https://verskucko.com

Címke: haza

  • Csoóri Sándor: A harmadik nap esni kezdett a hó

    Az első nap arra volt jó,
    hogy mindent elfelejtsek.

    A második arra, hogy mindenre emlékezzek.

    S a harmadik nap esni kezdett a hó
    és megszületett a sejtelem,
    hogy most már mindig esni fog,
    homlokodtól a szádig,
    szádtól az ágyékodig,
    végig tested hosszán,
    végig az életemen.

    Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,
    ha fölemelem,
    az elmosódó gyerekkori ég, ha hátra nézek.

    Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is
    csak a hó kísértete kószál,
    az elsötétített földeken megül,
    a háborús menekülőket megkoronázza…

    És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,
    elkísér ez a hóesés, ahova megyek,
    leül mellém a vonatba,
    átkel velem a tengeren,
    füstölgő autógumik s levegőtlen városok éjszakájában,
    megszólít anyanyelvemen
    s országokat hódít nekem,
    mert országot hódítani
    te akartál –

    s ha hazám se lesz, mert nem lesz erőm
    vallani róla,
    bezárkózom ebbe a havazásba,
    mint aki fehér inget vesz föl:
    s nem veti le,
    csak az utolsó napon.

    Forrás: Lélektől lélekig

  • Reviczky Gyula: Utolsó vágy

    Ha majd értem jön a halál
    (Akármikor, készen talál),
    És nem lesz, a ki megsirat:
    Attól e szív meg nem riad.

    Nem kell se könny, se koszorú:
    A sír lakója nem hiú.
    Hol csak bogáncs, gyom, tüske nő,
    Az árok is jó pihenő.

    És hogyha majd haló porom
    Távol jövőben egykoron
    Képezni fogja föld mezét
    S kél-száll a légben szerteszét:

    Hadd légyen útszélen helye,
    Koldús sarúját lepje be;
    Csak legalább melyet takar,
    Legyen minden kis rög magyar.

    S hol most kelettől nyúgatig
    Testvérietlen nép lakik;
    Egy nyelvet értsenek csupán:
    Szép nyelvedet, magyar hazám!

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Kiss Judit Ágnes: Megbán ária

    Hazám, hazám, te mindenem,
    Nem mondtad, hogy jó lesz nekem
    Maradni benned és veled,
    Én sem tettem ígéretet,
    Hogy érted élek és halok,
    S ha megversz is, csak hallgatok,
    Míg kettőnk közt halkan rohad
    Egy bántalmazó kapcsolat.

    Hazám, hazám, szerelmesem,
    Kibasztál velem rendesen:
    Előbb sok édes vallomás,
    Majd néhány sértés, s nem soká
    – itt lakva egy fedél alatt –
    Bennünk csak bűzös csönd maradt.
    S én várom, hátha újra szólsz
    Megunt nődhöz egy kurva szót.

    Hazám, hazám, beismerem,
    Már nem maradt önérzetem
    Kimondani, hogy ennyi volt,
    Bár nem eshetne semmi folt
    Neveden, csak mert elmegyek,
    De rég beláttam: nem merek.
    Pusztító méreg napra nap:
    Maradunk egy fedél alatt.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Choli Daróczi József: Óda

    Segítsd, Isten a cigányt,
    Lelhesse meg a hazát.
    Segítsd meg a nemzetét,
    Amíg a világon él.

    Bejárta a világot,
    Nem talált csak bánatot.
    Az élete csak a gyász,
    Segítsd, Isten, a cigányt.

    Bejárta a világot,
    Hosszú út volt, meg átok.
    Hosszú út volt, hideg sár,
    A szívében csak a gyász.

    A bűn, ha elkövette,
    Azt már rég megfizette.
    Megfizette szívével,
    Tiszta piros vérével.

    Gyertek, gyertek cigányok,
    Leljük meg az országot.
    Leljük meg azt a helyet,
    Ahol nem hullnak fejek.

