Az első nap arra volt jó,
hogy mindent elfelejtsek.
A második arra, hogy mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó
és megszületett a sejtelem,
hogy most már mindig esni fog,
homlokodtól a szádig,
szádtól az ágyékodig,
végig tested hosszán,
végig az életemen.
Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,
ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég, ha hátra nézek.
Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is
csak a hó kísértete kószál,
az elsötétített földeken megül,
a háborús menekülőket megkoronázza…
És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,
elkísér ez a hóesés, ahova megyek,
leül mellém a vonatba,
átkel velem a tengeren,
füstölgő autógumik s levegőtlen városok éjszakájában,
megszólít anyanyelvemen
s országokat hódít nekem,
mert országot hódítani
te akartál –
s ha hazám se lesz, mert nem lesz erőm
vallani róla,
bezárkózom ebbe a havazásba,
mint aki fehér inget vesz föl:
s nem veti le,
csak az utolsó napon.
Forrás: Lélektől lélekig
