igézet!
    vizek borzongnak,
    füvek sírnak
    e tündér láttán,
    s a vetések megszőkülnek a fényitől,
    s megdobbannak, mint szívverések.

    Forrás: Magyar Kurír

  • Petőfi Sándor: A téli esték

    Hova lett a tarka szivárvány az égről?
    Hova lett a tarka virág a mezőkről?
    Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
    S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
    Odavan mind! csak az emlékezet által
    Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
    Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
    Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

    Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
    Vállain fejér, de foltos takaró van,
    Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
    Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
    Ugy áll a hidegben s didereg… az inség
    Vastagon van bágyadt alakjára festve.
    Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
    Mostan ott benn szép az élet a szobában.

    Áldja istenét, kit istene megáldott,
    Adván néki meleg hajlékot s családot.
    Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
    S meleg szobában a barátságos család!
    Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
    Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
    S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
    Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

    Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
    El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
    A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál
    Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
    Szájokban a pipa, előttök palack áll
    Megtelve a pince legrégibb borával;
    A palack fenekét nem lelik, akárhogy
    Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.

    Kinálgatja őket a jó háziasszony,
    Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulasszon,
    Hej mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell,
    A kötelességét ő jól megtanulta,
    Nem bánik könnyen a ház becsületével,
    Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
    Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
    „Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!”

    Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
    S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
    És mint a pipafüst csavarog a légben,
    Akkép csavarognak szanaszét elméik,
    És ami már régen elmult, nagyon régen,
    Összeszedegetik, sorra elregélik.
    Akitől nincs messze az élet határa,
    Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

    A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
    Fiatal pár, nem is a mult időt hányja.
    Mit is törődnének a multtal? az élet
    Előttök vagyon még, nem a hátok megett;
    Lelkök a jövendő látkörébe tévedt,
    Merengve nézik a rózsafelhős eget.
    Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
    Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

    Amott hátul pedig a kemence körűl
    Az apró-cseprőség zúgva-zsibongva űl,
    Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
    Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol…
    Űzi pillangóit a boldog jelennek,
    Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. –
    Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
    Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

    Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
    Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
    Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
    Lovait itatj’ a kocsis éjszakára.
    Húzzák a cigányok valami víg toron,
    Távolról hangzik a bőgő mormogása.
    S e különféle zaj ott benn a szobába’
    Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

    Esik a hó, mégis fekete az útca,
    Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
    Járó-kelő ember nem is igen akad,
    Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
    Lámpája megvillan az ablakok alatt,
    S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
    Eltűnik a lámpa, a bennlevők pedig
    Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

    (Pest, 1848. január)

    Forrás: Magyar Kurír

  • Jékely Zoltán: Az alkonyat

    Az alkonyat a legtisztább zene,
    az alkonyat a legszebb épület;
    meghallhatod, ha nincsen is füled,
    megfoghatod, ha nincsen is kezed.

    Az alkonyat a legszebb költemény,
    ködtemplomon a legszebb falikép;
    ha ilyet alkotnék valamikép,
    halhatatlanságom nem félteném.

    Az alkonyat a lelkemnek tava,
    melyen hattyú módjára útrakél
    s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
    ringassa rajta az esteli szél.

    Forrás:

  • Váci Mihály: Két szárny

    Még alig emelkedő gondolatnak
    vagyunk mi egy-egy szárnya,
    lehullna ez az égre szálló madár,
    ha a két szárny elválna.

    Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
    nem szállhatunk, csak mind a ketten
    szívverésnyire pontos
    egy ütemben.

    Száll hát velem
    egy rezdülésű szárnycsapással.
    Hullongó tollak voltunk egyedül,
    – szárnyak lettünk egymással.

    Forrás: Váci Mihály Összegyűjtött művei, Magvető, 1979

  • Baranyi Ferenc: ÍGY VAGYUNK

    Bizonyos már, hogy vele megelégszem,
    és nem is keresgélek már tovább.

    Ha volna még türelmem, felkutatnám
    mosolya virágosabb válfaját
    új asszonyarcokon. De – furcsa módon –
    ma már a mosolyánál fontosabb,
    hogy mosolytalansága sem kietlen
    s hogy könnyei sem vádlón hullanak.

    A bánata tehát kicsit se bántó,
    ha tőlem szenved is – nem ellenem,
    fájdalmának nincs támadó iránya,
    csak tiszta súlya. Ezért szeretem.

    Áldozatot hoz? Nem. Csak tudja jól, hogy
    az önvád – mit szívemben keltene –
    egyensúlyom emésztené el s akkor
    néki is felborulna mindene.

    Hát így vagyunk. Önzés önzést kímél, mert
    eggyé igézne fél harmóniát.
    Bizonyos már, hogy vele megelégszem,
    és nem is keresgélek már tovább?


    🕊️