    Segítsd, Isten, a cigányt,
    Békét leljen és hazát.
    Segítsd meg a gyermekét,
    Lelje meg a nemzetét.

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bajza József: Az utas

    Messze vándor útra,
    Rég kiköltözém,
    Napjaim haladtak,
    Nem haladtam én.
    Szivem szép hazája
    Még közel virul,
    Fellegek köszöntnek
    Láthatárirul.

    Ah, ki honja földén
    Mindent elhagyott,
    Terhes annak útja,
    Nem lép az nagyot;
    Lassan megy, megállong,
    Vissza-visszanéz,
    Zeng-e még felé szó?
    Int-e bucsu kéz?

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Bajza József: Isten hozzád

    Bércről visszanéz a vándor,
    Vígan int kies hazája,
    Ott mosolyg a róna táj:
    De a messze távozónak
    Szíve vérzik, szíve fáj;
    Zeng felé a búcsuszó:
    „Isten hozzád, bújdosó!”

    Bérc alatt áll völgyek árnyán,
    Csak felhőket lát honából,
    Elmerűlt a róna táj:
    Ámde búja nem maradt el,
    Szíve gyászol, szíve fáj;
    Zeng felé a távol szó:
    „Isten hozzád, bújdosó!”

    Bérc és völgy is elmaradtak,
    Felhőt sem lát már honából,
    Ábrándkép a róna táj:
    Búja mint az ég kíséri,
    Szíve vérzik, szíve fáj;
    Mély keservvel zeng szava:
    „Isten hozzád, szép haza!”

    Múlnak évek, fürte ősz már,
    Elfeledte rég hazája:
    Ám a kedves róna táj
    Sírig képben él előtte,
    Szíve gyászol, szíve fáj,
    S a halónak vég szava:
    „Isten hozzád, szép haza!”

    Forrás: Magyarul Bábelben

  • Vörösmarty Mihály: Fóti dal

    Fölfelé megy borban a gyöngy;
    Jól teszi.
    Tőle senki e jogát el
    Nem veszi.
    Törjön is mind ég felé az
    Ami gyöngy;
    Hadd maradjon gyáva földön
    A göröngy.

    Testet éleszt és táplál a
    Lakoma,
    De ami a lelket adja,
    Az bora.
    Lélek és bor két atyafi
    Gyermekek;
    Hol van a hal, mely dicső volt
    És remek?

    Víg pohár közt édesebb a
    Szerelem.
    Ami benne keserű van,
    Elnyelem.
    Hejh galambom, szőke bimbóm,
    Mit nevetsz?
    Áldjon meg a három isten,
    Ha szeretsz.

    Érted csillog e pohár bor,
    Érted vív,
    Tele tűzzel, tele lánggal,
    Mint e szív;
    Volna szívem, felszökelne
    Mint a kút,
    Venni tőled vagy szerelmet,
    Vagy búcsút.

    Hejh barátom, honfi társam,
    Bort igyál.
    Víg, komor, vagy csüggeteg vagy,
    Csak igyál.
    Borban a gond megbetegszik,
    Él a kedv.
    Nincs a földön gyógyerőre
    Több ily nedv.

    Borban a bú, mint a gyermek,
    Aluszik.
    Magyar ember már búsult sok
    Századig.
    Ideje hogy ébredezzen
    Valaha:
    Most kell neki felvirúlni
    Vagy soha.

    Bort megissza magyar ember,
    Jól teszi;
    Okkal-móddal meg nem árthat
    A szeszi.
    Nagyot iszik a hazáért
    S felsivít:
    Csakhogy egyszer tenne is már
    Valamit.

    No de se baj, máskép leszen
    Ezután;
    Szóval, tettel majd segítsünk
    A hazán.
    Ha az Isten úgy akarja
    Mint magunk,
    Szennyet rajta és bitor bűnt
    Nem hagyunk.

    Rajta társak hát, igyunk egy
    Húzamost;
    Bú, szerelmek, házi gondok
    Félre most:
    A legszentebb – legdicsőbbért
    Most csak bort,
    De ha kellend, vérben adjunk
    Gazdag tort!

    A legelső magyar ember
    A király:
    Érte minden honfi karja
    Készen áll.
    Lelje népe boldogságán
    Örömét,
    S hír, szerencse koszorúzza
    Szent fejét!

    Minden ember legyen ember
    És magyar,
    Akit e föld hord s egével
    Betakar.
    Egymást értve, boldogítva
    Ily egy nép
    Bármi vésszel bizton, bátran
    Szembe lép.

    Ellenség vagy áruló, ki
    Hont tipor,
    Meg ne éljen, fogyjon élte
    Mint e bor.
    Áldott földe szép hazánknak,
    Drága hon,
    Meg ne szenvedd soha őket
    Hátadon!

    S most hadd forrjon minden csepp bor
    Mint a vér,
    Melyet hajdan frígyben ontott
    Hét vezér;
    S mint szikrája a szabadba
    Felsiet,
    Úgy keresse óhajtásunk
    Az eget.

    Légyen minden óhajtásunk
    Szent ima,
    S férfikeblünk szent imáink
    Temploma.
    És ürítsük a hazáért
    E pohárt:
    Egy pohár bor a hazáért
    Meg nem árt.

    Érje áldás és szerencse
    Mindenütt,
    Ahol eddig véremésztő
    Seb fekütt.
    Arca, mely az ősi bútól
    Halavány,
    Felderűljön, mint a napfény
    Vész után.

    Hű egyesség tartsa össze
    Fiait,
    Hogy leküzdje éjszak rémes
    Árnyait:
    Künn hatalmas, benn virágzó
    És szabad,
    Bizton álljon sérthetetlen
    Jog alatt.

    S vér, veríték vagy halál az,
    Mit kíván,
    Áldozatként rakjuk azt le
    Zsámolyán,
    Hogy mondhassuk csend s viharban:
    „Szent hazánk:
    Megfizettük mind, mivel csak
    Tartozánk.”

    1. október 5.

    Forrás: www.eternus.hu / Vörösmarty Mihály: Fóti dal

  • Babits Mihály: Szimbolumok (stanzák)

    1. Ne mondj le semmiről

    Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
    egy kis halál. Ne mondj le semmiről.
    Minden halál gyilkosság (lélekontás):
    meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
    Isten művét rongálja bármi rontás,
    meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
    minden vágyad az Isten szava benned
    mutatva, hogy merre rendelte menned.

    2. Szimbolum a holdvilágról

    Fenn sötét vízben arany csónak úszik
    lenn arany vízben úszik barna csónak.
    A menny párkányán amaz lengve kúszik
    ez rengve csúszik tetején a tónak.
    Amaz ében egébe felbucsúzik
    (mint multba emlék) meg sem áll a szónak,
    mégis a vizet mind aranyba fösti,
    mely lenn sötét csónakunkat füröszti.

    3. Másik szimbolum (Új magyar költészet)

    Én csöpp hazám! be messze vagy, be rejtett,
    fény nélkül és magadban kushadó
    a sors nagy árja féluton elejtett
    s állsz mozdulatlan mint a lusta tó
    lusta tó, melyet Isten is felejtett
    nyúlsz Adriákig, bágyadt poshadó:
    holt tükrödön, színjátszó síma márvány,
    vigaszul villog sok beteg szivárvány.

    4. Nunquam revertar

    Nunquam revertar – mondta Dante hajdan
    nunquam revertar – mondanám bár én is
    nunquam revertar – harci zivatarban
    nunquam revertar – tömlöc éjjelén is
    nunquam – legyen az Isten átka rajtam
    revertar – bárha beledögleném is
    üvölteném én is az ő helyébe’
    nunquam revertar – századok fülébe!

    5. Sárga lobogó

    Szálljon a lelkem sárga lobogóval
    messze kerüljön minden gyáva bárka
    szálljon a lelkem sárga lobogóval
    s gyáva ha lát, legyen az arca sárga
    szálljon a lelkem sárga lobogóval
    feléd új kórok, új veszélyek árka,
    szabad, magányos, bús, beteg hajóval
    szálljon a lelkem sárga lobogóval.

    Forrás: Kedvesch versek

  • Fövényi Sándor – Útra készen

    acélsarkantyús az ég,
    sok csillag ragyog,
    szépek, mégis azt súgják meghalok,
    mintha nem hallanám őket úgy teszek,
    mögöttem széltől berregnek száraz falevelek.

    tudom hozzám szólnak ők is,
    a parti fűz, a hosszú combú kőris,
    lehet a menni kellenéről beszélnek,
    gyökér szakadtan ők már útra készek.

    de én maradok magyarok,
    még végig kell járnom e tájat,
    míg a szemem bele nem fárad,
    egy megrakott kályhát kéne’ találnom,
    mellé kuporodni ha nagyon fázom.

    kellene ágy meleg asszonyi öllel,
    az igazért harcolni szájjal ököllel,
    mert miénk a föld melyen lépünk,
    elég volt, ne kopjon tovább térdünk.

    kiabálj, üvölts ha nem értik,
    fáj nagyon, egyszer tán megkérdik,
    mond azt elhagyott minket az Isten,
    a két kezünkön kívül semmink sincsen.

    csak tengünk lengünk e darabnyi hazában,
    és fogunk csikordul mint öreg kulcs a zárban,
    ám ha menni kell menjünk emelt fővel,
    az angyalok majd lefednek felhő lepedővel.

    én azért megsiratom ezt a rohadt világot,
    pedig gyönyörű szívemre sok mély sebet vágott,
    Anyám varrta össze őket csendes szavakkal,
    hogy az életről vitázzak a sanda csillagokkal

    Forrás: Gondolat Kulturális Magazin

  • Veres Péter: Én nem mehetek el innen

    Én nem mehetek el innen soha-sehova,
    nekem nincs útlevelem, nincs gazdag rokonom, nincs pénzes barátom,
    millió sárbaragadt paraszt a szomszédom,
    ezeknek a sorsa az enyém s az is marad örökre.
    Nekem csak térkép a nagyvilág,
    talán soha se látom Párist, Rómát,
    sohase látom Amerikát, sem a déltengeri szigeteket;
    barnás folt marad számomra a sziklás spanyol föld
    és zöld folt marad a szibériai steppe.

    Azt mondta egyszer valaki, úgy mondják, egy görög bölcs:
    „adj egy szilárd pontot és kifordítom sarkaiból a világot”.
    Én megtaláltam azt a pontot, legalábbis önmagam számára.
    Ez a föld az, amelyen élünk:
    a sziksós puszta, a ragadós televény, a szaladó homok
    és zöldellő dombok földje – Magyarország,
    s a tízmillió magyar, aki benne él.

    Hogy szép-e a mi hazánk, szebb-e, mint a másoké,
    nem tudom, nem is érdekel;
    hogy jobb-e a földje, gazdagabb-e belseje,
    nem tudom, nem is keresem;
    hogy fegyverrel hódítottuk, vagy munkával szereztük,
    beköltöztünk-e, vagy a földből nőttünk:
    mindegy ma már – egyek vagyunk vele.

    Napunk közös a többiekkel, de a mi csíráinkat is felébreszti,
    a felhők elszállnak felettünk, de esőjüktől a mi füveink is nőnek:
    a mások szép és gazdag földjét én hát nem irigylem.
    Lábammal bokáig járok a magyar sárba,
    arcomat kicserzi az éles pusztai szél,
    szemeimet kicsire húzza a kemény sivatagi napfény;
    gondjaim lehúznak a földre, vágyaim fölemelnek a felhők fölé,
    nincsen más számomra, mint emésztő töprengés, forró vágyak és kemény akarat:
    ide kell hoznunk a nagyvilágot,
    ide kell hoznunk mindent, ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes.

    Forrás: Szeretem a verseket